Mitől katolikus egy iskola? – előadás a jezsuita modellről a Párbeszéd Házában

Mitől katolikus egy iskola? – előadás a jezsuita modellről a Párbeszéd Házában

A Faludi Ferenc Akadémia Ignáci Pedagógiai Műhelye meghívására Adrian Porter SJ, az angliai jezsuita oktatási intézményeket összefogó intézet vezetője a katolikus iskola identitása, missziója témában mutatta be rendje gyakorlatát április 6-án Budapesten.

Adrian Porter SJ, a londoni székhelyű, jezsuita oktatási intézményeket összefogó Jesuit Institut vezetője Katolikus identitás és misszió az oktatásban címmel tartott előadást a budapesti jezsuita központban. Az „ignáci pedagógia gurujának” tekintett szerzetes huszonnégy éven át tanított, és tizenhat éven át volt igazgató. Az általa irányított intézet tizenegy jezsuita iskolát fog össze, és az együttműködési kapcsolatok révén 173 európai jezsuita oktatási intézmény életébe van betekintése. A Jesuit Institut aktív résztvevője az Egyesült Királyságban folyó intenzív vitának – Mitől katolikus egy iskola? –, mely megosztja a közvéleményt, és az egyházi oktatás szereplőit identitásuk megfogalmazására ösztönzi, ami missziójuk megújításának lehetőségét is magában rejti.

Az Ignáci Pedagógiai Műhely Adrian Porter személyében a jezsuita oktatás olyan képviselőjét hívta meg tanárok számára továbbképzést tartani Magyarországra, aki a jelenkor kihívásaival lépést tartó ignáci pedagógia és a modern kori pszichológia eredményeinek tanári gyakorlatba való átültetését szorgalmazza.

Adrian Porter előadásában bemutatott egy modellt, mely az identitás megfogalmazásából kiindulva határozza meg a misszió útját, és mindezt az érintettek – tanárok, diákok, szülők – közössége életére vonatkoztatja. Az identitás ad választ arra, mit jelent a katolikus iskola, a misszió alapján tudunk választ adni arra, miért létezik és mit akar elérni, a közösségi vonatkozás pedig azokkal köti mindezt össze, akik részesei.

E három kulcsfogalmat – identitás, misszió és közösség – kapcsolja össze a jezsuita modell a Claude Maréchal által kidolgozott sémával, melynek célja, hogy a vallási közösségek, így például az egyházi, rendi iskolák karizmájuk leírásában újraértelmezzék alapítójuk történetét a felnövekvő generációk számára is vonzó módon bemutatva, és ezzel identitást adó, missziójukat meghatározó karizmájuk is tisztább megfogalmazást kapjon.

Adrian Porter feltette a kérdést: megjelenik-e a gyakorlatban, amit elméletben képviselünk? Gerald Grace-t, a katolikus pedagógia professzorát idézve hangsúlyozta, a küldetésünkben hűen kell képviselnünk a gyakorlatban is azt, amit elméletben hirdetünk. A katolikus iskolán tehát látszódnia kell, amit az az evangélium alapján képvisel, egyszerűen másképp kell működnie, mint egy nem katolikus intézménynek.

A Claude Maréchal-séma az identitás megfogalmazásához a mindenkori alaptörténet – a jezsuiták esetében Szent Ignác élete – feldolgozását tekinti első lépésnek. Az előadó arra kérte a résztvevőket, gondolják át saját iskolájuk „alaptörténetét” – a lelkiségüket adó karizmát, hagyományokat –, s a módot, ahogy erről közösségükben beszélnek.

Példaként bemutatta, hogyan teszik ezt a jezsuiták Szent Ignác vonatkozásában. Ignác életének felelevenítésében megjelent a sebesülése miatt katonai karrierjét elveszítő, életét Isten szolgálatába állító ember.

Az előadó rámutatott arra, hogy Illés próféta története, Istennel való találkozását olvasva, akár Ignácé is lehetne: „Az Úr hallatta szavát. Így szólt hozzá: »Mit csinálsz itt, Illés?« Azt válaszolta: »Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért! Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták. Csak én maradtam élve, de most nekem is az életemre törnek.« Az Úr erre azt mondta: »Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!« S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte. Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt.”

A bibliai történet alapján újramesélt ignáci élettörténetben azt láttatta Adrian Porter, hogy a spirituális megtapasztalás a bensőben, a halk hangban jelentkezik, nem nagy dolgokban. Ahhoz, hogy az ember érzékelje, edzeni kell a lelkét, ha ezt nem teszi, válságos pillanatokban nem lesz alapja, hogy a nehézségekkel megküzdjön. A megélt tapasztalatokra irányuló figyelem segít elválasztani egymástól az embert építő, kibontakozása útján előrevivő történéseket, és az energiát rabló, elbizonytalanító eseményeket. Az elsőt a szivacsra hulló vízcseppek, a másodikat a kőre hulló víz képével tette érzékletessé. Az, ami az ember számára jó, építő, az a környezet számára is az. Így tud az ember több szeretetet, reményt közvetíteni, míg a rossz dolgok elviselhetetlenné teszik őt a környezet számára.

Ignác életének ez a fajta megidézése mutatja, hogy nem az életesemények elmesélése a lényeg, hanem annak a megfogalmazása, amit ebből tanulhatunk. Ezt minden iskolának meg kell tenni: válaszolnia kell arra a kérdésre, miért jöttünk létre, és miért vagyunk ma is itt. A válasz alapján bontakozik ki, mi az intézmény identitása.

Az önazonosság kérdésével szorosan összekapcsolódik az a nyelvezet – egy speciális szókészlet –, mellyel magunkról és magunk között beszélünk. A jezsuita előadó idézte Wittgensteint: „Nyelvem határa világom határa”, majd bemutatott egy világtérképet, amely azt mutatta, mit látnak a fiatalok ma a világból: sztárok nevei, reklámszövegek, világmárkák jelentek meg, világlátásuk szókészletét reprenzentálva. Adrian Porter szerint a legtöbb, amit fiataljainknak adhatunk, ha ezt a szókincset tágítani tudjuk. „Diákjaink rémisztő sztereotípiákban gondolkodnak a világról” – hangsúlyozta.

Majd Pierre Teilhard de Chardintől idézve – „Nem emberi lények vagyunk spirituális tapasztalatokkal. Spirituális lények vagyunk, emberi tapasztalatokkal” – arra mutatott rá, a nyelv meg tudja változtatni az emberi létről való gondolkodást.

A Claude Maréchal-séma következő lépéseként a misszió kérdéskörével foglalkozott az előadó: Milyen istenarcot tükröz közösségünk és mi magunk a tanítás során? A megértő, irgalmas istenarcot tükrözzük? Nehéz kérdés, hogy az iskolai életben meddig állhatunk az irgalom álláspontján, milyen viselkedés tolerálható még a többiek szempontját is figyelembe véve. Hányszor kell megbocsájtanunk? Természetes, hogy vannak határok, de a katolikus intézményben meg kell jelennie az irgalomnak is.

A missziónk az iskolai munkában a fiatalokhoz küld minket. Abban kell segítenünk nekik, hogy megtalálják azt az eszményképet, melyhez felnőttként hasonlítani szeretnének. Adrian Porter John Henry Newman bíborost idézte: „Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki. Bizonyos feladatot csak rám bízott, és ezt senki másra”. Ezt kell fiataljainknak megtalálni, majd arra kell biztatnunk őket, hogy tegyenek meg mindent, hogy ezt el is érjék.

Küldetésünk alapkérdését – Hogyan tudunk segíteni leginkább diákjainknak? – újra és újra fel kell tennünk magunknak. Katolikus intézményként az a missziónk, hogy az értékeinket meghatározó evangéliumi történeteket folyamatosan meséljük, közel hozzuk neveltjeinkhez, hogy ezek beleivódjanak gondolkodásukba, s későbbi életükben észrevegyék például, ki az az ember, akinek irgalmas szamaritánus módjára segíteniük kell. Arra kell törekednünk, hogy diákjaink jó emberekké váljanak, ehhez nekünk azt kell közvetítenünk, ami leginkább segít ebben. Mindennek, amit teszünk, az evangéliumi értékekre kell épülnie. Kérdezzük meg naponta magunktól az iskolában: Milyen istenarcot látnak a gyerekek általunk? – hangsúlyozta az előadó.

Végül a közösség kérdésével foglalkozott a jezsuita pedagógus. Az angol iskolákban szokás az egyenruha. Vajon viselésével egyértelmű, hogy a gyerekben kialakul az odatartozás érzése? Konformitásra nevelő gyakorlatunk épít odatartozást? Hogyan alakítható ki, hogy a gyerekek magunkénak érezzék az iskolát, s annak értékeit? Ezek azok a kérdések, melyekkel minden iskolai közösségnek foglalkoznia kell.

A közösséggé válás hosszú folyamat eredménye. Az építőmunkának részese mindenki, aki az iskolához tartozik, az egész személyzet építi vagy rombolja, és az odatartozás érzésének mindenkiben – tanárban, a többi dolgozóban, diákban – ki kell alakulnia. Oda kell figyelni arra, kik azok az emberek, akik meghatározó módon hozzá tudnak járulni az odatartozás fejlesztéséhez.

Adrian Porter az identitás, misszió, közösség kérdéskörének átgondolására hívta meg az intézményeket, és Juan de Bonifacio 16. századi jezsuitát idézve fogalmazta meg üzenetét: „A fiatalokat neveled, és a világot változtatod meg”.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »