Művészet az emberiségnek

Művészet az emberiségnek

Napjaink közéleti zajtól feszült művészeti diskurzusában aligha születhet egységes vélemény a Műcsarnok legújabb vállalásáról. Az Ágak című grandiózus kiállításcsokorban leginkább a két erdélyi szobrászművész, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor életművét, pontosabban annak keresztmetszetét bemutató tárlat tálalása vethet fel kérdéseket magyarságról és nemzetköziségről, kultúránk eltérő útjainak mibenlétéről és helyéről a nagyvilágban.

A múltba tekintő művészet időszerűsége

A kurátor, Rockenbauer Zoltán helyzete azért is nehéz, mert bár kétségbevonhatatlan művészi értéket, egyértelmű és tiszta gondolatokat rendezett egységbe, a támogatottság és mellőzöttség rendszerszintű folytonosságában kialakult kettős látás kiküszöbölésére szüksége volt egy, a megértést segítő fókuszra.

A kiállításon Szervátiuszék fájdalmas, múltba tekintő művészetének időszerűségét a mindkét életművet átható bartóki szellemiség hangsúlyozása legitimálja. A „csak tiszta forrásból” intelme magától értetődően sugárzik a szoborművekből, amelyek a társművészetek bartóki vonulatát kiegészítve és megkoronázva – a Vadaktól kezdve Kassákékon át a szentendreiekig – egy organikus, markánsan magyar, erdélyi, ugyanakkor univerzális művészetet képviselnek.

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

Az 1983-ban elhunyt Szervátiusz Jenő műveiben a zeneszerző hatása már az 1930-as évektől jelen volt, de a bartóki világ képzőművészeti átültetése fiát, a keddi megnyitón épp 86. születésnapját ünneplő Tibort is erősen foglalkoztatta. A döntő többségben Kolozsvárról érkezett alkotások között az eszmei forrásra tett konkrét utalások is felvonulnak: a Bartók színpadi művei – A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin – ihlette munkák és két Cantata Profana-dombormű-reflexió az apától (a Sopronban látható hatméteres változat nem szállítható), valamint Szervátiusz Tibor egyik összefoglaló fő műve, a Bartókot és Kodályt ábrázoló Tiszta forrásból.

Apa és fia együtt élt és dolgozott

Szervátiusz Jenő Párizsban kezdte művészeti tanulmányait a húszas években, ám két év után hazatért – mint oly sokan a kor jelentős magyar művészei közül. Bár alaposan tanulmányozta az avantgárd áramlatokat, Erdélybe visszatérve klasszicizáló művekkel jelentkezett, majd rövidesen rátalált saját rusztikus, a népi művészetből kiinduló fafaragóstílusára. Korai, 30-as évekbeli munkái között ragyog Madonna-szobra, Az élet fejlődésének arccá formálódó gömbjei, a Szenvedés expresszív férfiaktja, a szegény, kótyagos székely öregembert ábrázoló Emré bá vagy a Hargitai pásztor alakja.

 

Bár az idősebb művész haláláig apa és fia együtt élt és dolgozott (a 70-es évek derekán együtt kényszerültek áttelepülni a hatóságok zaklatásai elől), Tamási Áron nagy kő emlékműve talán az egyetlen igazán közös munkájuk. A kiállítás nem szűkölködik a kettejük személyes és stilisztikai kapcsolatát hirdető szép gesztusokban. Ezek egyike a Két szobrász című munka, amelyben az idősödő művész fia arcával együtt faragta meg önportréját. Szervátiusz Tibor megörökölte és tudatosan továbbvitte apja stílusát, ám az 50-es évek végétől jó időre eltávolodott gyökereitől. Ekkor Romániában a modernizmus egyik úttörőjeként jelent meg absztrakt műveivel, miközben a szocreált szigorúan értelmező Romániában értékes tanulmánya is megjelenhetett a modern művészetről.

A szabadság legyőzhetetlensége

A 70-es évekre elvetette ezt a fajta gondolkodást, és visszatérve a hagyományokhoz, a magyar történelem nagy kataklizmáit bemutató alkotásokkal jelentkezett. A leghíresebb ezek közül, illetve Szervátiusz Tibor életművében a Tüzes trónon című Dózsa-szobor, amely a Műcsarnok kérésére most másodszor hagyta el a Nemzeti Galériát (legutóbb a debreceni Modem 2009-es, Messiások kiállításán volt látható). Saját értelmezése szerint a művész e munkájában sűrűsödik nemcsak a magyar sors, hanem az egész XX. századi történelem Trianonnal, a világégések, az atomcsapások és a hidegháború tragédiáival.

De a többi itt látható monumentális és kisebb léptékű, nagy formai és anyagbeli gazdagságról tanúskodó munkájában is egyetemes mondanivalóval társulnak a konkrét témák. A személyes sorstragédia Petőfi álló alakjában szintén a szabadság legyőzhetetlenségének sugallatával egyesül, és idézi meg forradalmaink, szabadságharcaink szellemiségét. A groteszk, kereszt nélküli Kolozsvári Krisztus pedig éppúgy a kisebbségi lét és az elszakítottság fájdalmát sugározza, mint a Börtön rideg, fémrácsos kompozíciója. A felirat szerint ez az egyetlen mű, amelyet a románok engedtek elvinni az áttelepülő Szervátiusznak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »