Mitől nagy a nagy író?

Mitől nagy a nagy író?

Elhunyt a nagy magyar író. Elhunyt a legnagyobb magyar író, az egyetlen magyar Nobel-díjas, irodalmi életünk felejthetetlen lakmuszpapírja. Dicsérni illenék most Kertész Imrét, ahogy mások teszik, megemlékezni irodalmi zsenialitásáról, ahogy mások teszik, magasztalni sorsfordító géniuszát, ahogy mások teszik, de – mi nekem Hekuba, s mi Hekubának én – inkább arról írok, amiben valóban nélkülözhetetlen szerepe volt Kertésznek: arról, hogy miképpen érthetjük meg általa a hazai irodalmi közélet posványos nyomorúságát, provinciális kisszerűségét, bárgyú jellem- és szellemtelenségét. Na, fussunk is neki!ÍRÓK ÉS OLVASÓKAnélkül, hogy ezzel Kertész Imre munkásságát minősíteni akarnám, leszögezném mindjárt az elején, hogy szerzőnket Magyarországon gyakorlatilag a kutya sem ismerte 2002 előtt, azaz azelőtt, hogy megkapta volna a – közmegegyezésszerűen legértékesebbnek tartott – irodalmi elismerést. Legyünk őszinték: a díjazás előtt Kertészt éppen annyira ismerte a hazai olvasóközönség, mint az ezerszámra tenyésző, jelentéktelen magyar írók bármelyikét. Alkotó élete túlnyomó részében neki sem volt több olvasója, mint bármelyik hazai írócskának: pár száz, pár ezer ember, egy szűk szubkultúra, amelynek tagjait ezért, vagy azért meg tudott szólítani szerzőnk.Ez persze nem minősíti, még kevésbé minősíti le Kertész munkásságát, sőt, még az is lehet, hogy korai közönsége volt az az élcsapat, amelynek tagjai valóban felismerték Kertész írói nagyságát.De azért van itt egy két megfontolandó dolog. Babits gondolatát kölcsön véve: az író nem attól író, hogy ír, hanem attól, hogy olvassák. Valójában az író félrevezető kifejezés. Az igazi író ugyanis főképpen és elsősorban olvasott szerző. Az irodalom –, hogy kicsit elvontabb közegben is megfürdessük ezt a gondolatot – afféle társadalmi jelenség, amelyben alkotó és befogadó közösen hozzák létre azt a valamit, ami aztán bekerülhet az irodalomtörténeti kánonba. Ennek a közösségnek azonban Kertész Imre 2002 előtt nem volt részese. Kicsit sem. Még annyira sem, mint Balogh Lajos alanyi költő. Bízvást állíthatjuk, hogy Nobel-díj nélkül Kertész Imre kisebb hatással lett volna a magyar irodalomra, mint, mondjuk G.B. Kratochvill kárpitos és szobafestő, aki két kötetes regényt írt a légióban Egy sofőr ne legyen szerelmes címmel. Eredeti história…ÍGY ÉPÜL A PANTHEONAztán Kertész Imre meglepetésszerűen megkapta Nobel-díját, s az agg szerző ezzel, és csak ezzel megjelent a magyar irodalom szürkés égboltján. És itt talán érdemes lehet azon is elgondolkozni, miféle valóságtól elrugaszkodott testület az a Nobel-díj bizottság, amelyik – számos jelentős és milliók által olvasott szerző mellett – sorra-rendre ítéli oda az ismeretlen és jelentéktelen íróknak a magas kitüntetést. Gyanítom, bár ezt egészen pontosan nem tudom, és bizonyosságként sem merem állítani, hogy a Nobel-díjas nagyok egy része csak a díjtól lett nagy, ugyanúgy, ahogy Kertész. Az elismerés nélkül már rég a feledés homályában pihenne. Mint ahogy jó néhányuk az elismeréssel együtt is ott pihen.A valamivel több, mint száz Nobel-díjas írónak nagyjából a feléről soha semmit nem hallottam, tőlük, róluk soha semmit nem olvastam, pedig irodalmi műveltség tekintetében a jobbak közé tartozom. És, ha akad itt hivatalos irodalmár, vagy irodalomtörténész, akinek szakmai kötelessége ismerni a legjelentősebb írókat, nos, tegye fel a kezét, ha nyolcvan százaléknál jobban teljesít ugyanebben a tesztben! Jó, letehetik a kezüket! Önök ennek a jeles kompániának az olvasói, önök ketten.Mindenesetre a díj következtésben Kertész behuppant a hazai irodalmi panteonba, és mindenki olvasni kezdte műveit, népszerűvé vált, eladási listákat vezetett, lábjegyzet, hivatkozási alap, érettségi tétel lett. Miközben – és ezt megint nem árt világosan látni – Kertész stílusa, mondanivalója, nyelvi eszközrendszere semmit nem változott. Ugyanolyan szubkulturális, kevesekhez szóló író maradt, mint volt.ELTÉRÍTETT ÍTÉLETEKÁmde, láss csodát, a hazai irodalmi élet a keblére ölelte, befogadta, nagyjai közé emelte szerzőnket, elemzéseket írtak írói stílusáról, irodalmi jelentőségéről, s most, halála idején ódákat zengnek róla. De vajon megírta volna a sok kötetnyi Kertész-esszét a hazai irodalomtudomány, ha szerzőnk nem kapja meg a világra szóló elismerést? És, ha igen, ugyan miért nem írta meg 2002 előtt. Vagy miért nem írta meg legalább egy szűk szeletét ennek a hatalmas biográfiának?És a tanulság? Nos, talán csak annyi, hogy rémisztően sekélyes az a kulturális élet, amelynek témáit, tartalmait, szereplőit egyes külső tényezők ilyen döntő mértékben tudják befolyásolni.Rémisztően sekélyesek azok az olvasók, elemzők, írótársak, akik egy instrumentális eszköz hatása alatt, hirtelen felfedezik az irodalmi nagyságot. Mert bár tény – ahogy Babitsra hivatkozva írtam –, hogy a magas irodalmat olvasók és írók közösen hozzák létre, s tény, hogy ebben az irodalmi közegben az olyasféle külső hatásoknak is van szerepe, mint amilyen a Nobel-díj, a Kossuth-díj, a József Attila-díj, mint amilyenek az irodalmi kritikák, vagy akár a Facebook posztok, azért a kultúrafogyasztás lényege mégis az volna, hogy a befogadó valamiféle személyes viszonyba kerüljön a művel.Kertész Imre alkotói pályafutása éppen arra mutat rá: tragikusan hiányzik ez a személyes viszony kultúrafogyasztási szokásainkból. És, hogy még szomorúbb legyen ez a kép, hadd tegyem hozzá: elsősorban nem az olvasók lelkéből hiányzik az egyéni vélemény, hiszen nekik bizonyára megvan az ítéletük az általuk megemésztett kultúravakról. De döbbenetesen hiányzik a bátor kiállás, az átgondolt gondolat, az intellektuális lelkiismeret a véleményformálók véleményéből.És persze nem csak az irodalmi vélemény-vezérekéből…www.tutiblog.comTisztelt olvasók!
Legyenek olyan kedvesek és támogassák “lájkukkal” a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
– Minden “lájk számít, segíti a magazin működését!Köszönettel és barátsággal!www.flagmagazin.hu Tweet

Dicsérni illenék most Kertész Imrét, ahogy mások teszik, megemlékezni irodalmi zsenialitásáról, ahogy mások teszik, magasztalni sorsfordító géniuszát, ahogy mások teszik, de – mi nekem Hekuba, s mi Hekubának én – inkább arról írok, amiben valóban nélkülözhetetlen szerepe volt Kertésznek: arról, hogy miképpen érthetjük meg általa a hazai irodalmi közélet posványos nyomorúságát, provinciális kisszerűségét, bárgyú jellem- és szellemtelenségét. Na, fussunk is neki!

Dicsérni illenék most Kertész Imrét, ahogy mások teszik, megemlékezni irodalmi zsenialitásáról, ahogy mások teszik, magasztalni sorsfordító géniuszát, ahogy mások teszik, de – mi nekem Hekuba, s mi Hekubának én – inkább arról írok, amiben valóban nélkülözhetetlen szerepe volt Kertésznek: arról, hogy miképpen érthetjük meg általa a hazai irodalmi közélet posványos nyomorúságát, provinciális kisszerűségét, bárgyú jellem- és szellemtelenségét. Na, fussunk is neki!

ÍRÓK ÉS OLVASÓK

Anélkül, hogy ezzel Kertész Imre munkásságát minősíteni akarnám, leszögezném mindjárt az elején, hogy szerzőnket Magyarországon gyakorlatilag a kutya sem ismerte 2002 előtt, azaz azelőtt, hogy megkapta volna a – közmegegyezésszerűen legértékesebbnek tartott – irodalmi elismerést. Legyünk őszinték: a díjazás előtt Kertészt éppen annyira ismerte a hazai olvasóközönség, mint az ezerszámra tenyésző, jelentéktelen magyar írók bármelyikét. Alkotó élete túlnyomó részében neki sem volt több olvasója, mint bármelyik hazai írócskának: pár száz, pár ezer ember, egy szűk szubkultúra, amelynek tagjait ezért, vagy azért meg tudott szólítani szerzőnk.

Ez persze nem minősíti, még kevésbé minősíti le Kertész munkásságát, sőt, még az is lehet, hogy korai közönsége volt az az élcsapat, amelynek tagjai valóban felismerték Kertész írói nagyságát.

De azért van itt egy két megfontolandó dolog. Babits gondolatát kölcsön véve: az író nem attól író, hogy ír, hanem attól, hogy olvassák. Valójában az író félrevezető kifejezés. Az igazi író ugyanis főképpen és elsősorban olvasott szerző. Az irodalom –, hogy kicsit elvontabb közegben is megfürdessük ezt a gondolatot – afféle társadalmi jelenség, amelyben alkotó és befogadó közösen hozzák létre azt a valamit, ami aztán bekerülhet az irodalomtörténeti kánonba. Ennek a közösségnek azonban Kertész Imre 2002 előtt nem volt részese. Kicsit sem. Még annyira sem, mint Balogh Lajos alanyi költő. Bízvást állíthatjuk, hogy Nobel-díj nélkül Kertész Imre kisebb hatással lett volna a magyar irodalomra, mint, mondjuk G.B. Kratochvill kárpitos és szobafestő, aki két kötetes regényt írt a légióban Egy sofőr ne legyen szerelmes címmel. Eredeti história…

ÍGY ÉPÜL A PANTHEON

Aztán Kertész Imre meglepetésszerűen megkapta Nobel-díját, s az agg szerző ezzel, és csak ezzel megjelent a magyar irodalom szürkés égboltján. És itt talán érdemes lehet azon is elgondolkozni, miféle valóságtól elrugaszkodott testület az a Nobel-díj bizottság, amelyik – számos jelentős és milliók által olvasott szerző mellett – sorra-rendre ítéli oda az ismeretlen és jelentéktelen íróknak a magas kitüntetést. 

Gyanítom, bár ezt egészen pontosan nem tudom, és bizonyosságként sem merem állítani, hogy a Nobel-díjas nagyok egy része csak a díjtól lett nagy, ugyanúgy, ahogy Kertész. Az elismerés nélkül már rég a feledés homályában pihenne. Mint ahogy jó néhányuk az elismeréssel együtt is ott pihen.

A valamivel több, mint száz Nobel-díjas írónak nagyjából a feléről soha semmit nem hallottam, tőlük, róluk soha semmit nem olvastam, pedig irodalmi műveltség tekintetében a jobbak közé tartozom. És, ha akad itt hivatalos irodalmár, vagy irodalomtörténész, akinek szakmai kötelessége ismerni a legjelentősebb írókat, nos, tegye fel a kezét, ha nyolcvan százaléknál jobban teljesít ugyanebben a tesztben! Jó, letehetik a kezüket! Önök ennek a jeles kompániának az olvasói, önök ketten.

Mindenesetre a díj következtésben Kertész behuppant a hazai irodalmi panteonba, és mindenki olvasni kezdte műveit, népszerűvé vált, eladási listákat vezetett, lábjegyzet, hivatkozási alap, érettségi tétel lett. Miközben – és ezt megint nem árt világosan látni – Kertész stílusa, mondanivalója, nyelvi eszközrendszere semmit nem változott. Ugyanolyan szubkulturális, kevesekhez szóló író maradt, mint volt.

ELTÉRÍTETT ÍTÉLETEK

Ámde, láss csodát, a hazai irodalmi élet a keblére ölelte, befogadta, nagyjai közé emelte szerzőnket, elemzéseket írtak írói stílusáról, irodalmi jelentőségéről, s most, halála idején ódákat zengnek róla. De vajon megírta volna a sok kötetnyi Kertész-esszét a hazai irodalomtudomány, ha szerzőnk nem kapja meg a világra szóló elismerést? És, ha igen, ugyan miért nem írta meg 2002 előtt. Vagy miért nem írta meg legalább egy szűk szeletét ennek a hatalmas biográfiának?

És a tanulság? Nos, talán csak annyi, hogy rémisztően sekélyes az a kulturális élet, amelynek témáit, tartalmait, szereplőit egyes külső tényezők ilyen döntő mértékben tudják befolyásolni.

Rémisztően sekélyesek azok az olvasók, elemzők, írótársak, akik egy instrumentális eszköz hatása alatt, hirtelen felfedezik az irodalmi nagyságot. Mert bár tény – ahogy Babitsra hivatkozva írtam –, hogy a magas irodalmat olvasók és írók közösen hozzák létre, s tény, hogy ebben az irodalmi közegben az olyasféle külső hatásoknak is van szerepe, mint amilyen a Nobel-díj, a Kossuth-díj, a József Attila-díj, mint amilyenek az irodalmi kritikák, vagy akár a Facebook posztok, azért a kultúrafogyasztás lényege mégis az volna, hogy a befogadó valamiféle személyes viszonyba kerüljön a művel.

Kertész Imre alkotói pályafutása éppen arra mutat rá: tragikusan hiányzik ez a személyes viszony kultúrafogyasztási szokásainkból. És, hogy még szomorúbb legyen ez a kép, hadd tegyem hozzá: elsősorban nem az olvasók lelkéből hiányzik az egyéni vélemény, hiszen nekik bizonyára megvan az ítéletük az általuk megemésztett kultúravakról. De döbbenetesen hiányzik a bátor kiállás, az átgondolt gondolat, az intellektuális lelkiismeret a véleményformálók véleményéből.

És persze nem csak az irodalmi vélemény-vezérekéből…

www.tutiblog.com


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »