Ments meg, Uram!

Ments meg, Uram!

Évközi 19. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 14,22–33)

Ferenc pápa rendkívüli Urbi et Orbi áldása az idei nagyböjti időben, az egyre sötétedő, eleinte csak csepergő, majd zuhogó esővel áztatott Szent Péter téren örökre a lelkünkbe égették e nehéz időszak emlékének bélyegét. A Szentatya a járvány okozta pusztítás miatt aggódó hívők és nem hívők millióinak figyelmét a Genezáreti-tó viharosan hánykolódó hullámain kétségbeesetten kiáltozó tanítványokra irányította, de főként a Mesterre, aki a legnagyobb nyugalommal pirított rájuk: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4,40). A hit, amit Jézus vár az övéitől, messze túlmutat az e világi veszélyektől való megmenekülés ösztönszerű, emberi vágyán. Ez a hit a menny felé mutat és vezet.

Hasonló történettel van dolgunk ma is, azzal a különbséggel, hogy Jézus nincs jelen kezdettől fogva, amikor a tanítványok ezúttal is az élénk szélben felkorbácsolódó hullámok erejével küzdenek. De hol van Jézus? Az Atyával való bensőséges találkozásban, imádságban. Ismét! Az Istenember küldetésének teljesítéséhez is elengedhetetlenül szükséges az imában való töltekezés. Sokszor engedünk mi is annak a kísértésnek, hogy az élet kisebb-nagyobb hullámveréseivel küzdve, hamis küldetéstudattal elhitessük magunkkal és másokkal: nekem megint itt vagy ott kell helytállnom, nekem megint nincs időm imára. Jézus nem prédikál sokat erről, hanem annál hatékonyabban tanít: példát ad, hogy midig az Istennel töltött idő legyen az első és legfontosabb az őt követők életében.

Hírdetés

Jézus elindul feléjük a vízen. A tanítványok nem ismerik fel, és még akkor sem merik igazán hinni, hogy ő az, amikor kiált nekik: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Jézus látó szemeket és halló füleket vár tanítványaitól: vegyék észre a bajok szélzúgásában is az ő csendes, de mindent átható jelenlétét, akárcsak Illés a csendes szellőben az Úr közeledését. Akarjanak felülemelkedni ijedtségükön, és ismerjék fel: Isten semmiféle bajban nem hagyja magára övéit. Mi is hajlamosak vagyunk „kísérteteket látni”, aggodalmainkat felnagyítani, engedni, hogy a szívünkre telepedjenek, és irányítsák a gondolkodásunkat. Jézus utánunk is kiált, de mi bezárkózunk a félelmeinkbe, nem engedjük, hogy megérintsen és gyógyulást hozzon az életünkbe. 

Péter megint „szájhős”, vakmerő bizakodással. Jézus nem is értékeli nagyra ezt a „bátorságot”: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”. Azt azonban jó felismerni: Jézus azért tudott segíteni rajta, mert a bajban hozzá kiáltott: „Ments meg, Uram!” Péter kicsinyhitű, de nem hitetlen. Meg is vallja a többiekkel együtt: „Te valóban az Isten Fia vagy!” És a mustármagnyi hitből a kegyelem még a Kőszikla életében is tud mély hitet érlelni. Csak szólni kell Jézusnak, sokszor nem is kíván tőlünk többet. 

A rendkívüli pápai áldás felejthetetlen homíliájának szavai bátorítsanak bennünket ma is: „A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk: rászorulunk az üdvösségre (…) Ha átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.”

Kovács Zoltán rektor


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »