Mennybemenetel ünnepére: lesz-e jézusi áldás-erő a 21. századi magyar keresztyénségben?

Mennybemenetel ünnepére: lesz-e jézusi áldás-erő a 21. századi magyar keresztyénségben?

Megrendítően szép, belső lelki gyönyörűséget ébresztő, égi esztétikát ragyogtató Lukács evangéliumának vége (24,50-53). Feltámadott Urunk túl már mindenen: nagyhét kínjain, árulásokon és tagadásokon, szögeken és töviskoronán, üres síron és a „Békesség néktek” lelkületével történt számos megjelenésén a tanítványok között. Túl már Tamás kételyén, és népe, meg a római hatalom, s a papi vallási uralom sok cselén, a pénzhatalom ármánykodásának önlelepleződésén, a 30 ezüst történelmi időkre szóló figyelmeztetésén, meg azokon az apró, egytövises, „kis tüskés” árulásokon, amit övéi követtek el.

Mennybe emeltetésének pillanatát örökíti meg a pontos evangéliumi riporter, Lukács, aki orvosi szemmel minden mozzanatra figyelt. Azt a pillanatot hozza elénk, ami nélkül torzó, megvalósulatlan lett volna a megváltói mű, megtört volna az alászállás és a felemeltetés Istentől elrendelt, Krisztusban egyérintős parabolája (Fil 2,5-11), ami nélkül nem lett volna pünkösd, s ami nélkül csak szép, de tragikus emberi pályafutás lett volna a Jézus-történet. De meglett az a nap és esemény is. Ahogyan a szöveg latin fordítása kifejezi: factum est, tény, kétségbevonhatatlan.

S mit látunk ebben az üzenetekben gazdag betániai eseményben? Először is azt, hogy nem Jézus magasztalta fel magát az égig, hanem az Atya nyúlt alá kegyelmesen szent, tiszta Fiáért és emelte fel Őt az egek egébe, a mennybe. Micsoda történelmi ítélet ez minden hatalmi gőgön, önérvényesítő kis és nagy gonoszkodáson, történjék ez birodalmak élén vagy családi rejtettségben. Az igazi nagyság mennyei titka, földi útja rajzolódik ki ebben az üdvtörténeti mozzanatban.

Mert Istennek is vannak vágyai! És ez az, az egyedül az isteni jótetszést kereső fiúi engedelmesség, amit a nagy Isten, Jézus Atyja egyedül talált érdemesnek arra, hogy felemelje, mint valami szentséget, szívének drágát a mennybe visszaemelje. Hány mai törtető emberi vágy, hamissággal hatalmat és befolyást, pénzt és nemzetközi befolyást szerző tisztátalan-kezűség ítélete ez a hangtalan, de nem súlytalan mennybeemelés!

És szól ma is, feltűnik most is lelki szemeink előtt ez az isteni irgalomból, Jézusért, solus Christus ránk áradó, kiábrázolt, mert végszóként áldásra emelt kézzel szórt betániai benedictus, az új jézusi etika szent evangéliuma.

Ó, Betánia, rád hullott az Úr utolsó szempillantása, ahol Ő feltámasztotta korábban Lázárt, ahol gyógyított leprást és megtört életeket. A nem távol fekvő fényes Jeruzsálemhez képest „szegényháznak”, koldusháznak tekintett falvacska boldoggá tett megszomorítottjainak és megalázottjainak történéseivel jellé tett, jelképpé tett kicsinyke hely Jézus áldó keze alá került és ott is maradt.

Utolsó szívdobbanásig! A megalázottaknak, a megszomorítottaknak, és a boldog, Jézust látó lelkeknek! Tűnő szemeiben az ő arcukkal, könyörgéseikkel fülében, gyűrt tekintetükkel, de mégis felfelé néző lelkükkel, amiket mind-mind magával vitt a mennybe.

És azzal a dicsőséggel, amit mindig visszaadott az Atyának, vagy amibe főpapi imája szerint be akarta vonni és betakarni őseinket, s be is vonja ma is övéit. Nem a világ, a gyilkos föld elleni kozmikus per végső vádemeléséért vitetett fel a mennybe, hanem a felmentő ítélet kikönyörgéséért. Áradó bőségű benedictusok, áldások további kitöltetéséért ránk, a világra, a teremtettségében megbántott és megalázott földre, mennyei Atyja alkotására. Jól érezte ezt Juhász Gyula:

(A föltámadott).

Hírdetés

Olyan Urunk van, aki nem sötét erőkkel szövetkezett, s nem a bosszú önigazult vallását hozta el a Földre, hanem az áldás keresztyénségét. Aki Őt követi, mindenek felett ezt a mozdulatot, ezt a lelkületet tanulja meg Tőle, öleli életmintaként lelkébe. Az áldás mögött pedig a megbocsátás 33 éve áll, a megbocsátás legerősebb fegyvere, „szörnyű a fegyverem: Megbocsátok” (Illyés Gyula).

Urunk Jézus lelkülete, erkölcse, etikája tengelye, hajtóereje, örök energiája ez: Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Luk 23,34). A valóságos áldás jézusi etikáját a 33 éven át töretlenül és törhetetlenül gyakorolt megbocsátás jézusi etikája teremti meg, lépteti érvénybe, helyezi hatályba a földön – a történelem végéig.

Ez az áldás-etika mennyei túlerővel támogatva legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan! A napok végéig, Jézus végső és második eljöveteléig marad érvényben. Ilyen a Krisztus-követésben megvalósuló igazi keresztyénség. Igazi, azaz Istennek tetsző, az Ő akaratának megfelelő.

Ez bizony nem a gyengék erkölcse, lelkülete, ahogyan cinikusan szoktak ezzel gúnyolódni a múló földi hatalom örvényébe hit nélkül belesodródottak. Vagy ahogyan ezernyi módon a hamis és gúnyos, hitetlen tudat szánalmasan próbálja lekezelni ezt az igazságot. Pedig ha tudnák, hogy éppen ehhez kell igazán erő. Nem katonai, nem piaci, nem statisztikai, nem fogyasztási, földi, horizontális erő! Több, sokkal több, mint emberi. Ám mégis emberközi, ezredévek közötti, köztünk és velünk maradó: ehhez Jézus áldó kezének túlereje kell, a húsvét és pünkösd között a mennybemenetel eseménye és ünnepe, s ennek magunkévá tett belső értelme és értéke. Mennyei túlerő!

A jézusi benedictusból áldások mérhetetlen tengere árad. Van-e ilyen Betániája, felemelt és felemelő erkölcsi tartaléka a mai embereknek?

Amint Urunk betániai, etikus példája tovább hatott és győzött Pálban is: Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval (Róm 12,21).

Lesz-e ilyen jézusi áldás-erő a 21. századi magyar keresztyénségben? A 21. századi világban? Koronavírusos mostani és valószínűleg folyamatos fenyegetettségünkben? Ha nem, akkor bizonyosan a félelem és a borzasztó hírek fogják felmorzsolni történelmünket, lelki tartásunkat, kitartásunkat. Zűrzavarba hullunk, egymást is pusztító agresszivitásba, csak ha a betániai áldó kéz alá nem futunk oda örök oltalomért, áldásért, erőért!

Vegyük észre, hogy Feltámadott Urunk távoztában, mennybe vitelekor egyre magasabbról áldotta a Földet. Ezernyi egymásra illesztett Parlamentnél magasabbról: népére, hazájára, az egész világra benedictust mondva.

Ezt a jézusi áldástöbbletet kérjük el mennybemenetel ünnepén Urunktól. Ez lehet kimeríthetetlen lelki energiaforrásunk, amire a közeljövőben, de már ma mindennél nagyobb szükségünk van. Ha ez meglesz, akkor mindennel meg fogunk küzdeni. Ha ez hiányozni fog, hiába minden hatalmi szó, ígérgetés, új világról ábrándozás, ez mind zengő érc és pengő cimbalom lesz, hitető beszéd.

Van, lesz elég lelki-szellemi feladatunk. Kezdjük el már ma, s akkor áldásunkra lesz Urunk mennybevitelének szent ünnepe. S hogy soha ne mondjunk „csütörtököt”:

(A szerző református lelkipásztor, közíró)


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »