Mindenki rengeteget fog keresni!

Mindenki rengeteget fog keresni!

Ezt nem én találtam ki. A nemzetgazdasági miniszter mondta. Pontosabban így fogalmazott: Magyarországon lezárult az alacsony munkabérek időszaka. Ez a múlt héten nyélbe ütött bérmegállapodásnak köszönhető, amelynek alkalmából nem csupán a minimálfizetéseket emelik jövőre és hosszabb távon, hanem az úgynevezett szakmai bérminimumot is. Előbbi 2017-ben 111 ezer forint helyett 128 ezer lesz – bruttóban –, utóbbi pedig 129 ezer helyett 161 ezer. És nem áll meg a menet, megvannak a következő esztendőkre vonatkozó számok is. A munkaadók emiatt növekvő terheit adó- és járulékcsökkentésekkel mérséklik, remélvén, hogy számításaik alkalmasak a kecske jóllakatására anélkül, hogy elpocsékolnák a komplett káposztakészletet. Akárhogy is, a hatéves terv összességében épp alkalmas arra, hogy Varga Mihály 40 százalékos béremelésről beszélhessen, amikor kerek számokkal szeretne zsonglőrködni.

Megengedem, az alacsony és a rengeteg között vannak fokozatok – ha lezárult az a korszak, ha nem –, vagyis tisztában vagyok vele, hogy írásom címében a költői túlzás eszközét alkalmaztam. De miért pont én ne tehetnék ilyet? Ha már havi 128 ezer forintnak örvendezve értekezhet a miniszter az alacsony munkabérek kiiktatásáról és soha vissza nem téréséről – és ha egy korszak kétségkívül véget is ért? Mármint az, amelynek során egy-két évtizedig tényleg a valóság különb- s különbféle értelmezése, és nem totálisan virtuális világok építgetése képezte a menet közben egyúttal sokat harsányodó verbális politika alapjait.

Szó se róla, a béremelés és a küszöbönálló nyugdíjemelés – ennek amúgy jelentősen szerényebb mértékéről ma ugyancsak dönt a kormány – húsba vágóbb és valóságosabb, mint az elmúlt másfél esztendő első számú kampánytémája. Utóbbit ideje is volt lecserélni. Azaz ha eldobni nem is, valamelyest háttérbe szorítani. Amit kihozhattak belőle, kihozták. Hogy elsöprőbb sikerre számítottak – érvényes népszavazással, alaptörvény-módosítással –, kézenfekvő, de hát nem lehet mindig minden egészen tökéletes és hibátlanul gömbölyű.

A témaváltás vagy hangsúlyáthelyezés – nevezzük, aminek akarjuk – azért is indokoltnak tűnik, mert a kormányzati ciklusoknak eddigi tudásunk szerint hasonló a karakterük. Az utóbbi időben persze megborultak a rendszerek, és nem fix, hogy a korábbi sablonok változatlanul alkalmazhatók. Ám ezzel együtt sem árthat felidézni, hogy a radikalizálódásnak jellemzően a ciklusok elején-közepén van hozadéka, amikor ellenben közelednek a választások, az emberek szívesebben fordulnak a nyugodt erők, a pozitív energiákat megmozdítani képes konszolidáltak felé. Magyarán pluszos és egyúttal beváltható ígéreteket, sőt, konkrét ajándékokat várnak.

Nem véletlen tehát, hogy a célkereszt kellős közepébe az alsó középosztály kerülhet ismét – Orbán Viktor múlt heti, a Világgazdaságban megjelent interjújának is ők voltak már a főszereplői –, így azon sem lepődnék meg, ha megint általánossá válna a keményen dolgozó kisemberek rendszeres emlegetése. Ők nagyjából másfél évvel ezelőtt előkerültek már egyszer, de abban a pillanatban hamarjában felbukkantak a migránsok – a kormányzat szerencséjére –, és a kisemberek átmenetileg eltörpültek.

Szó, ami szó, tény, ami tény: a 15 százalékra és a 25 százalékra olyat nem mondhatunk, hogy nincs konkrét és kézzelfogható tartalmuk. Egyrészt van, másrészt nagy valószínűséggel olyan köröket érintenek kedvezően, amelyek tagjai választópolgárként eddig nem tartoztak a népesség legaktívabb-legfideszesebb rétegei közé. Egy az egyben senki voksa sem vásárolható meg csak úgy, a szavazatszerzés kultúrája szofisztikáltabb, mint a Lehel piac, ám az irány alaposan megtervezettnek és kidolgozottnak tűnik. Feltétlenül kidolgozottabbnak, mint amilyen Medgyessy Péterék 50 százalékos közszférás ígérete volt 2002 előtt – és amelynek beváltása később kőkeményen megrogyasztotta a magyar gazdaság alapvető fejlődési esélyeit.

A hat év alatt 40 százalék óvatosabb duhajkodási szándékra utal – ez anélkül is megállapítható, hogy megpróbálnék mélyebben elmerülni a program teljesíthetőségének rejtelmei között. Bíbelődjenek ezzel – helyettem is – a rátermettebb-felkészültebb közgazdászok. A történetnek számomra egyelőre izgalmasabbak a politikai vonatkozásai. Ezekkel kapcsolatban két dolgot szeretnék megjegyezni még. Az egyik, hogy a közhangulat attól csak vidámabbá válik, ha nem a hazánkra leselkedő rettenetes veszélyek lesznek a kommunikációs stratégia középpontjában. Hanem a pénz. A több pénz. A másik, hogy miután ezt a tematikai mezőt is könnyed lendülettel fogja uralni a Fidesz, még nehezebb dolga lesz az összes kihívójának. Jobbról is, balról is. Innen szép nyerni, ahogy mondani szokás. Sőt, nemhogy nyerni, de egyáltalán versenyezni és észrevehetőnek lenni is.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »