Mindannyian veszítettünk

Az Európai Unió önmagában nem cél, nem is szimbóluma a haladásnak vagy valami nagyobb morális értéknek, hanem inkább eszköz. Magyarországnak például az EU arra eszköz, hogy szuverenitásunk egy korlátozott és kicsiny részéért cserébe gazdasági, szociális és ha szükséges, védelmi előnyökhöz jusson. Magyarul eszköz arra, hogy a magyar emberek jobban éljenek, mint ha az EU-n kívül maradtunk volna. Ez a jobb élet azonban nem korlátozódhat az uniótól kapott forrásokra. Beletartoznak azok a szabályok és alapelvek is, amelyeket csatlakozásunk idején elfogadtunk. Ezért a mindenkori magyar kormány felelőssége, hogy ezt az eszközt minél hatékonyabban használja a nemzeti érdekképviselet terének folyamatos tágítására, hogy a magyar érdek a lehető legteljesebb mértékben beépüljön az EU politikájába. Sajátos, hogy az Orbán-kormány ezt az eszközt fordítva használja, azaz az EU-tagságot nem a kül-, hanem a belpolitikai mozgástér bővítésére alkalmazza. Úgy tekint az EU-ra, mint egy kéznél levő ellenségképre, egy könnyen használható belpolitikai panelre. A Juncker-bizottság viszont az EU-t egy apolitikus, pontosabban politikán kívüli intézményrendszernek tartja, nem úgy tekinti, mint egy érdekegyeztetésen alapuló politikai testületet. Egy biztos: október 2-án mindkét hozzáállás megbukott.

Az EU egészét érintő fontos kérdésekhez a Juncker-bizottság hozzáállása, azaz a politikai vezetés, vagyis annak a hiánya idén többször is megmutatkozott. Az ő vezetésük alatt következett be Nagy-Britannia kilépése az unióból, továbbá az, hogy Hollandiában elutasították az Ukrajnával kötött társulási szerződést, most pedig Magyarországon több millióan mondtak nemet a kötelező és központi irányítású bevándorlási kvótára. Mindhárom esetben az történt, hogy az EU vezetése elvesztette a politikai küzdelmet egy tagállamban. Meg sem próbálták ugyanis az egyes országok belpolitikájáig lebontva megmagyarázni a tagállamok állampolgárainak, mit miért csinálnak, mi miért tartható jó döntésnek. Az EU vezetése mint politikai szervezet nem jelenik meg sehol, sehol sem száll be az érvek és ellenérvek vitájába, nem dolgozik meg az unió állampolgárainak támogatásáért. Ezt azzal mentegetni, hogy ezt nem nekik kellene megtenniük, hanem a „progresszív középnek” vagy azoknak, akik velük együtt állnak a „történelem jó oldalán”: rossz stratégia. Hiszen a demokráciában annak, aki a közhatalom valamennyi szintjét gyakorolja – márpedig az Európai Bizottság ezt teszi –, annak meg kell tudnia indokolni minden cselekedetét. Ha nem teszi meg, megteszi helyette más. Ez történik Európában, és ez történt hazánkban is.

A kérdésfelvetést, amely arra utal, hogy vajon milyen mértékben adtunk át szuverenitást az EU-nak, és kinek a hatáskörébe tartozik a migrációs politika, az Orbán-kormány egy bulvárosított belpolitikai hecckampánnyá silányította. Ahogy e lapban olvashattuk a szerkesztőségi állásfoglalást, elkeserítő volt látni, hogy a népszavazást megelőzően „a nyilvánosság előtt nem folyt érdemi vita a voksolás témájáról”. A szuverenitásról szóló vita helyett a civilizációk összecsapásáról vizionáló összeesküvés-elméletekkel felvértezett régi MSZMP-díjazottak szimuláltak szövegeket, és a közszolgálat is beérte a „jönnek, jönnek!” tartalmú egyperces „reklámfilmekkel”. A polgári értékrendhez kapcsolódó vita elmaradt, az ellenzéki oldalon egymás leárulózása, az „Orbán, takarodj!” sűrű hangoztatása és a szeretet-gyűlölet képeslapmélységű dichotómia fölállítása lehetetlenné tette, hogy kiderüljön, kinek mi az álláspontja. Például arról, hol ér véget a nemzeti szuverenitás, és hol kezdődik az unióval közös hatáskör. Márpedig a kérdés, ami itt fölvetődött, nem az volt, hogy hány embert tud Magyarország befogadni a háború sújtotta területekről. Az a kérdés is vitát igényelne, de helyette arról sem folyt vita, hogy hatásköréből pontosan milyen területeket adott át Magyarország a lisszaboni szerződés (a Fidesz által is olvasás nélküli) elfogadásával az EU-nak.

Az egész kampány megalázó volt, és méltatlan Magyarországhoz. Megalázott mindenkit, aki állást kívánt foglalni a nemzeti szuverenitás oldalán ebben a kérdésben. Ennél is kínosabb volt, hogy azt a polgári ethoszt, amely korábban jellemezte a Fideszt, fölváltották egy Lokál, Ripost és Georg Spöttle képviselte uszítással.

Ami viszont még ennél is tragikusabb: a kormány ezzel a népszavazási kudarccal tovább szűkítette a mozgásterét az EU-ban. Az LMP azért fog dolgozni, hogy a kormánnyal szemben megmutassuk, milyen alternatív, polgári módon kívánjuk a nemzeti érdeket képviselni. Az Orbán-kormány a népszavazási kudarc miatt nem fogja tudni ellátni az elsődleges feladatát, ugyanis már nem állíthatja azt, hogy a magyar állampolgárok a migráció tekintetében a szuverén döntést Magyarországon akarják tartani. A kormány kockáztatott – de mindannyian veszítettünk.

 A szerző geográfus, az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 05.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »