Bocskai-Kovács Éva opera-énekesnő a Délvidéken született, és a szegedi Karolina Iskolában érettségizett. Kislányként tisztán csengő hangjára a tavaly elhunyt Both M. Kornélia iskolanővér figyelt fel először. Az elmúlt években számos kitüntetést kapott, mellyel szakmai eredményeit elismerték. Az alábbi interjú a Boldogasszony Iskolanővérek Bizalom és Bátorság című lapjában jelent meg.
– Mesélj nekünk a kezdetekről!
– A délvidéki Zentán születtem, Csókán nőttem fel. A szüleim az egészségügyben dolgoztak, a családban nem volt zenész. Az egyházi és a lelki, majd később a zenei nevelésemet Both Mária Kornélia nővér kezdte el a fivérével, aki papként szolgált Csókán. Elsős vagy másodikos lehettem, amikor Kornélia nővér, aki egyébként képzett muzsikus volt, felfigyelt az énekhangomra, és bevett a gyermekkórusba, később az ifjúsági kórusba. Szolfézst és zongorát is tanított nekem, teljesen ingyen. A templomi énekkarnak is tagja lettem. Az otthoni művelődési egyesületben pedig népdalokat énekeltem.
– Kornélia nővér terelgetett a szegedi Karolina Iskola felé is?
– Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy Szegeden van a nővéreknek egy gimnáziuma, ahol alapfokú művészeti képzés is folyik. Akkor még nem készültem zenei pályára, de jó döntésnek látszott, hogy zenei tanulmányokat is folytathatok. Kerényi Tiborné Ida néni volt az énektanárom. Magánénekszakra jártam hozzá, és sokat fejlődtem nála. Később ő javasolta a zeneművészeti pályát.
– Hogyan emlékszel vissza a gimnáziumi éveidre?
– Nem csak a zenei képzés miatt vagyok hálás. Hertelendy Anett volt az osztályfőnököm, a helyettese Kószó Anteusz. A nővérek közül nagyon szerettem Tornay Krisztina M. Petra nővért, aki a prefektánk volt, és Hári Ildikó nővért. Sok programot szerveztek nekünk, családias volt a hangulat, barátokat szereztem. Kollégista voltam, az elején a honvággyal küzdöttem. Talán csak ez volt nehéz, de aztán ez is elmúlt. Szívesen emlékszem vissza az ott töltött éveimre.
– Innen egyenes út vezetett a Szegedi Zeneművészeti Egyetemre?
– Elsőre nem vettek fel. Érettségi után egy évig jártam egy OKJ-s tanfolyamra, illetve a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola énektanár szakára. Ez utóbbi azért is volt hasznos, mert benne maradtam a zenei közegben, és kibővült a tárgyi tudásom. Andrejcsik István tanár úr adott magánórákat. Sok bátorítást és tudást kaptam tőle is, ahogyan Pál Tamás karmestertől és Ida nénitől. Az ő munkájuknak is köszönhetem, hogy a következő évben felvételt nyertem az egyetemre. Nagyon boldog voltam! Andrejcsik tanár úr öt éven át a tanárom volt itt is.
– A szüleid mit szóltak a döntésedhez?
– Édesapám már sajnos nem érte meg, hogy színpadon láthasson. A családtagjaim aggódtak értem, mivel nem tartották biztos kenyérkereső hivatásnak az énekesi pályát. Időnként nekem is vannak kétségeim. Az biztos, hogy rugalmasnak kell lenni. Nyitott elmével járok-kelek, igyekszem kihasználni az adódó lehetőségeket. Biztos hangtechnikával viszonylag sokáig lehet a pályán maradni. De tudom, hogy ez egy rezgő léces hivatás. Ráadásul a mostani járványidőben minden bizonytalanná vált, de ez nem csak az én szakmámban van így.
– Fiatalon megkaptál egy nagy szerepet. Kevesen mondhatják el, hogy a pályájuk „Pillangókisasszonyként” indult…
– Már az egyetemen elkezdtem tanulni Cso-cso-szán szólamát, amikor Pál Tamás tanár úrhoz jártam szerepgyakorlatra. Amikor az első felvonás duettjét előadtuk, a tanáraim javasolták, hogy tanuljam meg hozzá a teljes szerepet. A diplomakoncertemen is ezt a duettet énekeltem kedves ismerősömmel, Molnár Gáborral, aki szintén Andrejcsik tanár úr tanítványa volt, csak ő Budapesten. Később jelentkeztem meghallgatásra a Szegedi Nemzeti Színházba, más darabokkal készültem, de a Pillangókisasszonyt is kérték. Miután elénekeltem, visszahívtak, hogy színpadon is kipróbálják a hangomat. Hihetetlen öröm és meglepetés volt, hogy megkaptam a szerepet. Lelkileg és fizikailag is sokat készültem rá. Szerencsére nagyon kedves kollégák vettek körül, mint például Réti Attila és Vajda Júlia. Julika a mai napig elhalmoz kedvességgel. De nagyon figyelmes volt velem Szonda Éva énekesnő, Gyüdi Sándor volt igazgató és Bodnár György, aki akkori főfodrászként, illetve emberként volt támaszom.
– Operaénekesként színészi tehetségre is szükség van. Te nagy erővel tudsz játszani. Ráadásul mintha jól megférne benned a naiva és a díva is.
– Tanuljuk is ezt a mesterséget, de egyfajta ösztönösség is kell hozzá. Az előadásokra való készülés során jöttem rá, hogy van színészi vénám. Nem okoz gondot a fent említett nőtípusok megformálása. Sőt, egyre inkább felfedezem magamban a komikát is. Ezt nagyon élvezem. Szeretek bolondozni, nevetni és nevettetni, kedvelem a vígoperákat. Amúgy is a bel canto áll közel hozzám: Bellini, Rossini, Donizetti művei. Hangra és fizimiskára is jobban illenek hozzám ezek az operák.
– Van szerepálmod?
– Nincs. Mindent szeretek, amit kapok, még a kis szerepeket is. Alázatosan állok a feladatokhoz. Sokaknak álma a Pillangókisasszony, ez például nekem már sikerült. Ha mégis mondanom kellene egyet, Donizetti Lammermoori Luciájának összetett karaktere vonz. Amúgy a pályámon kaptam már nagy dicséreteket, de megesett az is, hogy elmarasztaltak, mert csalódtak bennem. Hozzáteszem, én is magamban. Az önmagammal vívott örökös harc jellemez, ami nagyon fárasztó, de elkerülhetetlen. Az eddigi szerepeim mindegyikében volt eddig számomra valami szép és jó. Éltem át nemcsak katartikus zenei, de katartikus szerepélményeket is. Ami nehéz: kikeveredni egy komolyabb szerepből.
– Mondanál erre példát?
– Például amikor estéről estére „meg kell halnom”. De van más nehézség is. Nem mindig van az ember testileg rendben, és adódhat olyan, amikor nem lehet lemondani egy előadást. Ez történt akkor is, amikor az Alföldi Róbert által rendezett Varázsfuvolával léptünk fel Londonban. Valahol útközben elkaptam egy komoly fertőzést. És betegen kellett fellépnem kétszer is. Nem hagyhattam cserben az előadást. Ezzel a helytállással azonban annyira kifárasztottam a szervezetemet, hogy utána két hétig infúziót kaptam.
– Ez a Varázsfuvola-rendezés meglehetősen meghökkentő volt. Mesélnél róla?
– Alföldi Róbert egy elmegyógyintézetbe helyezte át a történetet. Nagy kihívás elé állított mindannyiunkat. Erős jelenlétet kívánt tőlünk ez a rendezés. Sokat tanultam általa magamról és a társaimról is. Sokan fenntartásokkal kezelik Alföldi Róbert munkásságát, ezért befogadóként eleve blokkolják az elgondolásait. Én úgy vélem, ez a rendezés bár szokatlan volt, de működött. Hiszen ennek a történetnek eleve nem mindig logikus a történetvezetése. Nincsenek benne hőshöz méltó viselkedések. Papageno az egyetlen, aki esendő emberként ugyan, de hű önmagához. Alföldi Róbert azt az irodalomból is ismert kérdést is felvetette, hogy vajon kik is a „bolondok”. Azok, akik bent vannak az elmegyógyintézetben, vagy azok, akik kint vannak a világban? Kezdetben német nyelven játszottuk, és egy kisebb térben. Így egyébként jobban hatott.
– Vannak példaképeid a pályán?
– Nincsenek, de amikor készülök egy szerepre, a mai napig mindig meghallgatok felvételről másokat. Jobban szeretem az 1940-es és ’50-es évekbeli operafelvételeket, mert akkor még nem sorolták be olyan szigorúan az énekeseket a hangi adottságaik alapján. Mindenki énekelt mindent, és meg is tudott oldani mindent.
– Mit jelent számodra az istenhit?
– Magánemberként és a pályán is fontos. Igaz, vannak kételyeim, kérdéseim, de ez így van jól. Az ember és az Isten kapcsolata nagyon személyes és érdekes. Mindenkinek szüksége van kapaszkodókra. A nem hívő embereknek is. A szakmámban egyébként sok Krisztus-követő embert ismerek. Vannak köztük katolikusok és protestánsok egyaránt. Zenészként pedig még inkább megérint bennünket az anyagon túli világ. Számtalan mű született az istenkeresésről. Az európai zeneirodalom nagy része elválaszthatatlan a kereszténységtől. Ezek az alkotások még egy nem hívőre is hatnak, nemhogy ránk, hívőkre.
– Jelenleg a Budapesti Operettszínház tagja vagy. Ez a váltás minek köszönhető?
– A férjemmel, Bocskai Istvánnal, aki szintén operaénekes, ettől az évadtól szerződtünk le az Operettszínházhoz. Egyrészt a szabadúszói lét bizonytalanságából akartunk kilépni, másrészt izgalmas feladatnak éreztük a váltást. Az operettet egyesek könnyebb műfajnak tartják az operánál, de aki ismeri ezt a világot, az tudja, hogy ez nem igaz. Jelenleg énekkari tag vagyok. Sok szép darab vár rám, mint például az István, a király, a János vitéz, a Csárdáskirálynő, A Szépség és a Szörnyeteg, de egy Huszka- és egy Lehár-gálával is készülünk. Remélhetőleg a járványhelyzet is engedi, hogy bemutathassuk az előadásokat.
– Szűkebb pátriáddal, illetve a szegedi Karolinával van élő kapcsolatod?
– A járvány miatt régen jártam otthon. De szoktam fellépni odahaza nagyobb ünnepeken. A Karolina: hiányoznak az ott töltött évek, a barátságok és egyes tanárok. Szerencsére maradtak meg kapcsolataim. Volt diáktársak eljönnek, hogy megnézzenek a színpadon, gratulálnak, ez mindig jó érzés. Jó visszagondolni a karolinás évekre. Kívánom, hogy az iskola továbbra is jól működjön, és az ott tanító pedagógusok sok kulturális programmal kedveskedjenek a diákoknak.
Forrás: Koncz Veronika/Boldogasszony Iskolanővérek
Fotó: Kelemen József, Királyváry Kocsis Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
