Mi mindent jelképezhetett a szakáll Shakespeare korában?

Mi mindent jelképezhetett a szakáll Shakespeare korában?

A reneszánsz kori férfiak egyik tipikus eszményképe nyakfodrot, zekét, harisnyát, és nagy valószínűséggel szakállat visel. Erre a korban igen jó okuk volt a férfiaknak: a 16-17. századi Európában széles körben örvendett nagy népszerűségnek a szakállviselés. Az orvosok is írtak róluk, a protestáns reformátorok egy része is hordta őket, a költők gúnyolódtak rajtuk, és a drámaírók – köztük Shakespeare is – újra és újra a férfiasság demonstrálására használták őket eszközként darabjaikban.

A Sok hűhó semmiértben Benedek lenyírja sajátját Beatrice kedvéért, az Ahogy tetszikben pedig Jacques „a férfi hét koráról” szóló beszédében is feltűnik „a harczos / Fura szitkokkal telve, nagy szakállal”, valamint „a bíró, / Tömött kappantól kerekes hasával, / Zord szemmel s rendesen vágott szakállal”.

Shakespeare 1623-ban kiadott első gyűjteményében, az úgynevezett Első fólióban valójában csupán négy darabban nem kerül említésre senki szakálla. Férfi karaktereinek elképzelésekor a drámaíró nagy hangsúlyt fektetett arcszőrzetükre.

Miért vált azonban ennyire hirtelen fontossá ebben a korban a szakáll? E kérdésre nehéz választ adni, ugyanis a történelem során a férfiak tömeges szakállnövesztésének hullámai látszólag véletlenszerűen fordulnak elő, és más-más férfiasságmodellek, okok, hatások kísérik őket, továbbá egyik sem ugyanannyi ideig tart.

Christopher Oldstone-Moore amerikai történész „négy nagy szakállmozgalmat” azonosít az elmúlt 2000 év európai történelmében: a Kr. u. 2. századi Rómában, az érett középkorban, a reneszánsz korszakban és a 19. század második felében fordultak elő ilyenek.

Lehetséges, hogy egy újabb szakállas korszak kezdetén állunk éppen, ezt azonban csak az idő fogja megmondani – mindazonáltal tény, hogy az elmúlt 20 évben csak népszerűbbé vált a nyugati kultúrában az arcszőrzet, és a „hipszterszakáll” már szinte mindennapos kifejezéssé vált.

Hírdetés

Habár nem állapíthatók meg pontos kiváltó okok egyik „nagy szakállmozgalom” esetében sem, kétségtelen, hogy a kora újkor hatalmas változások korszaka volt, vallási, gazdasági, politikai, kulturális és tudományos értelemben egyaránt.

A régi gondolkodásmódok nyomás alá kerültek, miközben a feudalizmus egyre inkább átadta a helyét a kapitalizmus kezdeti formáinak, a katolikus egyház Európa jókora részein pedig az újonnan létrejötteknek, és a politikai rendszerek is változásnak indultak – hol meglehetősen demokratikus irányba, hol pedig az abszolút monarchiák felé.

Ilyen helyzetben nem csoda, ha a nemekről való gondolkodás is alapos felülvizsgálaton esett át. Fontos megemlékezni az „egynemű” modell érvényességéről, amely az ókori orvostudomány, Arisztotelész és Galénosz örökségének tekinthető – műveikben a nőket „tökéletlen” férfiaknak látták, akikben nem volt meg a megfelelő „hő” ahhoz, hogy kinyomják testükből befelé álló péniszüket.

Az arcszőrzet e nézet kontextusában bizonyítékát adta annak, hogy az adott egyén képes az ondótermelésre, a pubertáskor adta meg azt a „hőlöketet”, amelytől a fiú férfivá érik, de egyúttal a „füstöt” is, amely a testben felemelkedve kinyomja a szőrt az arcból. Ahogy a menstruáció kezdete jelezte a lányoknál az utódnemzésre való érettséget, a szakáll ugyanezt jelentette a fiúk esetében.

A szakáll jelentette tehát a határvonalat a fiúk és a férfiak között a kora újkori gondolkodásban, így okunk van feltételezni, hogy amikor a korabeli darabokban a „fiú” megszólítást használják, annak célpontja egy szőrtelen arcú vagy nem teljesen szakállas férfi.

William Cartwright angol drámaíró 1635-ös The Ordinary („A szokványos”) című darabjában a Credulous nevű karakter a következő sorokkal helyezi magát Meanwell fölé: „Te szakálltalan fiú vagy / Én meg gyermekek apja.”


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »