Mindig érdemes újrakezdeni – Tokodi László OP Szent Domonkos mának szóló üzenetéről

Mindig érdemes újrakezdeni – Tokodi László OP Szent Domonkos mának szóló üzenetéről

Kettős jubileumot ünnepel idén a magyarországi domonkos közösség: Szent Domonkos halála és a Magyar Domonkos Rendtartomány alapításának 800. évfordulója alkalmából jubileumi évet hirdettek. A debreceni rendházban szolgáló Tokodi Lászlóval beszélgettünk.

– Fehér szerzetesi habitusban járja a várost, megszólítja az embereket, és bárkivel szívesen elbeszélget, aki szóba elegyedik Önnel. Katekumencsoportokba hívja az érdeklőket, a „Szólj be a papnak!” kezdeményezés egyik elindítója, a Szurkolj a pappal!, Sörözz a pappal! rendezvények lelkes résztvevője. Mire buzdítja a ma emberét Szent Domonkos életpéldája?

– Szent Domonkos képes volt arra, hogy mindentől megváljon. Elment az eretneknek tartott közösségekhez, és velük lakott. Vándorprédikátor volt, eleinte nem is kolostorban élt, hanem az emberek között. Ez az odafordulás, nyitottság egészen rendkívüli volt az ő korában. A ciszterci atyák ekkor már komoly szerzetesrendként működtek. Lovon mentek az emberek közé, igyekeztek megtéríteni őket, aztán visszatértek a rendtársaikhoz.

A domonkosok azonban együtt maradtak az emberekkel, sorsközösségben éltek velük, vállalták a szegény körülményeket. Domonkos követői Isten igéjének hirdetésére tették fel az életüket. Ma is ez áll mindennek a középpontjában, ezt szolgálja a rendben a liturgia, a tanulás, a közösségi élet. Azért tanulok, hogy jobban tudjam hirdetni Jézus tanítását. Azért vagyok a szerzetes testvéreimmel, hogy együtt tegyünk tanúságot Jézusról. Azért imádkozom, hogy az imából fakadjon a készenlétem az igehirdetésre. 

– Domonkos vándorprédikátorként élt, és a viszályt is vállalva küzdött azért, hogy a közösségük a Prédikátorok Rendje nevet viselje. Miért volt ez ennyire fontos számára?

– Valóban botrány volt, hogy prédikátoroknak nevezték Domonkost és a társait. A ferencesek azt akarták, hogy az emberek csak prédikálóknak tartsák az elődeinket. De Domonkos kiállt azért, hogy rendként működhessen a közössége, és IX. Gergely pápa kanonizálta a Prédikátorok Rendjét. Az elnevezés kifejezi, hogy mi teljesen az Ige szolgálatára szenteljük magukat, a prédikátorság a hivatásunk. A megtestesült Igét szeretnénk elvinni az emberekhez, ez áll minden tevékenységünk középpontjában.

A prédikálás alapvetően egyirányú tevékenység. Én hirdetem, hogy mi az igazság, és hogyan kell élni, a másik fél pedig meghallgatja mindezt. A vándorprédikátorság ezzel szemben azt jelenti, hogy odamegyek a másik emberhez, hirdetem neki Isten igéjét, és elfogadom őt, illetve azt, amit ad. Ő otthon érzi magát a saját környezetében, míg én ki vagyok szolgáltatva a számomra ismeretlen közegben. Figyelnem kell rá, és meg kell találnom a módját, hogyan tudom befogadhatóvá tenni számára az evangélium igéit. Nincsenek sémák, mindenkivel másképpen kell foglalkozni. Ez nem csak lehetőségeket, de nagy nehézséget is jelent. 

– Hogyan készíti fel erre a szerzetest a rend?

– Két és fél évig csak filozófiát tanulunk. Nem csupán azért, hogy megismerjük a különféle filozófiai iskolákat. Cél az is, hogy megéljük: a filozófia a bölcsesség szeretete, az igazság keresése. Az értelemmel bíró ember képes ezt felfedezni. A filozófia megtanít gondolkodni, hogy eljussak az igazsághoz, aki nem más, mint Jézus Krisztus. A tanulmányokban a filozófia után a teológia következik. Klasszikus, tomista képzést kaptam. A forráshoz, Aquinói Szent Tamáshoz nyúltunk vissza, az ő műveit olvastuk eredetiben. Szent Tamás megkerülhetetlen egyháztanító. A Summa Theologiae című művében összefoglalja a dogmatikát, az erkölcstant, és beszél az imádságról is. Tamás szinte az egész katekizmust megírta. A domonkos képzés ezzel olyan alapokat ad, amelyek képessé teszik a szerzetest arra, hogy bármihez hozzá tudjon szólni, és magabiztosan haladjon előre a gondolkodásban. Képessé válunk arra, hogy meglássuk az igazságot, és elvessük a hazugságot. A rendi habitusunk fekete és fehér. Időnként azt szokták a szemünkre vetni, hogy fekete-fehéren gondolkodunk, holott színes a világ. Pedig van, amikor ki kell mondani, hogy ez igen, ez nem, és nincs harmadik lehetőség. 

Ha kell, újra és újra változtatok a nézőpontjaimon és a módszereimen, persze mindig azon alapszabályok mentén, amelyeket a szívembe véstem a képzésem során, és amelyeket bárhol alkalmazni tudok.

– Milyen utakra viszi az emberek gondolkodásának tanulása? Honnan és hogyan tanul?

– A legfontosabb, hogy soha nem szakadok el az alapoktól: a Szentírás az alapkönyv, vallom, hogy minden évben el kell olvasni. Többször előveszem Arisztotelész és persze Aquinói Szent Tamás műveit is. Szeretem a klasszikusokat, akár többször is újraolvasom őket. Regényeket, meséket is olvasok. Megvettem például Rúzsa Magdi mesekönyvét. Kíváncsi vagyok arra, mit mond egy befutott énekesnő a mesén keresztül magáról, a világról. Az informálódásban ma fontos az internet.

Hírdetés

Több internetes hírportált is rendszeresen olvasok, így rengeteg információt szerzek. Emellett nekem is van vlogom (Prédikátorok), és tervezem, hogy a TikTokra is felteszek majd videókat, mert a tini korosztályt már csak ott lehet elérni. Alapvetően pedig sokat járom a várost, nyitott vagyok a beszélgetésre. 

– Milyen a fogadtatás az emberek részéről?

– Amikor habitusban jelenek meg, könnyű a párbeszéd, komolyan vesznek. Még a fiatalokban is van tisztelet a pap iránt. Ha azt mondom valamelyiküknek, hogy imádkozom érted, nem utasít el, kéri az áldást, és gyakran megoszt velem valami mély tapasztalatot, mondanivalót is az életéből.

Fontos, hogy a másik ember érezze: tudni akarjuk, mi van vele, és miért alakult ki benne ellenszenv, meg nem értés, hogyan alakult az élete. Ha nem vagyunk kíváncsiak erre, akkor őt sem érdekli, ami nekünk volna fontos. Az embereknek elegük van abból, hogy valaki megmondja nekik a frankót. 

– Tapasztalatai szerint ez megfelelő alap a párbeszéd folytatásához?

– Általános vélekedés szerint a dialógus az, amikor egy beszélgetésben az egyik és a másik fél is elmondja a magáét, és lehet, hogy a kettőben lesz valami közös. Számunkra a párbeszéd az igazság közös keresése. Meghívás, hogy együtt fedezzük fel az igazságot, keressük, milyen úton indulhatunk el, és hogyan tarthatunk együtt egy közös cél felé. Aquinói Szent Tamást sem az érdekelte, hogy ismételgessen egy dogmát. A valóságot, az igazságot kereste. Akár kellemetlen kérdéseket is feltett, és előfordult, hogy a választ pogány filozófusoknál vagy olyan embereknél kereste, akiknek semmi közük nem volt az Egyházhoz. Megesett, hogy átvett tőlük szövegrészeket, elismerve, hogy bár az illető pogány, ez vagy az a gondolata igaz.

– Az igazság közös keresését, a párbeszédet szolgálja a debreceni domonkos plébánián alapított Szent II. János Pál Intézet is. 

– Igen. Fontosnak tartjuk, hogy felmutassuk, mi a katolikus válasz az embereket foglalkoztató kérdésekre. A család, a házasság például központi téma, amelyben lényeges helyet foglal el a házasságra való felkészítés. Foglalkozunk a gyermekáldás nehézségeivel, és a krisztusi tanítás eszközeivel igyekszünk segítséget nyújtani a fiataloknak. A megbocsátás, a belső ellenállás feloldása Isten szeretetének és a megváltottság tapasztalatának megélése révén lehetséges. Hihetetlen, mennyi szorongás van az emberekben, mennyi feszültség, meg nem bocsátás, harag.  A gyermekáldás elmaradása akár ezzel is összefüggésben lehet. Szent Domonkos arra tanít, hogy egyszerre foglalkozzunk a testtel és a lélekkel, az egész emberrel. Vissza kell térni a keresztény alaptanításhoz: Isten teremtette az embert, nem véletlenül vagyunk a világon. Amit Isten szeretetből alkotott, az jó. Ő emberi méltóságot adott nekünk, férfinak és nőnek teremtett bennünket, és terve van az életünkkel. Mégis miért nem sikerül az életünk? Min csúszik el?

A gondok sokszor a bűnből erednek, és az emberek a szentgyónás után élik meg a gyógyulást.

– Milyen az élet a debreceni domonkos plébánián? 

– Az itt élő testvérek szándéka, hogy a plébánián érezhető legyen a domonkos lelkiség. Mi közösségként élünk, mindennap együtt vagyunk. A misék után van időnk a hívekkel foglalkozni, együtt lenni az emberekkel. Van közöttünk idősebb és fiatalabb testvér is, így minden korosztály megtalálhatja a maga „atyját”. Evangelizáló plébánia szeretnénk lenni, várjuk az embereket, a megtérni vágyókat. Nálunk megismerhetik a hitet, meghallgathatják az evangéliumot, és közelebb kerülhetnek Istenhez. Már elterjedt a hírünk, sok katekumencsoportunk van, és folyamatosan indítunk újakat. Az itt töltött öt évem alatt felnőtt két csoport. Ezek a fiatalok már bekapcsolódnak a plébániai szolgálatba, és létrejött egy közösség is, amely még keresi a nevét. Egyelőre viccesen Debreceni Dinamikusan Növekvő Karizmatikus Közösségnek nevezzük magunkat. Karizmatikus abban az értelemben, hogy a plébániának és a közösségnek is olyan helynek kell lennie, ahol az emberek megélhetik, gyakorolhatják a karizmáikat, és ezzel szolgálhatják a közösséget.

– A nyolcszáz évvel ezelőtti alapítást ünneplik idén. Mi az, amit kiemelne a Domonkos-rend nagy múltra visszanyúló történetéből?

– Az állandó újrakezdésről szól a rend története. Sokszor szakadt meg a folytonosság hosszabb-rövidebb időre. A tatárjárás előtt érkeztünk Magyarországra, de a tatár pusztításnak részben a közösségeink is áldozatul estek. Később a török kor, a protestantizmus, a kommunizmus állította kihívások elé a domonkosokat, legújabban pedig a vallási semlegesség. Ezen próbálunk most változtatni, és tanúságot tenni arról, hogy mindig érdemes újrakezdeni. 

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 24-i számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »