Mindent vissza!

Kissé tanácstalanul állok a kitüntetés-visszaküldéses jelenség előtt.

Olvastam olyat is, hogy amit látunk-tapasztalunk napjainkban, az az értelmiség lázadása.

Hát nem tudom. Mondjuk az igaz, hogy az értelmiség soha nem értette a politikát.

Tanácstalanságomból fakadó szerény óvatossággal mondom: nekem inkább abszurd színháznak tűnik ez az egész. Pláne, mióta Koltai Tamás családja is csatlakozott a hadhoz, a tavaly elhunyt kritikus nevében.

Közben nem bír nem eszembe jutni a néhány héttel ezelőtti Quimby-ügy. Minimum két okból. Az egyik, hogy sejtésem szerint ahogy akkor, úgy most sem nőtt volna ekkorára a balhé a közösségi háló felhajtóereje nélkül. Pszichózis folyik. A másik: különös, hogy mennyire nem zavarta sokáig ezt a kisebbfajta sokaságot a körülmény, hogy – szakmánál és jobboldalnál maradva – kénytelenek voltak Bencsik Andrással vagy Stefka Istvánnal egy listán szerepelni. Oké, ők nem ikonok, nem mumusok, nem vitatom.

Mindenesetre kíváncsian figyelem, mire fut ki a történet. Egyszer már sikerült elérni, hogy a különleges fantáziájú Szaniszló Ferenc Táncsics-díját a felhorgadás hatására visszakérje a Fidesz-kormány, most viszont hasztalanul bizakodnak hasonlóban a lázadók. Egyrészt, mert Bayer Zsolt masszívabb fickó, átvészelt komolyabb zivatarokat is, nemcsak adja a pofonokat, állja is, ha kell. Másrészt személyében sokkal fontosabb a hatalom számára, mint egy szaniszló – lásd: ikon, mumus –, nemigen merülhet fel, hogy megalázzák.

Tehát ez nem játszik. Szóba jöhetne még, hogy a tiltakozás hullámai olyan magasra csapnak, hogy hűha, át a közbülső árkokon, országossá-általánossá válik a jelenség, egyszer csak kitör a forradalom, és elsöpri a hatalmasokat, mint a pinty. Ám tekintettel a fenomén értelmiségi – sőt balos-liberális értelmiségi – vircsaft jellegére, egyelőre nem vennék mérget arra, hogy küszöbön áll a robbanás. Katalizátornak, gyúanyagnak vagy akárminek ez kevés.

A sztori mindinkább úgy működik, mint a valami ellen tiltakozó szokásos petíciók valamelyike. Számolgatjuk, hányan vannak, böngészgetjük a listát, kik szerepelnek rajta. Igen, itt van ő is, meg ő is, és nahát, ő sem hiányzik. Ennyi, nem több. Ezenközben mellesleg azt is rögzíthetjük: könnyű most punknak lenni a baloldalon, elég csendben maradni, semmit sem csinálni. Jó nekik. A jobbosoknak nem ilyen egyszerű.

Akárhogy is, az előterjesztő és a kitüntető egészen biztosan tudta, hogy van a döntésében trollkodás- és provokációfaktor. Ezért ő most elégedetten somolyog. Azt ugyanis, hogy ekkorát fog pukkanni a dolog, hogy ilyen szép segítséget kap a túloldalról, nem tudhatta. Ergo azt sem, hogy ilyen jól jöhet saját közönsége hergeléséhez, tábora lelkesedésének fenntartásához-fokozásához. A népszavazásra készülve mi lenne hasznosabb? És még ingyen is van, ellentétben a plakátokkal meg a többivel.

Azon morfondírozok napok óta, hogy nekem is vissza kéne adnom valamit. Valakinek. Valamiért. Én is értelmiségi vagyok, vagy mi a manó. Valahol. De nem jut eszembe semmi. Kitüntetésem sincs. Úgyhogy még jobb lenne, ha nekem adna vissza valaki valamit. Valamikor. Épp látom például, hogy nincs ott a polcon a Kakuk Marci Tersánszkytól, és fogalmam sincs, hogy kinek adtam kölcsön. Agota Kristof Trilógiája sincs a helyén, hahó.

Ezenkívül visszaadhatná valaki az elhullajtott hajszálaimat és a legszebb éveimet. Meg egyáltalán: mindent. Mondom: mindent. Talán szórakoztató lenne újrakezdeni elölről az egészet. Tényleg: ugyanide jutnánk vajon akkor is?


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »