Merre tart a multilaterális kereskedelmi rendszer?

Merre tart a multilaterális kereskedelmi rendszer?

Úgy tűnik, a szabadkereskedelemnek mostanában kevés támogatója van. Bár a külkereskedelem volumene növekedésnek indult a válságot követő recesszió, illetve a csökkenő nyersanyagárak időszaka után, a „globalizáció” kérdése egyre vitatottabbá vált, ahogy azt Donald Trump amerikai elnökké választása is mutatja, aki azzal az ígérettel nyerte meg a voksolást, hogy felmondja a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat, és keményen fellép az Egyesült Államok külkereskedelmi partnereivel szemben. Mit jelent ez a szabályokon alapuló külkereskedelmi rendszer jövője számára?

Mintegy 60 évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi, szabályokon alapuló világkereskedelmi rendszer létrejött, az Egyesült Államok volt a világ egyedüli gazdasági szuperhatalma, megkérdőjelezhetetlen dominanciával a legfejlettebb ipari ágazatokban. Az USA a „jóakaratú hegemón” szerepét játszhatta el, mivel elegendő hatalommal rendelkezett a szabályok kivetésére, és elegendő dominanciával ahhoz, hogy képes legyen realizálni az így kialakuló világkereskedelmi rendszer előnyeinek legnagyobb részét.

Ahogy Japán és Európa kilábalt a II. világháborúból, az amerikai dominancia csökkenni kezdett, és az 1970-es és 1980-as évekre az USA már Európával együtt szabta meg a világkereskedelmi politika irányait. Mivel az USA-nak és Európának oly sok mindenben közösek az érdekei, általában egy kooperatív megközelítést követtek. Ám amikor az import kezdett egyre több iparágat elárasztani az USA-ban, és ez gerjesztette a külső deficitek kialakulását, lett defenzívebb az amerikai külkereskedelmi politika, súrlódásokat kiváltva a kapcsolatokban sok partnerrel. De még ekkor is felismerték az USA vezetői a liberális multilaterális külkereskedelmi rendszer értékeit, és támogatták, hogy az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) utódaként 1995-ben létrejöjjön a Kereskedelmi Világszervezet (WTO).

A WTO létrehozása fontos, előremutató lépés volt, mivel nemcsak a vámok, hanem más, a kereskedelmet akadályozó tényezők kérdését is kezelte, beleértve az egyes országok szabályozásából eredő, közvetett kereskedelmi akadályokat. Miután igen nehéz megbecsülni, hogy az egyes országok hazai szabályozásai miként akadályozhatják a külkereskedelmet, a WTO-nak hatékony vitarendezési mechanizmusra volt szüksége, amelyet követően a tagállamok elfogadják magukra nézve a kötelező érvényű döntőbíráskodási rendszert. A rendszer működött, mivel a nagyobb tagállamok elismerték a független jogi fórumok legitimációját, még ha azok néha politikailag kellemetlen ítéleteket hoztak is.

Ez az elismerés azonban most egyre inkább megkérdőjeleződik. Gondoljunk bele, milyen típusú gazdaság támogatná a szabályokon alapuló rendszert. A II. világháború után az USA a megkérdőjelezhetetlen fölénye miatt támogatta ezt a rendszert. Egy nyitott, szabályokon alapuló rendszer igen vonzó lenne egy olyan világban, amely csak kis országokból áll, ahol egyik ország sem remélhetné azt, hogy hasznot tudna húzni a saját gazdasági hatalmára támaszkodva.

A helyzet akkor válik komplikáltabbá, amikor a világgazdaságban kevés hasonló méretű olyan gazdaság van jelen, amely nagyobb, mint az előző példában szereplő kis gazdaságok, azonban nem elég nagy ahhoz, hogy egyedül dominálni tudja a világkereskedelmet. Ez az a szcenárió, amelyet Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a bilateralizmusról szóló 1989-es tanulmányában vizsgált meg. Azt írta le, hogy a nemzetközi kereskedelemnek az a legrosszabb, amikor a világban három nagy kereskedelmi blokk alakul ki, mivel az explicit együttműködés közöttük lévő hiánya növekvő kereskedelmi akadályokhoz vezet.

