Minden gyerek csiszolatlan gyémánt

Minden gyerek csiszolatlan gyémánt

Neve fogalom a felvidéki magyar oktatásügyben. Túlzás nélkül állíthatjuk, egész életét annak szentelte, hogy virágozzanak iskoláink, olyan motiváló környezetben legyenek a gyerekek, ahol a tanulás élményszerűvé válik. Ádám Zitával beszélgetünk, aki megkapta a Ľudovit Štúr Érdemrend második fokozatát, tavasszal pedig az általa vezetett Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központ eredményeit ismerték el a Felvidéki Magyar Pedagógus Díjjal.

Példamutató személyiség. Gömörben, szűkebb hazájában pedig afféle egyszemélyes intézmény. Mindig kitalál, megszervez valamit, és bár elmondása szerint nem érzelmes típus, mégis amikor arról beszél, mennyire csillogott a legutóbbi projektjükben részt vevő gyermekek szeme, elfátyolosodik a hangja. Bár megtehetné, hogy gondtalanul élvezze nyugdíjas éveit, ő még most is dolgozik, jelenleg éppen a gömöri oktatásügy 1918 utáni helyzetét kutatja. 

Az iskolaév végének apropóján megkérem, értékelje az elmúlt tanévet. Ő azonban visszakozik, mint mondja, több mint harminc éve már nem gyakorló pedagógus. Oktatási szakemberként, a pedagógusszövetség tisztségviselőjeként és egy regionális oktatási központ vezetőjeként viszont elmondhatja, jobb volt, mint az előző, mert tavasztól legalább már tudtak találkozni, közösen gondolkodni. 

– Az elmúlt két év embertelen és brutális volt. Hektikus a javából és a pedagógusok számára nagyon megterhelő. Jómagam megszállottan hiszem, hogy jó szakember csak akkor lehet az ember, ha otthon van a szakmában. A továbbképzésnek csak akkor van értelme, ha az iránta való igény belülről jön és nem azzal a céllal végzi el a pedagógus, mert az fizetésemelést jelent számára. Oktatásügyünk rákfenéje, hogy a pedagógus munkája nincsen megbecsülve. Emiatt sok pedagógust nemcsak a továbbképzésen tanultak gyakorlati alkalmazása hajt, hanem a fizetéskiegészítés is. A legtöbb esetben nincs se mód, se idő arra, hogy a sok-sok tíz órán tanultakat a mindennapi oktatásba is átültesse. Ha tisztességes bért kapna a pedagógus, akkor hajtaná a tudásvágy, hogy minél többet tudjon és kreatívabb legyen az ismeretek átadásában is. Belsőleg lenne motiválva és nem kényszerülne rá izzadtságszagú tanfolyamok elvégzésére, kizárólag az anyagiak miatt. Rengeteg kihívás áll a pedagógusok előtt, sokszor erejüket meghaladó teljesítményt várnak tőlük.

Az embernek néha az az érzése, mintha a szülők a nevelést teljes mértékben át akarnák hárítani az iskolára, a pedagógusokra.

Pedig a nevelésnek elsősorban a családban kell megtörténnie. Sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben és a szülői nevelés hiánya vagy hézagossága lépten-nyomon lecsapódik, főleg a gyermekek viselkedésében. Könnyű az iskolára mutogatni, ha baj van a gyerekkel, pedig talán az lenne a megoldás, hogy a szülő és a pedagógus is jól végezze a dolgát. A társadalomnak is óriási felelőssége van abban, hogy ne menjünk el szó nélkül azok mellett az anomáliák, visszás dolgok mellett, amelyeket tapasztalunk. Még akkor sem, ha ez esetleg konfliktushoz vezet. A kölcsönös tisztelet, ami régen a falvainkban még jellemző volt, bizony most is nagyon elkelne. Vannak társadalmi normák, bizonyos szabályok, amelyeket ma is be kellene tartani. A diák természetesen elmondhatja a véleményét, akár még „be is szólhat”, a lényeg, hogy ezt intelligens formában tegye. Sok szülő talán éppen a Covid alatti bezártság és az otthon tanulás során döbbent rá, hogy a pedagógusi szakma közel sem olyan gyerekjáték, ahogy ezt addig gondolta. Ebben a felgyorsult világban mindenki azonnali eredményt vár, miközben bizonyított, hogy nagyjából 10 év alatt érik be a munka gyümölcse. Ez gyakorlatilag minden szakmára, így a pedagóguséra is érvényes.

S ebben a nehezített környezetben várjuk, hogy a pedagógus csodát tegyen, legyen kreatív, az iskola élményeket nyújtson, és még sorolhatnám. Mindannyian tudjuk, hogy a szigortól lassan el kellene jutni a motiváló élményiskolához. De hogy lehet ezt megvalósítani?

Úgy tűnik, ez nehezen megy. Még mindig sok gyermek számára túl magas az a léc, amit át kellene ugrani. Emiatt aztán aki lemarad, mert gyengébb képességű, azt hamar elkönyvelik rossz tanulónak. Pedig lehet, hogy csak időt, érési időt kellene hagyni neki. Vekerdy Tamás is megmondta, minden gyermek megérik egyszer. Mi viszont túl gyorsan és túl sokat akarunk tőlük. A pedagógusképzésben is fontos lenne, hogy ne az adott tárgyat, hanem módszertant és pedagógiát tanuljanak a jövő pedagógusai. Akkor talán felkészültebben lépnének a katedrára. Nem biológust kell képezni, hanem biológiát oktató pedagógust. Ha a gyereket hagynánk sokat játszani, játék közben tanulni, előbbre jutnánk. Ezért nincs csodálatosabb iskola, szerintem, a Waldorf-iskolánál. A gyermek adottságaira, képességeire kell ráerősíteni. Használható tudásra van szükség. A pedagógia csődje, ha bele akarjuk szuszakolni a gyermeket azokba az elvárásokba, amit a tanterv leír. Csakis motivációval lehet elérni, hogy a gyerekből kihozzuk képességei maximumát. 

A helyi és regionális értékekre való nevelés fontossága az egyik szívügye. Hol tartunk ezen a téren?

Hírdetés

Erről napokig tudnék beszélni. A 2008-as közoktatási törvény ugyan hagy erre egy kiskaput, benne van, hogy regionális ismereteket lehet oktatni, mint közös követelményeket. Magyarán: minden tantárgyba be lehet vinni ezeket a regionális tudnivalókat. De a gyakorlatban ez nem nagyon működik, szakkörként viszont annál inkább. A pedagógusszövetségben még annak idején Pék Lászlóval is sokat gondolkodtunk ezeken a dolgokon, a galántaiak is megírták regionális értékeik kézikönyvét, mi itt, Gömörben szintén A hely, ahol élünk címmel. Kimondottan tanulóknak szántuk, az identitás erősítésének céljából. Jelmondatunk, hogy Gömörország kicsiben olyan, mint Magyarország nagyban, természeti és szellemi értékeiben egyaránt. S azt is valljuk, hogy nekünk van egy gömöri identitásunk is, van egy belső hazánk. Ez pedig megtartó erő.

Önök ezt akkor a saját régiójukban meg is tudják valósítani?

Minden erőnkkel azon vagyunk. Közösségi emberként, a Regionális Pedagógiai Központban műhelyeket működtetek kollégáimmal együtt. Saját regionális projektjeink vannak. Eddig 14-et hoztunk tető alá, ősszel pedig már a 15. nagyprojektünk válik valóra. Mi itt, Gömörben elhatároztuk, hogy a már említett könyvön kívül, amihez tantervet is írtunk, felkínáljuk az iskoláknak, hogy próbálják meg tantárgyakon belül oktatni régiónk értékeit. Ugyanakkor külön projekteket is szervezünk a regionális értékek felkutatására, ápolására, őrzésére és átadására, amelyben iskolás csapatok vesznek részt. Minden évben van egy nagy témánk, idén Gömör környezetvédelme. Havonta találkozunk a pedagóguskollégákkal, akik csapatot szerveznek és a nagy témát altémákra bontjuk. Projektnappal zárul a féléves munka valamelyik gömöri iskolában. Ilyenkor 250-300 gyermek gyűlik össze, és csapatonként 15 perces projektbemutatót tartanak. Ez hatalmas motiváció a gyermekek számára, és egyúttal rácsodálkozás is a helyi értékekre, de nyugodtan nevezhetjük tehetséggondozásnak is. Múlt héten fejeztük be Mikszáth-projektünket, amit neves írónk születésének 175. évfordulójára hirdettünk meg. Novelláinak dramatikus feldolgozása volt a feladat felső tagozatosok számára. Rimaszombatban, a református gimnázium tornatermében 12 iskola, köztük 3 nógrádi alapiskola csapata mutatkozott be. Annyira jól sikerült, hogy még most is elérzékenyülök. És megkérdezem, nem ér az többet, hogy ezek a gyerekek Mikszáth műveit olvasták és feldolgozták, mint az, hogy az iskolában felsorolom az író életútjának fontos állomásait? Nemcsak tudást, hanem a közösségi összetartozás élményét is nyújtottuk a gyermekeknek. Már most azt kérdezték, Zita néni, mi lesz a téma jövőre, mert ismét jönni akarnak. 

Amit felsorolt, valójában mind az, amit a 21. század iskoláiba is át kellene vinni. Adódik a kérdés, akkor miért nem történik mindez, miért olyan „száraz” még mindig a tanítás?

A negyvenöt perces tanóra nagyon kevés ahhoz, hogy ennyire élményszerűvé lehessen tenni a tanulást. De a gömöri iskolák már megtanulták, hogy az iskolán kívüli tevékenység során meg lehet csinálni. Évente 19-22 iskola kapcsolódik be projektjeinkbe. Az itteni értékeket mi úgy is „gyakoroljuk”, hogy Alsó-Gömörben gömöri hagyományok hetét, Közép-Gömörben falusi hagyományok hetét, Felső-Gömörben pedig felső-gömöri hagyományok hetét tartunk. Ezalatt gyermekjátékokat, kézműves mesterségeket, népmeséket, népdalokat tanulnak a gyerekek. Ez nem verseny, mert nem akarunk feszültséget kelteni a gyermekekben, sokkal inkább azt szeretnénk, hogy felszabaduljanak. Ugyanezt más régiókban is meg lehet valósítani. A 24. órában vagyunk, akik még ismerik a hagyományokat, lassan kihalnak. Gömör Toscana is lehetne, ha odafigyelnénk! Most éppen ezt a témát járjuk körbe. Ha gondoznánk saját portánkat, a falu „portáját”, a járás és a régió „portáját”, akkor gyönyörű lehetne vidékünk. Novemberben zárul a projekt, addigra kiderül, hogy a gyerekek mivel tudnak hozzájárulni mindehhez, régiónk szebbé tételéhez. Azért szeretek műhelyben, kalákában dolgozni, mert nem én mondom meg, mi és hogyan lesz, hanem együtt találjuk ki, együtt rakjuk össze. A legszebb a dologban, hogy egykori tanítványaink, a résztvevők, ma ezeket a rendezvényeket szponzorálják, mert szeretnék, hogy az ő gyermekeik is gazdagodjanak identitásukban.

Egy-egy ilyen projekt megtartó erővel bírhat a kisiskolák számára is. Annál is inkább, mert az utóbbi években egyre több zár be közülük. Ön, ha jól tudom, mindig is kiemelt figyelmet szentelt a kisiskoláknak…

Projektjeinkben részt vesznek kisiskolák is, s ennek végtelenül örülünk. Akár az összes diák is bekapcsolódhat. Megtalálják helyüket minden témában. A legtöbb kisiskolából napjainkra elfogynak a gyermekek, hiába akarja megtartani a faluvezetés, ha nincs kinek. Jómagam is kisiskolából jövök, ami olyan volt, mint egy nagy család. Hiszem és vallom, szellemi és emberi megtartó erejük van ezeknek az intézményeknek. A legutóbbi rozsnyói pedagóguskonferencián is szóba került az a klaszter, amibe önkéntes alapon bekapcsolódott több kisiskola is, hogy bizonyos feladatok elvégzését átvállalják helyettük és megtartsák ezeket az intézményeket. A klaszterben nagy jövőt látok, hiszen lehetővé válik több iskola és óvoda együttműködése, közösen oldanak meg problémákat és segítik egymást. Azt azért látni, hogy minden iskola harcol a gyermekért, ahogy mondani szokás, a gyermek a cipőjében viszi a pénzt az iskolába. A nagyobb iskolának pedig elszippantó ereje van. Miközben tudjuk, hogy sokkal könnyebb a boldogulás egy kisebb, családiasabb légkörű iskolában. 

Ha már itt tartunk, megkerülhetetlen a kérdés: milyen az ideális iskola?

Nagyjából egy órája erről beszélgetünk… Az iskolának autonóm intézménynek kellene lennie, ahol a tantervet a gyermekre szabják. Gyermekközpontú, a képességeket erősítő intézményekre van szükség, a sokat emlegetett finn és svéd alapiskolákban is differenciáltan foglalkoznak a tanulókal. Minden gyermek saját lehetőségeihez és képességeihez mérten fejlődőképes, és úgy tud eredményeket elérni. A pozitívumokat erősíteni kell, a hiányosságokat pedig erősségekké építeni. Erre kitűnő lehetőség van a csoporton belüli munka során is. Azt is bevallom, hogy ez nagy munka és az érdeklődés iránta a pedagógusok részéről csekély. Mivel nem okvetlenül szükséges, ráadásul kredit és pénz sem jár érte, a pedagógusok számára nem attraktív. Itt mondom újra, hogy sokszor hiányzik a belső motiváció. Nem taníthatok örökké ugyanúgy, kell, hogy nyissak új módszerek felé, különben fásultság lesz az eredménye. Bele lehet kényelmesedni a pedagógiába, szépen el lehet lenni harminc-negyven évig egy-egy iskolában. A kiégés veszélye is nagy. Ezért van szükség mindig újabb impulzusokra, kíváncsinak kell lenni. Amit tapasztalok, hogy sok pályaelhagyó éppen a jó pedagógusok közül kerül ki. Életkrédóm, ami talán másoknak is kapaszkodó lehet, Illyés Ars poeticája: „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, / mihelyt elkészül, az élethez áll. / Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. / Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, / ne fogja a halál!”

Megjelent a Magyar7 2022/26.számában.

 


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »