Több mint negyven év elteltével az amerikai Jake Heggie-nek sikerült a ma már szinte lehetetlen: a Dead Man Walking megírásával gazdagította a 20. század második felére már lényegében lezártnak tekintett operai „alaprepertoárt”.
Talán A karmeliták párbeszédei, Francis Poulenc 1957-ben, a milánói Scalában debütáló zenedrámája volt az utolsó olyan kortárs opera, amely sokakat megérintett. Világszerte bemutatták, osztatlan sikert aratott, és megkérdőjelezhetetlen remekműként azóta is repertoáron maradt. Mi több, az idő múlásával megbecsültsége csak tovább erősödött, noha valójában „korszerűtlen”: abszolút szemben áll a mai konzumérték- és életfelfogással, a könnyűvel és a gyorssal, azokkal az eszmei divatokkal, amelyek az utóbbi évtizedekben trenddé váltak. Egy zárt, rendi világot mutat be, a darab lényegében cselekménytelen, szereplői pedig hitről, apró örömökről, félelmekről, elmúlásról, agóniáról és az áldozathozatal értelméről dialogizálnak. A vég ráadásul csoportos kivégzés. Mégis. Minden, ami kívülről elsőre „elrettentőnek” tűnik, annyira hiteles, elementáris és felemelő, hogy hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Poulenc műve világnézettől függetlenül kihagyhatatlanná vált. Muszáj játszani, „kötelező”, ahogy Janáčeket vagy Bartók Kékszakállúját is. Elemzői, méltatói kiemelik, hogy Poulenc a zene segítségével milyen mélyen ragadja meg az egyes karaktereket. Megmagyarázhatatlan módon képes olyan közel hozni őket, hogy a néző, a hallgató számára végül személyes ismerőssé, már-már családtaggá, lelki rokonná válnak ezek a figurák. A megértésnek/megértetésnek és az átérzésnek/átéreztetésének az a szintje ez, amelynek elérésére más műfaj aligha képes.
Több mint negyven év elteltével az amerikai Jake Heggie-nek sikerült a ma már szinte lehetetlen: a Dead Man Walking megírásával gazdagította a 20. század második felére már lényegében lezártnak tekintett operai „alaprepertoárt”. 2000. október 7-én San Franciscóban, a War Memorial Operaházban tartották az ősbemutatót, és a Patrick Summers vezényelte, Susan Graham, John Packard és Frederica von Stade nevével fémjelzett premier előadás felvétele hamarosan CD-n is megjelent. Gershwin remeke, a Porgy és Bess első elhangzása után hatvanöt évvel született meg az újabb igazán világraszóló amerikai opera. (Samuel Barber időközi működésének figyelemreméltó termései – a Vanessa, valamint az Antonius és Cleopatra – inkább csak „helyi értékű” művek maradtak.) Heggie zenei értelemben hagyománytisztelő (értsd: a műfaj több évszázad alatt kiérlelt erejére, hatásmechanizmusára építő), ugyanakkor ízig-vérig modern, mai „akusztikájú”, jelenvaló problémákkal szembesítő darabot írt. És mit ad Isten: a ráción túli, fölfoghatatlan sikert megint csak egy hittel, lelki és fizikai szenvedéssel, bűnnel és bűnhődéssel foglalkozó, méreginjekciós kivégzéssel záruló, „nehéz” opera váltja ki.
A téma sokaknak ismerős lehet a Szent József Társaságához tartozó Helen Prejean szerzetesnővér emlékiratai alapján készült – itthon Ments meg, Uram! címmel vetített – 1995-ös filmből. A halálbüntetés anomáliáit feldolgozó, valós eseményeken alapuló alkotás Susan Sarandon és Sean Penn zseniális alakításaival vált etalonná.
A kétfelvonásos opera öt-hat perces feszült, fenyegető hangulatú prológusa felvillantja a rettenetet: egy louisianai tó melletti erdőben Joseph De Rocher a testvérével meggyilkol egy tinédzser párt. A fiút lelövik, a megerőszakolt, sikoltozó lányt Joseph szúrja le.
… Egy halálraítélt levelet küld Helen nővérnek, kéri, keresse fel a börtönben, legyen a beszélgetőtársa, segítője, ha tetszik: a lelkivezetője. A szerzetesnővér vállalja a találkozást, meglátogatja a halálsoron lévő, egyelőre hárító, tettével és annak következményeivel elszámolni még nem tudó rabot. Kezdetét veszi az elveszettnek hitt lélekért való végső, mindent eldöntő spirituális küzdelem. A hit- és hivatáspróba elé állított Helen nővér ráadásul nem csak Josephért felelős; a gyilkossá lett fiatalember talajt vesztett, kétségbeesett, sokszorosan megalázott édesanyja és a meggyilkolt gyerekek szülei is tőle várják, rajta kérik számon az igazságot. Alapanyagként kiváló Terrence McNally szövegkönyve. Heggie összetett, különböző műfajokat ötvöző, spirituálét, Elvist, pop-rock citátumokat is alkalmazó zenéje hol bensőségesen lírai, hol érdes, kemény, de minden pillanatában lehengerlő, a csöndjeiben is döbbenetes erejű. A komponista a dallamos énekbeszéddel leginkább Puccini, Gershwin, Britten, Menotti és az említett Poulenc nyomdokain haladt.
A Dead Man Walking nálunk – a kölcsönzött Ments meg, Uram! címmel – 2020. szeptember 16-án az Eiffel Műhelyházban szólalt meg először Almási-Tóth András filmszerűen pergő, realista, másrészt sejtető animációkat, szimbólumokat felhasználó, egyes jeleneteket tükröztető-párhuzamosító, adott esetben a nézőteret is „bejátszató” rendezésében. A főszerepre ideális választás volt a Josephet világszerte már számos alkalommal éneklő, őt „zsigeri azonosulással” életre keltő David Adam Moore, ahogy Meláth Andrea Helen nővérként és Károlyi Katalin, mint az űzött anya, Mrs. Patrick De Rocher is telitalálat.
A koronavírus-járvány akkor megakadályozta az előadás kifutását, s a Dead Man Walking valószínűleg még az idei sorozattal sem fogja tudni kivívni méltó helyét, hiszen a színházlátogató közönség egy része még mindig óvatos. Pedig ezt a darabot – amelyet januárban ismét a hazai bemutatóval azonos szereposztásban tűztek műsorra az Eiffel Műhelyházban – minél többeknek látni, hallani kellene. Nemcsak kivételes operai, hanem igazi színházi élmény is. Tétje van: hosszan, sőt örökre velünk marad.
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Rákossy Péter
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