Sajnos pontosan ez jellemzi most a világgazdaságot. Három domináns szereplő – Kína, az EU és az USA – található, amelyeknek nagyon hasonló a külkereskedelmi volumenük: mintegy 4 ezermilliárd dollár. (A 25 évvel ezelőtt még erős szereplőnek számító Japánnak most jóval kisebb a külkereskedelmi volumene.) A G3-ak együttesen a világkereskedelem 40, míg a globális GDP 45 százalékát teszik ki. Azáltal, hogy a gazdasági hatalom ily módon eloszlik, kulcsfontosságú, hogy mind a három szereplő között explicit együttműködés alakuljon ki. Mégis, saját szempontjukból nézve nyomós érvek szólnak amellett, hogy elzárkózzanak egy ilyen jellegű együttműködéstől.

Még ha nem is Trump lenne az amerikai elnök, a világkereskedelmi rendszer akkor is problémát jelentene az USA számára, amelynek külkereskedelmi politikája hosszú ideje a feldolgozóipari termékekre összpontosít. (A nyersanyagok kereskedelme mindig is viszonylag szabad volt, a mezőgazdasági termékeket pedig általában speciális árucikként kezelik, így ezeken a területeken nem érvényesül a „legnagyobb kedvezmény elve”, amely a feldolgozóipari termékeknél tapasztalható.) Mivel az USA most már önellátó az energia terén, kevesebb feldolgozóipari terméket kell exportálnia, mint azoknak az ipari országoknak, amelyeknek nincsenek hazai energiaforrásaik. A feldolgozóipari termékek amerikai exportja így csupán ezermilliárd dollár évente, jóval kevesebb az EU és Kína értékeihez képest. E két ország feldolgozóipari exportja közel kétszer nagyobb, annak ellenére is, hogy valamivel kisebb gazdaságok, mint az USA.

Nem valószínű, hogy Trump nyílt kereskedelmi háborúba kezd: bármilyen amerikai vámtarifa sértené a legnagyobb cégek érdekeit, amelyek hatalmas összegeket fektettek külföldi termelőegységekbe. Mégis, egyetlen cég sem lesz hajlandó feladni politikai tőkéjének jó részét annak érdekében, hogy megvédje a szabályokon alapuló rendszert, mivel viselnie kellene a költségeket, miközben a versenytársai előnyre tesznek szert. Ugyanez igaz a G3-ak blokkjára is: ha az EU politikai tőkéjét felhasználva megakadályozná, hogy az USA aláássa a WTO mechanizmusait, abból Kína (illetve a világ többi része) profitálna a legtöbbet.

Ez a dinamika magyarázza meg valamelyest azt, hogy a kínai vezetők miért nem tesznek konkrét lépéseket a multilaterális, szabályokon alapuló külkereskedelmi rendszer megerősítésére, miközben annak támogatását hirdetik. Ezt talán erősíti az a feltevés is, mely szerint Kína még a jelenlegi generáción belül dominálni fogja a világgazdaságot. A kínai vezetés feltehetően már nem akarja azt, hogy mások szabályai kössék meg kereskedelmi politikáját.

Nem teszi könnyebbé a helyzetet, hogy a Kínai Kommunista Párt nemrég még több hatalomra tett szert a gazdaság szinte minden területén: minden nagyobb cég elfogadta, hogy a párt képviselője helyet kapjon az igazgatótanácsában. Nehéz elképzelni, hogy egy egyetlen párt által irányított, domináns gazdasági hatalom elfogadná azt, hogy a nemzetközi szabályok és eljárások elsőbbséget élvezzenek a hazai szempontokkal szemben – különösen, ha ez a párt ilyen hathatós módon kontrollálja a gazdaságot.

A végkövetkeztetés egyértelmű. A világnak fel kell készülnie a WTO-ban körülbástyázott, szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer eróziójára.

Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org


Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »