Mire a falevelek lehullanak

Mire a falevelek lehullanak

Az elhúzódó ukrajnai háború számos párhuzamot vet fel a 108 éve kirobbant első világégéssel. Sok tekintetben illúziónak bizonyult az utóbbi évtizedek által megerősített várakozás, hogy a nyilvánosság ereje visszatartó erővel hathat egy véres, felőrlő küzdelem megismétlésére.

1914. július 28-án lángra lobbant Európa, elkezdődött a kortársak által csak „nagy háborúként” emlegetett első világháború. Adyt idézve, különös nyáréjszaka volt. Hangos lelkesedéssel, kipirult arccal adta át magát a pusztítás iszonyatának az öreg kontinens. A több évtizedes béke, a „boldog békeidők”, elfeledtette a háború szörnyűségét. Európa békéje azonban a régi századfordulón már csak egy hajszálon függött, állandósult a konfliktus, a nagyhatalmak közötti feszültség.

Tanultak-e a döntéshozók a múlt hibáiból?

1914 nyarán sokak számára hangzott megváltásként az aggkorú Ferenc József császár és király szózata: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”. A diplomácia képtelennek bizonyult megakadályozni a világégés kirobbanását: az addig elképzelhetetlent, a modern technika változatos eszközeinek felhasználását a gyilkolásra – a lövészárok borzalmait, az önnön civilizációjából kivetkőző Európát.

A szomszédságunkban dúló háború miatt adódik a kérdés, tanultak-e a döntéshozók a múlt századon végigsöprő világégések tapasztalataiból?

Bő egy évszázada ilyentájt a nagyhatalmak milliós katonatömegeket mozgósítottak. A digitális archívumból letölthetők a korabeli magyar lapok: hűen visszaadva a korszak felfokozott hangulatát, várakozásait, sokszor csalfa reményeit. Napjaink háborús hírei a karosszékből olvasva éppoly távolinak tűnhetnek, mint az évszázados fényképek a háborús Budapestről, vagy éppen a lelkesedéstől izzó tüntetésekhez talpalávalónak húzott Rákóczi-induló.

Háború a nyilvánosság előtt

A harmadik évezred háborúi már a karosszékből is jól követhetők. Akár néhány perces késéssel olvashatjuk, nézhetjük az ukrajnai összecsapásokról szóló tudósításokat. Az első világháború kitörésekor a fejlődés lázában élő világ még a hírlapok kora volt, kevésbé az akkor még nagyon is villódzó filmkockáké.

A pusztítást, a tömegmészárlást könnyebben lehetett elrejteni a hátország elől.

A sebesültszállító vonatok érkezése, a nélkülözés persze hamar eloltotta a lelkesedést, de a háború valódi pokláról kevés fogalmat alkothattak a hátramaradók. A média napjainkban, még a maga sokszor torz tükrén keresztül is, közel hozza az intelligens bombák robbanása nyomán keletkezett krátertölcséreket, a halál grimaszát a civil áldozatokon.

A karosszékben ülőkhöz igazított háborús erkölcs

Legkésőbb Vietnam óta nyilvánvaló, a közvéleménnyel szemben nem lehet háborút vívni. A nyilvánosság eltérő szerkezete dacára ebbe a sorba illeszthető a szovjetek afganisztáni kivonulása is.

Hírdetés

Az Öböl-háborúkat vagy a NATO koszovói bevatkozását is az a doktrína határozta meg, hogy minél kevesebb saját emberveszteséggel lehessen elérni a hadicélokat, ezért jutott kitüntetett szerep a légierőnek. Másrészt ellentétben a második világháború terrorbombázásaival, illetőleg a vietnami háború civilekkel szembeni atrocitásai után, szempont volt az ellenséges polgári lakosság lehetséges megkímélése is.

Mégsem visszatartó erő a nyilvánosság?

Nem kis képmutatás kell persze ahhoz, hogy a célzott pusztítást a harmadik évezred konfliktusaiban humanitárius szempontként éljük meg. A nyilvánosság visszatartó erejét azonban mégsem becsülhetjük le: elég, ha az első világégés legtöbb áldozatot követelő csatájára, a Somme-i vérfürdőre gondolunk.

A sártengerbe fulladt esztelen öldöklés örök mementó. A donbászi kíméletlen felőrlő harcokkal szembesülve azonban az emberben felmerül a kétely, valóban visszatartó erő-e a nyilvánosság, vagy a torz háborús logika, a propaganda óhatatlanul újraíratja velünk az első világháború borzalmas forgatókönyvét.

Összeomló villámháborús tervek

Az első világégés kilátástalan vérfürdőjének metaforájáva vált II. Vilmos német császár elbizakodott kijelentése 1914 augusztusában: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáink hazatérnek! ”. A német uralkodó hadba hívó szózatát követően ötödszörre hullottak le a falevelek, mire a Német Birodalom összeomlott a többszörös túlerőben lévő antanthatalmak csapásai alatt.

A német villámháborús tervek összeomlása 1914 kora őszén világossá tette, hogy Németország a háborúban nem arathat totális győzelmet. Ahogy az öldöklés egyre előbbre haladt, úgy került mind távolabbra a kompromisszumos béke lehetősége. Ahogy most is, az orosz–ukrán háború ötödik hónapjában.

Oroszország jelenlegi helyzete egy tekintetben biztosan emlékeztet a császári Németország kilátásaira a villámháborús terveket szétfoszlató marne-i kudarc után. Tartalékai birtokában még évekig elhúzhatja a kudarc beismerését, de stratégiai céljai megvalósításától egyre távolodik.

Hányszor hullanak még le a falevelek?

Mivel az invázióval Moszkva elidegenítette az oroszajkú kelet-ukrajnai népességet, szándékával éppen ellentétes folyamatokat gyorsított fel. Ebből kifolyólag a mérsékeltebb orosz célkitűzések, a jelenleg megszállás alatt lévő kelet-ukrajnai területek okkupációja, s főként tartós integrációja is kérdésessé válik.

Szinte lehetetlen megjósolni, hányszor hullanak le a falevelek, mire Ukrajnában valódi béke lesz.

A felek kölcsönös kimerülése ugyan már az idei év végére is elvezethet egy tűzszünethez, ami ideig-óráig befagyaszthatja a konfliktust. Valójában azonban a parázs a hamu alatt mindaddig izzani fog, amíg az ukránok, a nyugati támogatást hátuk mögött tudva, akár csak jottányit is reménykedhetnek egy ellencsapás sikerében, vagy Moszkva le nem mond a birodalmi logikáról, amelyben Ukrajna az orosz befolyási övezet elengedhetetlen része.

Megjelent a Magyar7 2022/30. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »