Minden zenének a liturgiát kell szolgálnia – Csima Zsolt kántorral beszélgettünk a KAZETTA táborban

Minden zenének a liturgiát kell szolgálnia – Csima Zsolt kántorral beszélgettünk a KAZETTA táborban

Balatonbogláron rendezték meg július végén hatvan résztvevővel és tizenhét tanárral a keresztény könnyűzene megújulását szolgáló Katolikus Zenei Tábort (KAZETTA). A tábor egyik tanárát, Csima Zsolt kántort, a Szent II. János Pál Iskolaközpont pedagógusát kérdeztük arról, hogy mi a legfontosabb zenei sorvezető a liturgiában.

– Az evangelizáló gitáros zene megjelenése óta tart a vita, hogy mennyire illik a templomokba a gregorián, a népének és a klasszikus zene mellett a keresztény könnyűzene. Önnek mint a budafok-felsővárosi Jézus Szíve-plébániatemplom kántorának és a Szent II. János Pál Iskolaközpont tanárának mi a véleménye erről?

– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, tisztázni kell sok dolgot, mert rendkívül összetett a kérdés, amely sokak meggyőződését, érzelmeit felkavarhatja, másrészt rendkívül összetett, sok tényezős jelenség. Jó először végiggondolni, milyen ismérvei vannak a klasszikus zenének, a gregoriánnak, illetve a népéneknek. Létezik a klasszikus zene, ami évszázadok alatt kiforrott, strukturált dolog, illetve a könnyűzene, ami technikailag egyáltalán nem nevezhető könnyűnek. A klasszikus, régi stílusú zenében lefektetett szabályok vannak, hosszú-hosszú időn keresztül kikristályosodott tradíciók. A II. vatikáni zsinat dokumentumai szerint az Egyház hivatalos zenéje a gregorián. Van egységes nyelvezete: a latin. Szövege a Szentírás alapján íródott, nincs benne teológiai tévedés, hiszen olyan egyházatyák írták a szövegeket – például a zsolozsma-himnuszokat is – amelyek átmentek a kanonizációs rostán. A népéneket pedig azzal a feltétellel engedélyezték, hogy ha az anyanyelven bemutatott liturgiában a hívek érzületét közelebb emeli Istenhez, akkor azt lehet alkalmazni. E népénekek egy része a Bach-korabeli korálokon nyugszik (másik, szintén nagy része az 1800-as évek termése), de azóta eltelt háromszázötven-négyszáz év. A zene azóta is rengeteget fejlődött. A hagyomány vehető úgy is, mint egyfajta őrzése a tiszta földi és transzcendentális közötti kapcsolatnak. Azt az egységet, ami régen megvolt és természetesnek számított, azt őrzi egy folyamatosan átalakuló (akár romló) világban. Éppen ezért olyan fontos a tradíció megtartása, hiszen az ember és Isten között elért legtisztább kapcsolatot őrzi lényegében és formájában.

Az a fajta zene, amit ma gitáros zenének nevezünk, a hatvanas évek végén kezdett kibontakozni nálunk (és itt mindenképp tisztelettel kell megemlítenem azok munkásságát, akik abban az időben merték ezt nyilvánosan művelni és terjeszteni), ám az Egyesült Államokban már sokkal előbb megjelent: a rabszolgaként behurcolt afrikai őslakosoknak ott, Amerikában kialakult a saját maguk zenei kultúrája, és ebből az amerikai entitásban kiformálódott zenei stílusból bontakozott ki tulajdonképpen. Kialakultak a különböző stílusok, és hozzánk a könnyűzenén keresztül jutott el (spirituálé, majd a gospel, illetve ennek gyökereiből a dzsessz, soul és a popzene bizonyos részei).

– Mi hát akkor a valódi kérdés?

– Az egyik kérdés, hogy mi az, amit az idő, a hagyomány kirostál. A másik pedig, amit talán Nagy László fogalmaz meg a legjobban, hogy mi az, ami engem a legbiztosabban „átvisz a túlsó partra”. Az ének ugyanis a lélek rezdülése, hiszen ezért vannak benne a zsoltárok is a liturgiában. Az ének ünnep, az emberi érzelem (öröm, bánat, hála stb.) megszentelése. Az ének, már csak azért is, mert egy természetes hangosítás, emelt hangú beszéd; mindezek bevonása a liturgiába. Eldönteni valamiről, hogy mire való, mire nem való, nagy bátorságra vall, és nem kockázat nélküli. Könnyen ítélkezhetünk felszínesen. Nyilvánvaló, hogy a híveket nem botránkoztathatom meg. Nem arra gondolok, hogy egy gitáros dal túl egyszerű, hiszen nézzük például a népzenét, aminél tisztább forrás nem létezik. A gregorián egy másik történet. Gondoljunk bele, hogy egy olyan korban, amikor az élet szinte esetleges volt – mert bármikor elvihetett a járvány, a medve, megölhettek a rablók, az ellenséges földesúr katonái –, mi volt az, ami reményt adott az embereknek hétről hétre? Csak és kizárólag a szentmise – „az Isten hagyta megélnem!” – még akkor is, ha a hívek nem értették a latint, amely nyelven zajlott a szertartás. Ott volt ugyan a Biblia pauperum (szegények Bibliája, festett Biblia) a templom falán, de a zene volt igazán az, ami csodálattal töltötte el a hívek lelkét. A gregorián.

– És a mai, pluralista világban, amikor mindenki százfelé figyel, mi ragadja meg a templomba járó híveket?

Hírdetés

– Az, ha van zeneileg egy olyan téma, ami annyira tiszta, érzékeny, hogy el tud jutni hozzájuk. Létezik a komolyzene, a könnyűzene, a népzene, sok minden más. A stílus, a hely, a szakralitás megérdemli azt az emelkedettséget, hogy saját magamból a legjobbat, a prímőrt, a zsengét adom oda. Ilyen szempontból nagyon is mondhatjuk, hogy ócska, elcsöpögtetett frázisokkal ne éljünk. Ám a szótárban is szavak vannak, a konyhakéssel lehet embert ölni, de vacsorát készíteni is. Inkább a célnak való megfeleltetést tűzném ki alapnak. Talán azért akkora a szembenállás, mert a hagyománynak van már ismert zenei nyelve, abban azonban vannak olyan elemek, melyek nem lettek aktualizálva, így ma már kevesebben értik/fogadják be az emberek. Viszont a mai kor zenéje meg a hagyomány számára nem érthető, már-már vulgáris. Nem a sajátja. Az ember pedig a sajátját szereti, amiben felnőtt, amiben szocializálódott. A tradíció még hosszabb ívű, lassabban változó dolog, mint a zene fejlődése.

– Mire gondol pontosan?

– Ha képzetlen az előadó hangja, ha a hangszeres zenész nem ura hangszerének, ha nem találja el a ritmust, ha igénytelen a szöveg, ha a dallam énekelhetetlen, akkor mindennek nyilván nincs helye a templomokban, még ha az előadók, szerzők jó szándékúak, akkor sem. Nagyon szeretem a dzsesszt, az igényes, érdekes harmóniákat. Itt, a táborban is rengeteg ötlet, rögtönzés született a próbákon, de nem mindegyik ütötte meg az elfogadható minőséget. Ilyenkor tudni kell azt mondani, hogy „ezt most inkább ne…”.

A liturgiában a legfontosabb zenei, stiláris sorvezetőnek annak kellene lennie a (hagyomány elve mellett!), hogy minden zene odavaló, ami képes az érzelmemet, értelmemet, valómat, szándékaimat átvinni a túlsó partra (tehát minőségileg is megfelel a szakralitásnak), a saját anyanyelvemen. „Ez vagyok, Uram, ennyit tudok, de magamból a legtöbbet adom.” Nagyon szeretem a gregoriánt is; végtelenül letisztult transzcendens zene. Ám felvetődik a kérdés, hogy a hívek hány százaléka tudja befogadni. Kodály azt mondta, a hagyományt nem lehet tanítani, csak örökölni lehet. A kántorok és az egyházzenészek mindig is gondozták és ma is gondozzák a gregoriánt. Ám a gregoriánhoz, a hagyományhoz idő kell. Rászánt, minőségi, ráhangolódott idő. Azoknak, akik nem részesülhettek ebben, aki nem juthattak el a gregoriánhoz, igényes zenét kell adni, a kor nyelvén, de semmiképpen sem a gregorián ellenében, hanem mellette. Sajnos nem egyszer rosszindulatú, érzésre talán komplexustól (is) fűtött viták zajlanak ebben a kérdésben. Híres karnagyokkal és XVI. Benedek emeritus pápával együtt vallom, hogy igényes zene kell. Ő az egyik beszédében azt mondta, ha a zenész nem elég jó, inkább ne játsszon, nem szabad deszakralizálni a szertartást. Egy plébános ugyanúgy kérheti: „Kedves X. Y., tessék elmenni egy gitártanárhoz, énektanárhoz, tanuljatok szolfézst!”. Sajnos előfordul, hogy a dicsőítő zenét játszani akaró gitárosok tudnak néhány akkordot, egyféle pengetést, és azt hiszik, hogy mindent eljátszhatnak. Megértem, hogy azok, akik az idő rostáján fennmaradt, értékes, klasszikus zenét hallgatják, művelik hosszú ideje, azok megbotránkoznak, ha ilyennel találkoznak. És éppen ezért megértem a szembenállást és az értékek védelmét.

Itt feltehető a kérdés, hogy mennyire képes egy spirituálé vagy egy gregorián tétel vagy egy polifon mű megérinteni az embert, és melyik a hitelesebb. Európa lassan újra missziós területté válik, saját anyanyelvéből és a multikulturális hatásokból egyaránt táplálkozik. A hagyományt nem szabad elhagyni, de a híveknek is olyan „új énekeket” kell nyújtani, amelyek segítik az ő érzületeiket, ráhangolódásukat. Az egyházi rendelkezés a gregoriánt rendeli, de (!) engedi, hogy ha az szükséges és megengedhető, akkor népének szólaljon meg. A gitáros zene is, ebben a kontextusban, értelmezhető népéneknek. Kántorként rám is igaz a mérce, hogy olyan zenét kell nyújtanom, ami a liturgiát szolgálja. Nem pedig performansz. Ez éppen úgy érvényes a gitáros műfajra.

Nekem is képzettnek és alkalmasnak kell lennem, és folyamatosan képeznem kell magam. Akik jelen voltak a KAZETTA táborban, azok hitüket komolyan vallják, az Egyházhoz hűségesek, hiszen szolgálatukat, tudásukat is az Egyház életéért, növekedéséért állítják szolgálatba. Előadásokat hallottak a hittanról, a liturgiáról, a technikai háttérről, megismerkedtek a zenekari játék fortélyaival, örömeivel, hangszeres gyakorlatokon vettek részt. Mindez megalapozza azt, hogy előbb-utóbb professzionális zenészekké váljanak, az egyházzene megbecsült művelőivé fejlődjenek, olyanokká, akik tudják, hogy mit, mikor és hogyan kell játszaniuk a szentmiséken.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »