Mindent azért nem szabad lenyelni

Mindent azért nem szabad lenyelni

Be kell vallani: mi, magyarok ugyancsak büszkék, szókimondók, és elég gyorsan haragra gerjedők vagyunk. Ezeket a tulajdonságokat tehát másoknak is el kellene néznünk, de azért ami sok, az sok. Ha az angolszászok úgymond „pimaszkodnak” velünk, azt könnyeben elnézzük, hiszen velük soha nem volt közvetlen kapcsolatunk, a történelmi múlt is különböző, például az angol és amerikai történelemhez viszonyítva.

osztrak_magyar_b(illusztráció: Oliverschopf.com)

Ha ők szeretnek minket, azt nem a közvetlen kapcsolatok tapasztalatai révén teszik, hanem inkább azon a pár száz, pár ezer odavetődött magyaron keresztül, akik ezekben az országokban letelepedtek, legtöbbjük jeles művész vagy ismert tudós volt. Amerikában a műveltebb réteg – a „marslakók legendáját” ismerve – a magyar ész, a magyar alkotózseni teljesítőképességéről győződött meg, a középréteg pedig 1956 dicsőséges szabadságharcáról hallott. (Mivel a világ nem tudta hova tenni, hogy Magyarországról a 20. században futószalagon érkeznek a tehetségek, magyarázatként különböző elméleteket gyártottak. Az egyik ilyen – inkább vicces, mint komoly – teória az volt, hogy ezek az emberek valójában a Marsról érkezett látogatók – szerk. megj.)
A német nyelvűekkel egészen más a kapcsolatunk. Velük együtt vergődtünk előre ezeréves történelmünk folyamán, első királynénk bajor hercegnő volt, az osztrákok pedig évszázadokon keresztül gyámkodtak felettünk. Most velük van a legtöbb bajunk.

A német politika együgyű, zavaros, és semmi előretekintés nincs benne, a migránskérdésben teljesen kiszolgálják a globalizáló, multikulturális szándékokat. A német média a jelenlegi hatalom szócsöve lett, és erősen támad minden olyan szándékot, mely a hivatalos német politikának ellentmond. Az osztrákok is ugrálnak, bizonytalanok, a társadalom megosztott, a vidék nemzetiesen gondolkodó többsége fél az idegenektől, nem támogatja a Közel-Keletről Európába csalogatott muszlim tömegek „rendszeres” és szervezett szétosztását az Unión belül. Az évtizedek óta kormányzó szociáldemokrata baloldal pedig a hivatalos német, illetve brüsszeli szándék támogatója, és bár korlátozná a bevándorlást, elvileg nem ellenzi idegen kultúrájú vendégmunkások jelenlétét az országban.

A pár napja lemondott osztrák kancellár, Werner Faymann kimondottan arcátlan Orbán-elle­nes kijelentéseire egész Magyar­ország felhördült (kivéve a gyurcsányista baloldal kajabálóit), de csodálkozni nem kell, ha tudjuk, hogy Faymann úr a nyolcvanas évek elején a Fiatal Szocialisták Bécsi Egyesületének elnökeként egyik aktivistája volt az „Anti Pápa Fesztivál” szervezésének, amellyel a II. János Pál pápa látogatása ellen tiltakoztak. A katolikus Habsburg-család utódai a mai Ausztriában a keresztény világ első emberét be sem engednék országukba. Az új kancellár, Christian Kern sokban nem különbözhet elődjétől, mert alig pár nappal beiktatása után már hangosan, de rém bután bírálta a magyar miniszterelnököt. Most ismét mérgelődünk, és haragszunk az osztrák szomszédra.

Mi bajuk van ezeknek az embereknek Magyarországgal, és az ország kormányzásával? Miért nem bírálják a ténylegesen diktatórikusan kormányzó török „nagyvezért”, aki egyszerűen bezáratja az újságírókat, és aki szégyentelenül egész Európát zsarolja. És a puha agyú brüsszeli politikusok ez ellen alig-alig szólalnak fel. Milyen világban élünk, ahol a nép akaratát, a többség elképzeléseit egyáltalán nem veszik tekintetbe, és csak az történik, ami egyes érdekcsoportoknak megfelel? Európa politikusai még mindig nem látják, hogy itt nem fajgyűlöletről van szó vagy vallási hóbortról, nem arabellenességről, hanem arról az egyszerű tényről, hogy Európa kétezer éves keresztény kultúrája veszélyeztetve van. Ha a muszlim tömegek elszaporodnak Európa országaiban, akkor egyszerűen elpusztul Dante, Molière, Shakespeare, Schiller kultúrája, akkor már nem kell a humanizmust és a reneszánszot tanítani az iskolákban, nem kell Petőfit és Adyt szavalni, és Luther zsoltárai is feleslegesek lesznek. Ezek tények, ezt nem lehet megcáfolni. Szaud-Arábia vagy Irán, de a többi erős iszlám állam sem engedi, hogy a keresztény kultúrát területén terjesszék. Talán jogosan, de mi ezt nem is akarjuk. Akkor miért engednénk át a keresztény Európát az iszlámnak? De aki ateista vagy neoliberális, vagy ki tudja miben hisz, annak sen mindegy, hogy a jövő Európája milyen irányba halad előre.

Vagy mégis? Vannak őrültek, akik elképzelik, hogy ezt a színes, ezer mozaikból összerakott, változatosságában érdekes világot, ami eddig, ha nehezen is, de lépegetett előre, most össze lehet keverni. Nem számít semmi, se bőrszín, se vallás, se nemzeti önérzet, se vallási hovatartozás, szóval semmi, csak szorgalmasan dolgozzunk a világcégek hasznára, engedelmeskedjünk a milliárdosok akaratának, és legyünk szürke, ismeretlen állampolgára egy olyan hatalmas világtársadalomnak, amit egy világkormány irányít? Szóval törődjünk bele, hogy számok leszünk, adatok, statisztika a világ GDP-termelése és -fogyasztása könyvelésében? Hát nem, a világ népei nem ezt akarják! Meg akarnak maradni kínainak, japánnak, németnek és arabnak, de magyarnak és románnak is. Meg akarunk maradni keresztényeknek, még ha nem is hiszünk a szentháromságban, és szeretnénk, ha a kínai is tovább olvasná Konfuciust, és az arab forduljon továbbra is többször egy nap Mekka felé, és a zsidó növesszen pajeszt, ha ezt így érzi jónak.

Rövid és ideges szavak ezek, de tudom, hogy olvasóim megértenek. Tudom, hogy a többség elképzelését tolmácsolom. És azt is tudom, hogy az arcátlan kancellárok ideje leáldozóban van, mert nem az igazságot képviselik, nem a nép akaratát tolmácsolják. Különben már volt egyszer egy osztrák, akiből kancellár lett, és hangzatos „igéivel” megbolondította a fél világot. Ez nem összehasonlítás, csak emlékeztetés, hogy vigyázni kell a szavak szerepére, mert a szónak ereje van. Lehet építő, de lehet nagyon romboló is.

A magyarság nagyjából elfelejtette a Habsburg-időket, és szeretne nyugati szomszédjával a legjobb egyetértésben és együttműködésben élni. Talán vannak osztrák politikusok, akik ugyanígy gondolkodnak.

A szerző Németországban élő publicista


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »