Minisztériumi öltözőből hajléktalanszálló, ahol részegeket is fogadnak

Minisztériumi öltözőből hajléktalanszálló, ahol részegeket is fogadnak

Télen a Meder utca környékén szinte mindig fúj a hideg dunai szél. Nem csoda, hogy errefelé mindenki siet. Van, aki a kétezres években hihetetlenül gyorsan terjeszkedő, vitorláskikötővel ellátott luxuslakóparkba, a Marina-partra igyekszik, mások a Népszigetre. Utóbbiak közül sokan hajléktalanok. Az ipari romok, magára hagyott szakszervezeti üdülők és önkényes lakásfoglalók uralta elvarázsolt világ közepén található ugyanis az Isola menedékhely, azon kevés budapesti hajléktalanszállók egyike, ahol ittas embereket is befogadnak éjszakára. Sokaknak ez az utolsó menedékük.

Harminchárom éves vagy? Akkor nem jöhetsz be, harmincöt év az alsó korhatár – mondja nekem egy koszos, szürke Nike pulóvert hordó férfi. Sötét van már. A Népszigeten található Zsilip utcai Isola éjjeli menedékhely melletti üres telken állunk, és úgy látszik, hogy a tűz, a szálló ideirányított reflektora, a Marina-part házainak ablakai nem adnak elég fényt: engem is hajléktalannak néznek a felírásra várakozók.

Sokan már délután négy óra óta itt ücsörögnek, pedig a felírásra csak valamikor a menedékhely este hatos megnyitása előtt kerül sor. Gépies folyamat ez, kicsit hasonlít ahhoz, amikor felveszik munkaeszközeiket a gyárak dolgozói. Az egykori művelődési minisztérium öltözőiből kialakított hajléktalanszálló rácsai előtt felsorakoznak a bebocsátásra várók, és bemondják a nevüket, születési évüket. Hat órakor kinyílik a kapu, és hármasával szólítják azt a hetvenhat szerencsést, aki itt, ezen az Újpest és Angyalföld határán álló szigeten töltheti az éjszakát. De nevezhetnénk őket szerencsétleneknek is, hiszen nekik nem maradt más, csak ez a szálló, amely a rendszerváltás óta úgy néz ki, mintha egy Tar Sándor-novellából készült film díszlete lenne.

 A Népszigeten található Zsilip utcai Isola éjjeli menedékhely  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Virág Tamás, az intézetet fenntartó Léthatáron Alapítvány vezetője prózai okokkal magyarázza, hogy miért ezen az elvarázsolt szigeten jött létre az Isola. Egyrészt itt volt szabad ingatlan, másrészt kevés kerület fogadna tárt karokkal olyan hajléktalanszállót, ahova bódult állapotban is bemehetnek az ügyfelek. Meglepőnek hangozhat, de a luxuslakóparkban élőknek nincs konfliktusuk a szálló látogatóival, többen adományoznak ruhát, ételt az ittenieknek.

Arra a kérdésemre, hogy miért engedik be az ittas hajléktalanokat, a következő választ kapom: azért, mert összesen három ehhez hasonló szálló van Budapesten, pedig a bódultaknak is szükségük van a menedékre. A harmincöt éves korhatárt is ehhez a problémakörhöz kapcsolódóan vezették be: az ennél idősebbeknél kevésbé valószínű, hogy kábítószert használnak. A dizájnerdrogot használók nem akkor lesznek veszélyesek, amikor magukhoz veszik a szert, hanem amikor az elvonási tüneteik jelentkeznek.

Virág Tamás beszélgetésünk alatt egyszer sem nevezi szállónak az Isolát, ő végig a menedékhely kifejezést használja. Meg is tesznek mindent, hogy a hajléktalanok is így érezzék, ezért aztán minden reggel el kell hagyniuk a szállót arra az időre, amíg fertőtlenítik az ágyakat. A melegedőbe visszajöhetnek, de délután onnan is ki kell menniük a felírás előtt. Aki visszajön, az nem alhat két egymást követő éjszaka ugyanazon az ágyon. Ezért kisorsolják, hogy ki melyik szoba melyik ágyát kapja. Ágyat cserélni pedig nem lehet. Ezzel is arra próbálják rávenni a hajléktalanokat az itt dolgozók, hogy ne szokják meg azt, hogy ilyen helyen laknak.

 „Az egykori művelődési minisztérium öltözőiből kialakított hajléktalanszálló rácsai előtt felsorakoznak a bebocsátásra várók”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

– Mindig elmondjuk a hozzánk érkezőknek, hogy vannak a miénknél jobb szállók is, de sietve hozzá is tesszük, mik a feltételei annak, hogy azok is befogadják őket – magyarázza Virág Tamás.

A menhely épülete egyébként a Kádár-korszakban a művelődési minisztérium dolgozóinak az öltözője volt, a hivatalnokok és rokonaik innen jártak strandolni. Állítólag Hofi Géza és Cseh Tamás is fellépett itt, azelőtt pedig a szóbeszéd szerint maga Rákosi használta napozónak a B épület ma már lezárt tetőterét.

József, a belépésre várakozók egyike a Népszigeten álló újpesti hajógyárban dolgozott 22 évig. A bajszos, borostás férfi elhúzza a száját, és legyint, amikor megkérdezem, mi történt a munkával töltött esztendők után.

– Hagyjuk ezt inkább. Elég, ha csak azt mondom: privatizáció, és már értik is, mi történt. Kaptunk némi végkielégítést, és közölték, hogy fogjuk be a pofánkat. Utána dolgoztam nyolc évet az Elzettnél, de hát bezárt az is: privatizálták.

József harminc év munka után megpróbálta nyugdíjaztatni magát, de azt mondták neki, hogy ő még fiatal, menjen dolgozni. Sehol nem tudott elhelyezkedni, amikor pedig elvált, az utcára került.

– Tudja, úgy voltam vele, hogy inkább én, mint a két gyermekem.

Télen, krízisidőszakban, ahogy megy le a nap, gyűlnek a hátizsákos, szatyros, bőröndös emberek a Marina-parti luxuslakópark fehér tornyainak árnyékában. A korábbi ipari műemléknek számító csarnok összeomlott, a közelben álló művelődési központot pedig lebontották, ma már csak egy bekerített, gazos telek áll a helyén. A kiírás szerint hamarosan erre terjeszkedik majd a lakópark, de a Népszigetet úgy látszik, egyelőre elkerüli a luxus.

 „A menedékre várók tüzet raknak, így próbálnak melegedni”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Sietnek a csomagos férfiak, mert a Zsilip utcai menedékhelyen érkezési sorrend alapján döntik el, hogy ki maradhat éjszakára. A hajléktalanok ezért nem sokat időznek a lakópark környékén. Általában már délután ötre kisebb tömeg gyűlik össze az Isola melletti üres telken, itt a menedékre várók tüzet raknak, így próbálnak melegedni. Szinte mindenki köhög, vagy az orrát törli.

A szabolcsi Károly is szipog. Megesett már vele korábban is, hogy megfázott, vagy tüdőgyulladást kapott, csakhogy fiatalkorában, még odahaza, amikor egy szál ingben ment diszkózni, vigyáztak rá a szülei, és nem engedték, hogy ne feküdje ki a betegségét. Ma már ezt nem teheti meg. Dolgoznia kell, betegen is, hogy hazajusson karácsonykor Nyíregyházára az édesanyjához és a gyerekeihez. Kerti munkát végez elsősorban, egy melója már van is, ebből meg is lesz az odaútra a pénz. Ha viszont nem tudja megkeresni a jegyrevalót, akkor itt marad Budapesten, hiszen semmi reménye sincs, hogy Nyíregyházán munkát talál.

A szél kerítésoszlopra erősített nejlonzacskót zörget, az agyagba mélyen belesüppedtek a borosflakonok kupakjai, a földre tett cekkereken megtalálható szinte az összes Magyarországra települt multinacionális boltlánc emblémája. Az egyik fára valaki egy órát akasztott. A készülék nem jár, mindig öt órát mutat.

A társaság két részre szakadt. Páran a tűz körül melegednek, de a nagyobb csoport az épülethez közel áll sorba. Utóbbi csapathoz tartozik a tagbaszakadt, szakállas Sándor. Kicsit gondolkodóba esik, amikor megkérdezem tőle, hogy mióta van az utcán.

Hírdetés

– 1992-ben kezdtem ezt a „szakmát”.

– Mi történt 1992-ben?

– Akkor szabadultam. Többször talpra álltam, csak sokszor rossz döntéseket hoztam. Igaz, sokszor olyan helyzetbe kerültem, hogy valójában csak rossz döntéseket hozhattam.

Miközben ezt mondja, hátrálni kezd a Duna felé. Bakancsos talpával egy újabb borosüveg kupakját nyomja bele az agyagba.

 „A menhely épülete egyébként a Kádár-korszakban a művelődési minisztérium dolgozóinak az öltözője volt, a hivatalnokok és rokonaik innen jártak strandolni”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

A menedék reflektorának fókuszában, összekulcsolt kézzel, szinte vigyázzban áll Balázs. Ha nem mondaná, akkor is lerína róla, hogy életében először van itt. Nemrég került utcára, de „adminisztratív okok miatt” most nem tudott máshova jönni, csak a Zsilip utcába. „Két véletlenszerű egyén” magyarázta el neki, hogyan talál ide. Még jó pár évvel ezelőtt járt itt, egy kajakos barátjánál, de nem így emlékezett a környékre. Ruhája ugyanolyan rendezett, mint az enyém; Balázson látszik, hogy elmúlt már harmincöt éves. Aggódik, de egyfolytában azt szajkózza, hogy egy éjszakát kibír, csak attól tart igazán, nehogy emeletes ágyat kapjon, mert oda nem tud felmászni a rossz lábával. Belenéz a menedék rácsai felett világító reflektorba, nem tudni, hogy a fénytől hunyorog, vagy azért húzza össze a szemét, mert elgondolkodott.

– De más sorsok is vannak itt. Sorsok között vagyunk – mondja, majd a tűzhöz ballag. Cifrát káromkodik a füst miatt.

A középen elválasztott hosszú haja és körszakálla miatt Jézusnak nevezett férfinak egészen más a problémája. Elszakadt a füle annak a majomálarcnak, amelyet valahol a városban talált. Ezért oda is adja egy kapatos barátjának, aki aztán valahogy csak felveszi az álarcot, és kis idő múlva vigyorogva jár körbe a felírásra várók között, közben tartja a markát:

– Banánra gyűjtök.

Nagy nevetés tör ki a várakozók között, a poén mintha szabad utat nyitna az akasztófahumornak. Először csak arról ábrándoznak a hajléktalanok, hogy hoznak egy kecskét a Népsziget északi részéből, és megsütik a szürke zóna tüzén. Aztán elszabadul a fantáziájuk, és arról beszélgetnek, hogy kiből milyen ételt lehetne főzni: Tibor például csontleves lenne, mutatnak egy vékony férfira. Tibor csendesen ül a tűz mellé húzott farönkön, amelynek odvában egy köteg bulvárlap áll. Ezekkel gyújtják meg a tüzet a felírásra váró hajléktalanok, vagy ahogy a menhelyen hívják őket, az ügyfelek. Később lehullott gallyakat hordanak rá, és itt végzik a kétliteres pillepalackok is, miután kiürült belőlük a cserszegi fűszeres. A flakonok gyorsan zsugorodnak össze, az utánuk maradó szag orrfacsaró, mégis van, aki szalonnát, kolbászt süt ebben a sűrű, büdös füstben.

 „Sokaknak ez az utolsó menedékük”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Már ha sikerül sütnivalót szerezni. A zöld gumicsizmában és terepszínű nadrágban feszítő Zoltán például azt ígéri, hogy hamarosan hoz majd szalonnát, és a melegedőben majd ad annak, „akit bír, akit szeret”. Ez nem sok személyt jelent, Zoltán szerint ugyanis sokan nem képesek ember módjára viselkedni, és ahelyett, hogy elmennének dolgozni, isznak meg drogoznak. A Sajószentpéterről származó egykori ökölvívót többször ki is tiltották már verekedés miatt, mert nem bírta elviselni, hogy egyesekben „nincs annyi”, hogy éjszakára levegyék a cipőjüket. Az ilyeneknek rendszeresen ellátja a bajukat, és ilyenkor mehet az utcára. Büszkén mutatja viszont bekötözött kezét: állítja, hogy gereblyézés közben szúrta meg, aztán elfertőződött.

A személyzetet is beleértve alighanem ő az Isola menedékhely egyetlen lakója, aki nosztalgiával emlékszik a kilencvenes évekre.

– Főnök, elhiszed nekem, hogy nagyon gizda voltam régen? Fullos öltönyökben jártam, vágod? Rendőröknek adtam el hamis parfümöt, és milliomosoknak ázott, vizes fát. Azt mondtam, ukrán úsztatott gerenda. Simán elhitték.

Zoltán velem együtt hangosan nevet, aztán gyorsan, többször is leszögezi, hogy csak azokat verték át, akik nagyban játszottak. Ha kisnyugdíjasoknak vittek tűzifát, akkor volt, hogy többet adtak nekik, mint amennyiért fizettek.

 „Kevés kerület fogadna tárt karokkal olyan hajléktalanszállót, ahova bódult állapotban is bemehetnek az ügyfelek”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Kacsának, a Dózsa György úti poharazónak, vagyis a kereszteződésben kéregetőnek viszont jó napja volt, ezért az elmaradhatatlan bor mellé vett szalonnát és vöröshagymát is. Büszkén, teli szájjal nevetve zsonglőrködik velük már a felírás alatt is. A fiatal férfi amúgy éppen hogy betöltötte a beengedéshez szükséges 35 esztendős korhatárt, és kint, a rácsok előtt a sötétben nem is látszik rajta, hogy már huzamosabb ideje az utcán van. Csak bent a melegedőben, illetve nappali fénynél vesszük észre, hogy jócskán őszül már, keze pedig duzzadt, sebes.

– Rá voltam kattanva a „zenére” – mondja egy dizájnerdrogra utalva. – Ma már csak a pia megy, a bor.

Azt a fajtát szereti, amelyiknek háromszáz forint literje.

 „Napos oldal”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

István, a korábbi filmstatiszta – még szöveges, pár mondatos szerepei is voltak – másfajta italra esküszik. Házi bort szokott venni, amelyből hétszáz forintba kerül másfél liter. Nem ért egyet Kacsával, szerinte igenis jól lehet keresni mostanában az utcában, igaz, ő nem poharazik, inkább Fedél Nélkült árul. Állítja, hogy a mostani, adventi szám gyorsabban elfogyott, mint a népszabadságos.

– Ilyenkor, karácsony környékén jobban hallgatnak az emberek a lelkiismeretükre – mondja, majd kifejti, hogy miért nincs bajban akkor sem, ha elfogy az újság. Ilyenkor képeslapokat vesz, azokat adja tovább. A férfi úgy került utcára, hogy amikor mindenkije meghalt, rengeteg adósságot halmozott fel. Rá is ment a háza.

– Abban a 120 négyzetméterben három-négy élet munkája volt – mondja a szinte folyamatosan mosolygó István. Csak úgy, szinte mellékesen megjegyzi, hogy ő keresztény, „naponta akár négyszer, ötször is imádkozik”, ha hiányt szenved valamiben. – Ezért aztán nekem nincs olyan, hogy nincs – jelenti ki, szokásához híven mosolyogva. Amikor pedig rákérdezek, hogy a karácsonyt hol fogja tölteni, nevetve int fejével a menedékhely rácsai felé, úgy mondja: itthon.

 „Az egyik fára valaki egy órát akasztott. A készülék nem jár, mindig öt órát mutat”  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Csaba, a Németországot megjárt melós reménykedik benne, hogy kap majd munkát, és akkor külföldön töltheti az ünnepeket, nem pedig itt. Addig is áll a rongyos farmerében és biztosítótűvel összekapcsolt kabátjában az orrfacsaró füstben, és Magic Kitty Cattel játszik az okostelefonján. A készülék rideg fénye megvilágítja az arcát. Csaba elmeséli, hogy nem ugrik félre a meló elől. Egyike volt azoknak a hajléktalanoknak, akik pár évvel ezelőtt arra ébredtek, hogy elöntötte a víz a Duna árterében álló szállójukat. Természetes volt számára, hogy segít a helyreállításban. Mikor megkérdezem tőle, milyen érzés eljönni nap mint nap a Marina-part luxustömbjei mellett, hogy egy hajléktalanszállón töltse az éjszakát, egykedvűen felel.

– Ugyanazt gondolom én is azokról, akik ott laknak, amit ők gondolnak rólunk. Hogy van közöttük rendes ember is.

Eljön a hat óra, ekkor már nagy a sötétség a Népszigeten. Az utolsó érkezők között megjelenik Mihály is Süni nevű kutyájával. A keverék még gyorsan megkergeti a szálló négy macskájának egyikét, támad is kis riadalom, amit persze nagy vidámság követ. A felírást tartó szociális munkás rossz hírrel szolgál azoknak, akik a B épületben kaptak ágyat. Ott ugyanis két napja nincs fűtés. Az A épületbe jutók egyike erre csak úgy reagál: irány a napos oldal, majd felveszi a csomagját, és elindul felfelé az egykori öltözőkabinokba vezető szürke Escher-lépcsőn. Itt, a napos oldalon jutott ágy Kacsának és Jézusnak is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »