Mit is jelent apának lenni a Biblia szerint? (I.)

Mit is jelent apának lenni a Biblia szerint? (I.)

Ferenc pápa 2020. december 8-án, Szeplőtelen fogantatás ünnepén Szent József-évet hirdetett, amely egy évig tart. Ádám Miklós biblikust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját arra kértük, tekintsen végig a Szentíráson, és mutasson rá, mi jellemző az apaságra általánosságban, illetve az egyes bibliai személyek életében. A sorozat első részét adjuk közre.

Az apaság a Bibliában meglehetősen fontos gondolatkör. Persze, vannak benne lényegesebb, alapvetőbb kérdések is, de azt talán nem túlzás kijelenteni, hogy az apaság gondolatköre a vezérfonalak egyikeként húzódik meg a háttérben. A szövegek helyes megértésében mindenesetre fontos koordinátatengely. Meg merem kockáztatni, hogy miközben

Persze, ahogyan korábban említettem, nem a felszínen, nem a kimondott szavak horizontján, hanem a háttérben. De ezekre a háttéradottságokra is érdemes odafigyelni, már csak azért is, mert a vallásunk szíve közepe nem az, amit csinálni kell, hanem az, ami van. A „kell” majd ebből következik.

Az apaság kérdésköre a „van” halmazába tartozik. Már csak a teljesebb megértés miatt is célszerű annak a koordináta-rendszernek, annak a háttérnek a legalább vázlatos felrajzolása, amiben az egyes szövegek természetük szerint jól érzik magukat. Az apaság gondolatköre pedig ennek a háttérnek egy fontos eleme. Persze nem abban az értelemben, ahogyan mi ma értjük az apaságot. Amikor mi beszélünk az apaságról, az ókori Közel-Kelethez képest jelentősen leszűkített értelemben használjuk ezt a fogalmat. Apa leginkább valamely gyereknek vagy gyerekeknek a hímnemű szülője. Még a közmondásainkban sem nagyon kerül elő, és átvitt értelme sem igen van.

Ezzel szemben a Bibliában az apaság széles jelentéstartalommal bír. A héber szó (’ab) értelemszerűen jelent apát, de nagyapát is. Ugyanez a szó jelöli egy törzs vagy egy nép ősét is. Izrael fiainak, amikor az első zsengét hozzák, azt kell mondaniuk: „apám vándorló arámi volt”. De hívhatják egy terület felügyelőjét is a terület apjának. Esetenként apának neveznek idős embereket, tanárt, prófétát, papot, férjet, tanácsadót vagy egyszerűen azt, akiben megbíznak.

Isten, amikor Jóbbal vitatkozik, közvetett módon az eső apjának hívja magát. Már az ugariti nyelvben is találunk olyan kijelentést, mely szerint Isten az emberi nem apja. De Isten apja Izraelnek, apja mindenkinek, és apja a királynak. Apja az árváknak és a szegényeknek is.

Hírdetés

Egy család, egy törzs, egy nemzet az őse mint „apja” nevével jellemzi magát. Ennek nagy jelentősége van. Az én vezetéknevem Ádám, de ha fegyvert fognának a homlokomhoz, akkor sem tudnám megmondani, ki is volt pontosan az első Ádám a családfámban. Ennek az én életemben nincs igazán jelentősége. Semmilyen módon nem határozza meg az identitásomat. Az ókori Közel-Keleten a helyzet egészen más. Emlékezzünk arra, hogy a zsidók a Jézussal folytatott viták során egy alkalommal azzal érvelnek, hogy „Ábrahám a mi atyánk”. De ha valaki veszi magának a bátorságot, és nekilát elolvasni a Bibliában szereplő családfákat, egészen pontosan a Teremtés könyvének kezdetén találhatókat, az megfigyelheti, mennyire nem mindegy, hogy ki kitől származik.

A családfáknak nem csak helykitöltő szerepük van. (Ahogyan egyszer az öcsém megjegyezte a Nyomorultak olvasása közben, éppen belemerülve a párizsi csatornák – legalábbis Hugo szerint – varázslatos világának finoman szólva is kimerítően részletes beszámolójába: „teljesen biztos, hogy karakterre fizettek neki”.) Az ókori Közel-Kelet ősi teremtéselbeszélései gyakran családfákkal kezdődnek, amennyiben az istenek származása, születése és szülései adják meg a kozmogónia rendjét. (A papi szerző az ég és a föld családfájáról beszél a Ter 2,4-ben.) A környező népek teremtéselbeszéléseiben az istenektől származik a város, ahol rend van (szemben a városfalakon kívüli világgal, ahol a káosz az úr), és tőlük való a királyság intézménye, amely az istenek születése után az egyetlen valódi történelem. Ilyen formán a Biblia teremtéselbeszélése szerint a világ a város, hiszen a teremtéskor az egész világban rend van, és az emberiség a király, akinek a családfája jelenti a történelem menetét.

A betöltés egyre gazdagodó sokféleséget is jelent. „Isten a diverzitást preferálja az uniformizáló egységgel szemben”, ahogyan a bábeli torony történetéből kiderül. A sokféleség mögött pedig emberek állnak. Ősatyák, akik identitást és karakterjegyeket adnak egy-egy csoportnak. A kánaánita népek alárendeltségének oka Noé Kám nevű fiának vétke. Ozeás kénytelen figyelmeztetni a népet, hogy bizony olyan rettenetesen nem különbözik Jákobtól, akinek fontos karakterjegye volt, hogy nem feltétlenül részesítette előnyben az egyenes utakat. (Röviden megfogalmazva csaló volt.) De Jézus esetében is hallatlan jelentősége van annak, hogy ő „Dávid fia, Ábrahám fia”. Vagyis a választott nép tagja, és annak a leszármazottja, akinek Isten megígérte, hogy a családjából születik majd a megváltó. Ezek nem önkényesen megválasztott kritériumok. Izrael hite szerint Dávid olyan örökséget hagy a családjára, amely örökség teszi képessé annak valamely tagját, hogy a messiássá „válhasson.”

És ez csak néhány szempont abban a kérdéskörben, mit is jelent apának lenni a Bibliában. (Természetesen nem a koncepció szolgai átvételét próbálom propagálni, hanem csupán gondolatokat ébreszteni.) Az mindenesetre látszik, hogy az apa hatása és éppen emiatt a felelőssége sem elhanyagolható. Isten a „(k)egyelmét megtartja ezrek számára, (…) hanem az atyák vétkét számonkéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedízig.” (Ez egyébként valószínűleg azt jelenti, hogy az apa bűnének hatása van mindazokra, akik egy háztartásban élnek vele, ami reálisan három, legföljebb négy generáció.)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 15-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »