Minden korábbinál mélyebbre hatolt a török területekre Hunyadi János hosszú hadjárata

Minden korábbinál mélyebbre hatolt a török területekre Hunyadi János hosszú hadjárata

Azt a több hónapig tartó hadjáratot, amelyet I. Ulászló magyar és lengyel király, valamint Hunyadi János erdélyi vajda vezetett az Oszmán Birodalom ellen 1443 őszén és telén, általában az oszmán–magyar háborúk egyik legsikeresebb epizódjaként tartják számon.

Kétségtelen tény, hogy magyar sereg ilyen mélyen sem korábban, sem később nem hatolt be oszmán területre úgy, hogy onnan kisebb-nagyobb sikereket aratva, jelentősebb veszteségek nélkül vissza is tudjon térni.

A „hosszú hadjárat” annak a politikai-katonai fordulatnak volt első jelentősebb eseménye, amely Hunyadi János 1441-es színre lépésével kezdődött Magyarországon. Az erdélyi vajda (és számos más) tisztség birtokában Hunyadi szinte egyik napról a másikra a fiatal lengyel király, az 1440. július 17-e óta Magyarországon is uralkodó Jagelló (I.) Ulászló legfontosabb támogatójává lépett elő, és fokozatosan a maga képére formálta a király politikáját.

Hunyadi, amint az egész életművéből látszik, mindennél előbbre valónak tekintette az aktív oszmánellenes fellépést – szakítva a néhai Zsigmond király eredményes, de alapvetően passzív védelmi stratégiájával. Hunyadi az aktív törökellenes harcot még a magyarországi polgárháború végleges lezárásánál is fontosabbnak tekintette, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy az oszmán fronton elért sikerek minden más tényezőnél jobban fogják erősíteni Ulászló magyarországi pozícióját, egyben végzetesen aláásva a gyermek V. László támogatóinak pozícióját.

Álláspontjának sikeres érvényesítését jelentős mértékben segítette, hogy 1437 óta a II. Murád szultán vezette Oszmán Birodalom ismét fokozta a katonai nyomást északi határai mentén, aminek jelei nemcsak Szerbia elfoglalásában (1439) mutatkoztak meg, hanem a korábbinál pusztítóbb magyarországi betörésekben (1438, 1442) is.

A külpolitikai helyzet kedvezőnek tűnt. IV. Jenő pápa – aki 1442 folyamán a polgárháború lezárása érdekében Magyarországra küldte legátusát, Giuliano Cesarini bíborost – maga is késznek mutatkozott egy nagyszabású oszmánellenes szárazföldi és tengeri hadjárat finanszírozására.

Ugyancsak érdekelt volt az aktívabb fellépésben az egykori birodalom szánalmas maradékain uralkodó bizánci császár, a gazdag, bár óvatos Velencei Köztársaság, továbbá a lassan önálló állami fejlődés útjára lépő Burgundi Hercegség. Utóbbi uralkodója, Jó Fülöp herceg, annak a Félelemnélküli Jánosnak volt a fia, aki fél évszázaddal korábban Zsigmond magyar királlyal együtt harcolt Nikápolynál.

A pápaság, Velence és Burgundia gazdagsága elegendő garanciának tűnt egy olyan tengeri hajóhad felszerelésére, amely képes lesz lezárni az Oszmán Birodalom két felét egymástól elválasztó szorosokat: a Boszporuszt és a Dardanellákat, ilyen módon megakadályozva, hogy Murád szultán egyesíteni tudja a rendelkezésére álló erőket. Az 1443 tavaszán Ibrahim karamániai emír vezetésével Anatóliában kitört felkelés pedig azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy magyar támadás esetén a szultán kétfrontos háborúra kényszerül.

Amikor a magyar sereg 1443. október derekán átlépte a Dunát, már világos volt, hogy semmiféle szövetséges hajóhad nem fogja lezárni a szorosokat, miután a pápa és Velence képtelen volt megállapodni a flotta finanszírozásáról. Murád pedig ekkorra már leverte Ibrahim bég felkelését, igaz, ennek híre akkor még aligha juthatott el Hunyadihoz.

A seregről, amely végül a vajda gyakorlati, és Ulászló király „hivatalos” vezetése alatt táborba szállt, igen keveset tudunk. A magját Hunyadi erdélyi és Erdély környéki (főképpen Temes megyei) familiárisai alkották, de az ország más részeiről is sokan csatlakoztak fizetés ellenében. A létszámot növelték az Ulászló hívására Lengyelországból érkező csapatok, valamint a Magyarországon toborzott cseh zsoldosok. A források szerint a sereg mintegy 600 „huszita módra” készített és fölszerelt szekeret vitt magával, melyek egy részét éppen Hunyadi kérésére építették az erdélyi szász városokban. A szekerekre kisebb kaliberű ágyúkat telepítettek, a hozzájuk szükséges puskaport (vagy annak egy részét) pedig Velence bocsátotta rendelkezésre.

A keresztény haderőt jelentősen gyarapította az országa elfoglalása óta magyarországi birtokain élő szerb despota, Branković György fegyveres ereje, aki a hadjárat finanszírozásából is kivette a részét. Mindent összevéve az összlétszám a szerbek csatlakozása után is csak kevéssel haladhatta meg a 15 ezer főt – bár ez a szám sem több óvatos becslésnél.

Hírdetés

Miután átkelt a Dunán, a keresztény sereg néhány napig a Morava völgyében vonult dél felé, majd kettévált: a nagyobbik rész Hunyadi vezetésével átkelt a folyón, és az ellenség keresésére indult. Mivel az évnek ebben a szakában az oszmánok nem számoltak jelentősebb keresztény offenzívával, a balkáni török erőknek, ha nem is érte őket teljesen felkészületlenül a támadás, időre volt szükségük az ellenállás megszervezésére.

A ruméliai beglerbég, Kászim pasa – miután értesítette az Anatóliában tartózkodó Murád szultánt a helyzetről, – a lassú visszavonulás mellett döntött, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy időt nyerjen a csapatok összevonására. Hunyadi erői – amelyeket néhány napi járóföld távolságból követett a király a trénnel – akadály nélkül érték el Ništ, amelyet elfoglaltak és felégettek. (Oszmán forrás szerint viszont maga Kászim pasa rendelte el a város felgyújtását.)

Ništ elhagyva, november elején Hunyadi először ütközött ellenállásba: három kisebb oszmán sereget is megfutamított, amelyek célja talán az volt, hogy távolabb csalja a vajdát a király táborától, majd utóbbira támadjon. Miután kémeitől értesült az oszmán hadmozdulatokról, Hunyadi visszafordult, és valahol Niš és Kruševac között megütközött a Kászim pasa vezette balkáni oszmán erőkkel.

Az 1443. november 3-i győztes csatában a magyarok kezére került több oszmán főember is, miközben a keresztény veszteségek, ha hihetünk a győzelmi jelentéseknek, minimálisak voltak. Kedvezőtlen hír volt ugyanakkor, hogy a csata időpontjában Murád szultán az anatóliai csapatok egy részével már Edirnében volt, ahonnan teljes mozgósítást rendelt el, és szent háborút hirdetett.

A szultán Edirnéből Plovdivon keresztül Szófiáig nyomult, onnan azonban nem vonult tovább, hanem – a város felégetése után – visszafordult, és elrendelte a Balkán hágóinak lezárását. Nagyon valószínű, hogy az Ibrahim bég ellen tavasz óta harcban álló, fáradt anatóliai sereg élén nem akart már nyílt csatában megütközni a támadókkal, azt gondolva – mint utóbb kiderült, helyesen –, hogy a beálló tél és a magyar sereg utánpótlási vonalainak megnyúlása önmagában is megoldja majd a problémát.

A szultán visszavonulása, úgy tűnik, a keresztény sereg vezetőit is váratlanul érte. Ništ elhagyva vonulásuk nagyon lelassult, a nehéz terep mellett azért is, mert nem volt egyetértés a további célokról. Branković despota állítólag már ekkor visszafordulást javasolt, míg Hunyadi, Cesarini legátus támogatását élvezve, tovább akart nyomulni Szófia irányában.

Végül a vajda álláspontja győzött, és az – immár egységes – koalíciós sereg november végén elérte Szófiát. December 3-án Hunyadi innen értesítette az erdélyi szász városokat a szultán „meneküléséről”, és arról a szándékáról, hogy Murádot követve seregével „hat vagy nyolc napon belül” Edirnében lesz.

A vajda tervének megfelelően a keresztények folytatták útjukat Szófiából, de nem a legkézenfekvőbb római utat követve, a „Traianus Kapuja” néven ismert szoros irányában, hanem a hegyeken észak-déli irányban átvezető Zlatica szoros (a magyar forrásokban „Aranykapu”) felé. Mire azonban elérték a szorost, az oszmánok járhatatlanná tették azt, és gyalogsággal meg is erősítették.

Az oszmánok belovagoltak a csapdába
December 12-én Hunyadi sikertelen kísérletet tett az áttörésre, e hadművelet során majdnem ő maga is oszmán fogságba esett. A király belátva, hogy a további előrenyomulás a beálló balkáni télben reménytelen vállalkozás lenne, Hunyadi csapatainak fedezete alatt a szekerekkel megkezdte a visszavonulást. Ellentétben a novemberi eseményekkel, most az oszmánok játszották az üldöző szerepét, személyesen Murád vezetése alatt.

December 24-én, valahol Szófiától délre, Hunyadi megpróbált csapdát állítani az üldöző oszmánoknak: rövid támadás után az előre elkészített szekérvár fedezékébe visszavonulva próbálta a keresztény lőfegyverek hatótávolságán belülre csalni az oszmán lovasságot. Murád azonban, bölcsen hallgatva a keresztény hadviselésben járatos tanácsadói szavára, nem ment lépre, így Hunyadi sem tehetett mást, mint folytatta a visszavonulást.

Murád ezután visszafordult, a keresztény sereg követését vezéreire bízva. A Dragomán-szoroson keresztül vonuló keresztény sereg valamikor 1443 utolsó napjaiban érte el Pirotot. Onnan Niš felé menet, Kunovica közelében, egy erdős-dombos vidéken Hunyadi ismét megpróbálta csatára kényszeríteni a nyomában haladó oszmánokat.

Az út egy völgyön haladt keresztül, amelynek mindkét oldalát megszállta katonáival. Hogy ezúttal miért, nem világos, de az oszmán sereg egy része belovagolt a csapdába, gyors megfutamodásuk után pedig az üldöző Hunyadi nemcsak az oszmánok táborát foglalta el, hanem foglyul ejtett több oszmán vezért is, köztük Mahmud Cselebit, a szultán sógorát. Az ütközet után a keresztény sereg visszavonulása zavartalan volt, és Ulászló 1444. január 22-én bevonult Nándorfehérvárra. A hadjárat véget ért.

A hosszú hadjárat sikere abban rejlett, hogy az oszmánok balkáni berendezkedése óta először hatolt be egy keresztény sereg mélyen a birodalom szívébe, és onnan kisebb győzelmeket aratva tért vissza. Ez kétségtelen tény, ugyanakkor a hadjárat az offenzív hadviselés gyengéire is rámutatott.

Jóllehet a sereg nem szenvedett jelentős veszteségeket, a lovak többsége elpusztult a hazafelé vezető úton, és a katonák is a végkimerülés határára értek. Hosszúra nyúlt a sereg felállítása – amint a szerbiai és bulgáriai hadmozdulatok is –, ami időt engedett az oszmánoknak a védelem megszervezésére, és lehetetlenné tette a gyors átkelést a hegyeken. A tengerszorosok lezárása nélkül pedig esély sem mutatkozott az oszmánok katonai legyőzésére.

Mindeme tanulságokat Hunyadi kétségtelenül igyekezett hasznosítani a következő évi hadjárat szervezésénél és vezetésénél. Hogy az végül mégis tragédiával végződött Várna mellett, sok tényezővel magyarázható, de a legfőbb ok az volt, amit a hosszú hadjárat sikerei elfedtek a keresztények szemei elől: saját területén az Oszmán Birodalom már ekkor is túl erős ellenfélnek bizonyult Hunyadi Magyarországa és balkáni szövetségesei számára.


Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »