Miért biztat egy domonkos szerzetes, hogy írjunk szerelmes leveleket?

Miért biztat egy domonkos szerzetes, hogy írjunk szerelmes leveleket?

Aquinas Guilbeau amerikai domonkos szerzetes, erkölcsteológus megosztott egy történetet, melyben a nagyszülők véletlenül megtalált szerelmeslevelei erősítették meg a következő nemzedékeket, tanúskodván arról, milyen mély és gyengéd érzelmekből származnak.

Aquinas Guilbeau domonkos szerzetes egy vonatútjával indul a történet, a newarki repülőtérről tartott Philadelphia felé. A mellette lévő ülést egy idősebb hölgy foglalta el, aki messzire utazó férjét kísérte ki a reptérre. A hölgy levette a kabátját, leült, és botját betámasztotta az ülések közé, majd előhúzott a táskájából – néhány utastársa nagy meglepetésére – egy iPadet. Rácsatlakozott a vonat wifijére, és elkezdett levelezni a férjével. Sűrűn jöttek-mentek az üzenetek, és ahogy a szerzetes önkéntelenül odapillantott a méretes kijelzőre, látta, bizony szerelmes levelekről van szó. Elérzékenyült a szeretetnek és féltésnek ettől a tanúbizonyságától, és hálát érzett, hogy véletlen tanúja lehetett a házaspár egymás iránti szerelmének.

Az utazás közben azonban egy szomorkás gondolat is felmerült benne: lehet, hogy ő az egyetlen tanúja ennek a szerelemnek? Dehogy – gondolta –, az idős pár gyerekei és a barátai nyilvánvalóan tisztában vannak egymás iránti odaadásukkal és elkötelezettségükkel. De vajon tudják-e, milyen gyengéden és érzelmesen szeretik egymást; milyen fiatalosak a már érett kapcsolatukban is? Tudniuk kellene róla – gondolta a szerzetes. A digitális üzenetek és sms-ek azonban valószínűleg nem maradnak majd a gyerekekre – ekkor eszébe jutott egy barátja története nagyszüleiről.

Barátja és annak testvérei véletlenül bukkantak rá nagyszüleik régi szerelmes leveleire, melyeket még a jegyesség idején írtak egymásnak. Úgy érezték, egy ablak nyílt ki előttük, melyen át családjuk történetének eddig nem ismert pontjait láthatják. Eddig is tudták, hogy a nagypapa és a nagymama szerették egymást, de nem voltak tisztában érzelmeik mélységével, és azzal, hogy ezt milyen finomsággal tudták kifejezni. Alig húszévesen szinte versben írtak egymásnak, elgondolkodva életről és házasságról, a világról és a gyerekekről, a jövőről, annak minden bizonytalanságával. És főleg: egymásról írtak, megosztva a másikkal kapcsolatos gondolataikat, reményeiket, álmaikat. Félelmeikről is írtak, de olyan bizalommal a gondviselés iránt, amilyet ma ritkán tapasztalunk.

Az unokák nemzedéke ezekből a levelekből ismerte meg jobban a 19. század végi Európát, ahol nagyszüleik felnőttek, és ahonnan elmenekültek a háború pusztításai elől; de ami még fontosabb: évekkel nagyszüleik halála után ezek a levelek adták át nekik azt az életigenlő, megerősítő érzést, hogy ők mindannyian egy mély és gyengéd szerelemből származnak.

Valószínűleg a vonaton utazó hölgy és férje is valódi leveleket váltott hajdan, és ezek talán a későbbi nemzedékeknek tanúskodnak majd szerelmük erejéről – remélte a fiatal domonkos, majd mindenkit biztatott:

„Szereted a házastársad? Mondd el neki levélben. Tartsd meg a leveleket. Olvasd újra őket évfordulókon és más ünnepeken. Rejtsd el őket, de olyan helyre, hogy megtalálják. Egy napon, majd ha már mindketten hazatértetek az Úrhoz, a gyerekeitek vagy az unokáitok megtalálják a leveleiteket, és jót tesz nekik, hogy elolvashatják. Megtudnak addig ismeretlen részleteket az életetekből, és ami még fontosabb: többet tudnak majd arról a szerelemről, amelyből ők is születtek.”

Forrás: Aleteia.org

Fotó: Pexels.com

Magyar Kurír
(vn)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »