Moszkovita kommunistából a forradalom miniszterelnöke – ki volt Nagy Imre?

Nagy Imre miniszterelnök, az 1956. évi forradalom és szabadságharc mártírja 120 éve, 1896. június 7-én született Kaposvárott. A rendszerváltás jelképes eseménye volt Nagy Imre és mártírtársainak gyászszertartása 1989. június 16-án a Hősök terén 250 ezres tömeg előtt, ünnepélyes újratemetésükre az Új köztemető 301-es parcellájában került sor.

View the full image Nagy Imre

Apja tisztiszolga és vasúti szerelő, anyja cseléd volt. Lakatossegédként, Budapesten került kapcsolatba a szociáldemokrata mozgalommal. Az első világháború alatt, 1915-ben behívták katonának, egy év múlva az orosz fronton hadifogságba esett. Az oroszországi polgárháborúban a Vörös Gárda tagjaként vett részt, 1920-ban Irkutszkban lépett be a bolsevik pártba. 1921-ben hazatért, tisztviselő lett Kaposvárott. A szociáldemokrata pártból 1925-ben kizárták, 1927-ben rövid időre letartóztatták. Szabadulása után Bécsbe emigrált, 1930-tól Moszkvában élt. A Komintern agrártudományi intézetében dolgozott, a sztálini terror idején elbocsátották állásából, és kizárták a pártból, később a szovjet statisztikai hivatalban alkalmazták. 1940-től a moszkvai rádió magyar adásait szerkesztette.

1944-ben a Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjeként tért haza, és az Ideiglenes Kormány földművelési minisztere lett. 1945 februárjától 1946 márciusáig belügyminiszter, 1947 és 1949 között az Országgyűlés elnöke volt. Az 1948-as fordulat éve után nem értett egyet a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával, s fokozatosan kiszorult a pártvezetésből. 1950-ben élelmezési, 1952-ben begyűjtési miniszter volt (így jelentős szerepet játszott a “padlássöprésekben”), 1952 végén a miniszterelnök Rákosi Mátyás helyettese lett. 1951-ben visszakerült az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) szűkebb vezetőszervébe, a Politikai Bizottságba is.

Sztálin halála után, 1953. július 4-én szovjet utasításra ő lett a leváltott, népszerűtlen Rákosi utóda a kormányfői tisztségben. Kormánya számos népszerű intézkedést hozott, fékezte az erőltetett iparosítást, törekedett a törvényesség helyreállítására, megszűnt a rendőrbíráskodás, a deportálás, a kuláklista. A félreállított Rákosi folyamatosan intrikált ellene, s Nagy Imre a szovjet belpolitikai változások nyomán elvesztette külső támogatását is. Amikor a szovjet kommunista vezetés 1955 elején Moszkvába rendelte, Nagy Imre a kommunista mozgalomban addig példátlan módon nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, ezért az MDP Központi Vezetősége áprilisban kizárta tagjai sorából, az országgyűlés 1955. április 18-án felmentette miniszterelnöki tisztségéből. Nézeteit ezután sem tagadta meg, programját vitairatokban védelmezte. Személye körül alakult ki a “Nagy Imre-kör”, végül decemberben a pártból is kizárták.

Párttagságát 1956. október 13-án állították vissza. A forradalom kitörésének napján, október 23-án a tüntetők követelésére ismét bekerült a legfelsőbb pártvezetésbe, másnap újból kormányfő lett. Lépései kezdetben csalódást keltettek, mert – jóllehet igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elismertetni az MDP funkcionáriusaival és a szovjet vezetéssel – mérsékelni próbálta a túlzottnak vélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre jobban azonosulva október 28-ra tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszert, feloszlatta az ÁVH-t. Amikor a tűzszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek, november 1-jén deklarálta Magyarország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből, kérve a négy nagyhatalom és az ENSZ támogatását. November 3-án kiszélesítette kormánya bázisát.

November 4-én hajnalban drámai beszédben jelentette be a szovjet katonai intervenciót, majd többedmagával a jugoszláv követségen keresett menedéket. A Kádár-kormány ígéreteiben bízva november 22-én elhagyta a követséget, mire a szovjetek letartóztatták, majd a romániai Snagovban “házi őrizetbe” helyezték. Társaival együtt 1957 áprilisában hozták vissza Budapestre. A tisztségéről lemondani nem hajlandó, az egyezkedést elutasító Nagy Imre pere a nyilvánosság teljes kizárásával 1958. február 5-én kezdődött, de a tárgyalásra csak június 9. és 15. között a legnagyobb titokban került sor. A vádakat végig tagadta, a bíróság illetékességét nem ismerte el.

A Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa 1958. június 15-én koncepciós perben szervezkedés kezdeményezése, vezetése és hazaárulás vádjával a fellebbezés lehetősége nélkül halálra ítélte. Nagy Imrét, aki nem kért kegyelmet, másnap, június 16-án hajnalban a Budapesti Fegyház és Börtön udvarán Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt kivégezték. A holttesteket a helyszínen jeltelen sírba, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik, szintén jeltelen sírjába temették.

A rendszerváltás jelképes eseménye volt Nagy Imre és mártírtársainak gyászszertartása 1989. június 16-án a Hősök terén 250 ezres tömeg előtt, ünnepélyes újratemetésükre az Új köztemető 301-es parcellájában került sor. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án (a sors különös játékaként éppen azon a napon, amikor Kádár János meghalt) Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket bűncselekmény hiányában felmentette. Nagy Imre szobrát, Varga Tamás művét 1996. június 6-án avatták fel a budapesti Vértanúk terén. 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján avatták fel a Parlamentben a Nagy Imre Termet, a néhai kormányfő 1956-os dolgozószobáját.

KultúraMagyarországForrás: 

MTI


Forrás:karpatinfo.net
Tovább a cikkre »