„Minden lehetséges annak, aki hisz!” – Egy fiatal önkéntes élményei Ghánában

„Minden lehetséges annak, aki hisz!” – Egy fiatal önkéntes élményei Ghánában

Simon Dorottya a szalézi rend missziós munkája révén 2021 őszén öt hetet töltött el Ghánában önkéntesként egy gyermekvédelmi központban, ahol gyermekmunkából kimentett gyerekek élnek. Beszámolóját szerkesztve adjuk közre az alábbiakban.

Közel fél év távlatából azt mondhatom, ez volt eddigi életem legnagyobb kalandja és belső utazása is egyben. A komfortzónámból kilépve egy új világlátást kaptam, önismeretet gyakoroltam, megerősödtem a hitben és sokkal bensőségesebb lett az istenkapcsolatom. Öt Afrikában töltött hét alatt rengeteg olyan dolog történt, ami pozitív irányba változtatta meg az életemet.

Amíg „nem jutott eszembe”, hogy Ghánában szeretnék önkéntes lenni, HR-esként dolgoztam. Régebben mindig megérintett, amikor az afrikai gyerekek helyzetéről hallottam, és vágytam rá, hogy egyszer valahogyan én is segíthessek.

A kiutazásom előtt kb. egy évvel találkoztam először egy felhívással, de akkor még nem lehetett konkrétan jelentkezni, csak az önkéntességről szóló tervezet volt elérhető. Már akkor átfutott az agyamon az a merész gondolat, hogy talán jelentkezem majd valamikor. De utána nem foglalkoztam a gondolattal, nem is beszéltem róla senkinek. Majd néhány hónap múlva újra szembejött velem a lehetőség, s ekkor már nyitott volt a pályázás. Lelkesen, de megfontolt óvatossággal jelentkeztem. Lelkesen, mert azt éreztem, hogy nekem oda kell mennem. Másrészt óvatosan is, mert nem tudtam, mire számíthatok, és mit tudnék én tenni értük.

Meg persze volt egy csomó olyan külső körülmény, ami visszatartott. Például a munkám. Tisztában voltam vele, hogy több mint egy hónapra nem hagyhatom itt a feladataimat. De a beteg nagymamám miatt is fontolóra kellett vennem a dolgot. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amikre nem volt egyszerű egyértelmű választ találni. De tettem a dolgomat és készülődtem. Lelkileg is. Az volt az érdekes, hogy minden szembejövő akadály ellenére azt éreztem, nekem Ghánába kell mennem és be kell jutnom a programba.

A különböző tesztek után egy több napos képzés következett. A program végéig adtam magamnak haladékot, hogy végleg döntsek a részvételről. Magával ragadott a képzési folyamat! Úgy éreztem, hogy választ találtam a legfontosabb kérdéseimre a kiutazással kapcsolatban. Viszont a teljes megbizonyosodáshoz elcsendesedésre is szükségem volt. Egyedül Isten tanácsát akartam hallani. Nem szerettem volna, ha külső befolyás ér, amíg a döntésemet meg nem hoztam, így sokat imádkoztam. Ez jó „taktikának” bizonyult. A csendben meghallottam a választ: semmi kétségem nem volt afelől, hogy utazok!

Aztán megkaptam a hivatalos értesítőt a programszervezőktől is, hogy mehetek a ghánai misszióra. Csodálatos érzés volt! Innentől kezdve lehetetlent nem ismerve készülődtem. Izgalmas, érzelemdús időszak következett. Az elém gördülő akadályok csak megerősítettek az elhatározásomban. Nagyon sokan próbáltak lebeszélni, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy újra kellene gondolnom a döntésemet. Felvettem a szükséges oltásokat, a munkahelyemen sikerült találni új kollégát a pozíciómra, én pedig felmondtam. Már csak az okozott nehézséget lelkileg, hogy a nagymamám állapota rosszabbodott. Nagyon nagy fájdalmai voltak, a gyógyszerek nem használtak; ezt nehéz volt látni az utazás előtti utolsó napokban. Sokat beszélgettem vele erről, és ő volt az egyike azoknak, akik bátorítottak, hogy menjek. Legkevésbé sem szerette volna, ha miatta kihagyom a számomra missziónak tekintett utat. Rettentő nehéz volt az elköszönés. De Istenbe vetett bizalommal elindultam.

Hírdetés

Ghánában a szaléziak nyitott, befogadó közössége várt minket. Korábban nem ismertem a rendet, de valóban a lelki fejlődésünket szolgálta, hogy részesei lehettünk az életüknek egy rövid időre. Délutánonként közös ima volt, felolvastunk és hallgattuk egymás tanúságtételét. Vasárnaponként együtt jártunk szentmisére. A szertartást áthatotta az afrikai kultúra színessége, zenéje, és a szalézi rend jókedvű, barátságos hangulata. A közös vacsorák közösségformáló ereje által egymást támogató, őszinte barátok lettünk. Ezek a pillanatok nagyon meghatározóak voltak az egész ott tartózkodásunk alatt. Így tudtunk egymásnak kapaszkodót nyújtani a nehéz helyzetekben.

Mert hát voltak megpróbáltatások… Például gyakran előfordult, hogy nem volt víz. Ott természetes, hogy bizonytalan időre megszűnik a vízellátás. Aztán meg kellett szokni a napi több kilométeres sétákat a Gyermekközpontig az afrikai melegben. Vagy a rendszeres küzdelmet a bogarakkal, kisebb csúszómászókkal. De korlátozottan tudtam használni az internetet és a közösségi média felületeit is.

Az önkéntes munkánkból adódóan számunkra szinte elképzelhetetlen élethelyzetekkel találkoztunk. Sok gyermek történetét megismertük. Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk hozzájuk közeledni, erős hitre volt szükségünk. Sokan még soha nem jártak iskolába, vagy a gyermekmunka miatt abba kellett hagyniuk a tanulást. Ez rendkívüli hátrányt jelent az érvényesülés tekintetében. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a néhány hét alatt olyasvalamit adjunk a kezükbe, ami maradandó és a későbbiekben hasznukra válik nekik majd ott, ahová születtek.

Az egyik legfontosabb dolog, amit ott tanultam, az az, hogy ha áthelyezzük a fókuszunkat valami olyanra, ami gyümölcsöző, aminek mi magunk is örülünk és tudjuk, hogy azzal valakinek szebbé tesszük a világot, akkor a saját életünk is szebbé válik. Ráadásul, ha ezt hittel tesszük, akkor megtapasztalhatjuk Isten valódi erejét: miközben én azért dolgoztam, hogy a Gyermekközpontban lakó kicsiknek reményt adjak, otthonról azt a hírt kaptam, hogy a nagymamám jobban van. Amikor megláttam róla a mosolygós fotót, az jutott eszembe, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23). Hittem, hogy rábízhatom őt a Gondviselésre. Az én fizikai jelenlétem csak másodlagos. Hittem, hogy öt hét után újra találkozhatunk!

Simon Dorottya beszámolója teljes terjedelemben a szalézi rend honlapján, IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »