A kultúra, mint fogalom értelmezésének könyvtárnyi irodalma van, de számomra legjobban mégis Csurka István egyik esszéjének gondolata világította meg legjobban azt, hogy tulajdonképpen mi a lényeg. A fő kérdés mindig az, hogy a kultúra áthatja-e a társadalmat, megadja-e a korszerű válaszokat? Mert mint fogalmaz: egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia.
Mi lehetne jobb alkalom, mint a kultúra napja arra, hogy megvizsgáljuk Csurka István több mint harminc éves gondolatainak időszerűségét. Íme egy nap, amikor megállhatunk egy kicsit, amikor számot vethetünk az elmúlt évvel, évekkel, évtizeddel, honnan hová jutottunk, és merre tartunk? Ennek viszont a gondolata is úgy vág fejbe, mint egy ház ereszéről lezuhanó megolvadt méretes jégcsap. Azzal a sajátos hanggal, széttört formákkal terül el előttünk és legfeljebb annak örülünk, hogy nem csapott agyon. Mert mintha az történt volna, hogy valakik a nemzetet agyon akarnák csapni a saját maga kultúrájával. Ahelyett, hogy tűzként melegítene, közösséget kovácsolna, érzéseket keltene, nemzeti identitást építene, az utóbbi évek magyar kultúrája jobban hasonlít arra a hideg áramlatra, ami mindent megfagyaszt maga körül, ha néha-néha felolvad, jégcsapok képződnek, amelyek még veszélyesebbek a társadalomra. Ezért mintha sokan pont ezt a fagyott légkört akarnák konzerválni: jó ez így, ha elolvad, még baj lesz belőle.
Vajon van-e olyan nemzetnek jövője, amelyiknek nincs saját kultúrája és mások kérdéseire keresi a választ?
Nem pontosan erről szólt az elmúlt tíz év? A nemzeti identitásunk kibontakozásának szellemi műhelyei, a színházak, az irodalom, mind a kozmopolita globálkultúra zsoldosainak megszállása alatt vannak. Még egy filmet sem sikerült az elmúlt tíz évben létrehozni, aminek bármi köze lenne a nemzeti identitáshoz. Nincs a kulturális életnek egyetlen területe, ahol sikert értünk volna el, nincs egy olyan kulturális vita, amit megnyertünk volna. Az összes kulturális hálózat a mozitól a könyvkereskedelemig kivétel nélkül a globalizmus szekértolóinak kezében van. Azok bitorolnak mindent, akik küldetéstudattal törnek ránk azzal a szándékkal, hogy megsemmisítsék identitásunkat, országunkat.
Voltak próbálkozások ennek a megtörésére? Igen, voltak. Volt rá akarat? Nem volt rá akarat. A kettő teljesen más. Mert ha akar valamit az, akinek célja van, az meg tudja csinálni. Ez pontosan ilyen egyszerű. Ehelyett jöttek a szerencsét próbálók, akik jó sugallatra vagy éppen parancsra a társadalmat megszólítani képtelen intézmények özönét hozták létre és persze jöttek azok is, akik a pénzen kívül semmit nem láttak a kultúrában.
Néha-néha úgy tűnt, csinálnak is valamit, de a fejükben lévő semmit hiába szorozták jó nagy számokkal, mert mindig nulla lett a vége.
Minden év egy mókuskerék. Mintha nekünk csak akkor lenne megengedve, hogy kultúrával foglalkozzunk, ha ellenzékben, esélytelen körülmények között vagyunk. Ha megvan hozzá minden, pont akkor nincs meg hozzá semmi. A magyar kultúrában soha nem volt ennyi pénz és soha nem volt ilyen kevés magyar gondolat.
Ez a helyzet, ez a realitás.
Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Ezt is Csurka István mondta. Meg azt is, hogy együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti. A realitás elfogadása számunkra a legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. Nem igaz az, hogy a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.
A szerző Lovas István-sajtódíjas újságíró
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
