Menj, Schilling, menj!

Menj, Schilling, menj!

Én arra a hírre, hogy Schilling Árpád elhagy bennünket, Franciaországba költözik, majdnem sírógörcsöt kaptam. De ez csak a problémáim egyik fele.

Schilling Árpáddal ugyanis távozik az ország egyik legkisebb pénisze is. Onnan tudom, hogy megmutatta nekünk. Merthogy ez művészet – szerinte. Szerintem pedig az a művészet, hogy ez a petyhüdt izé – a Krétakör – egyetlen fillér támogatást is kapott valaha az államtól.

Rögtön tisztázzuk, hogy az állati ösztönökre ható, vértehetségtelen „színészeket” alkalmazó és nem egyszerűen provokatív, de alantas „darabokat” bemutató Krétakör nem színkör. Hanem egy nagy darab szar.

Váltig állítom, hogy normális ember ezek közé a lábát be nem teszi. Bizonyság a tézisemre, hogy néhány elszállt egyetemistán, belvárosi macán, kretén hülyegyereken kívül senki sem kíváncsi rájuk. Szerintem egy tízmilliós országban tízezer rossz ízlésű ember bőven akad, jó, akkor legyen húszezer, a többségnek pedig ott van Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Ruttkai Éva, Kiss Manyi. Szerintük ők a színjátszás, ők a mérce. És ahogyan senki sem szolgálhat két úrnak, nem mondhatod, hogy Psota Irén anno a színpadon ugyanaz a nívó, mint Sárosdi Lilla. Hogy amikor ez utóbbi – imitálva – két férfi farkát veri a színpadon, művészet, te pedig bunkó vagy, ha nem nevetsz rajta. Hogy egyem a kis szívét, micsoda komika, micsoda szenzációs darab!

Psota Irén művész volt, Sárosdi Lilla pedig pancser. Az egyik gyémánt, a másik szénpor. Psota Irén komédiázásától egy kicsit jobb emberek lettünk, a Krétakör előadásaitól pedig kimegyünk rókázni a szabad levegőre.

Ennyit, szigorúan csak ennyit a színházról.

Schilling Árpádékkal az a baj, hogy ha eldugul a pénzcsatorna, ha az állam nevű fejőstehént kicsapják a legelőre, ha az éltető tőgyekhez nem férhetnek hozzá, vagy legalábbis az esélye felvillan, hogy az esti fejésnél nem ülhetnek a kisszékre, akkor azonnal egyedül érzik magukat. Egyedül érzik magukat, mert piaci alapon nem tudnak megélni. Mert még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a nézőtéren hahotázó infantilis szerencsétlenek közül egyetlenegy is belenyúlna a zsebébe és mecénásként megmentené a Krétakört.

Persze, petyhüdt Árpiék mókaköre nem zár be. Annyira nem nagy a baj, annyira nincs diktatúra. Halálmegvető bátorsággal továbbra is megrendezik majd előadásaikat. Egyelőre csak Schilling Árpád távozik körünkből. Remélhetőleg nem úgy, mint Gerendás Péter, aki politikai okokból már többször is elhagyta az országot. Fájdalom, addig-addig csomagolt, amíg a végén önmagát itthon felejtette. Hogy miért maradt mégis? Azért, amiért Schilling Árpád is garantáltan hazasomfordál pár hónap, egy-két év múlva.

Ők ugyanis hajszálpontosan ugyanolyan senkik odakint, mint itthon.

A különbség az, hogy az éltető közeg, a sznob puccparádé, amely gázsit, megélhetést biztosít számukra, odakint nem létezik. Odakint minden utcasarkon akad egy féltehetséges gitáros meg egy teljesen tehetségtelen rendező, dolgozni kéne tehát, az meg nem annyira kóser, nem könnyű reggel hatkor felkelni.

Ezért nem megy el Schilling Árpád.

Vagy mondjuk azt, hogy amit eddig írtam, teljes tévedés, orbitális melléfogás, és Árpi tényleg elmegy.

Hadd legyek brutálisan őszinte.

Menjen!

Hiánya még annyira sem rezegteti meg a magyar közéletet, mint ha Fekete-Győr András végre válltöméseket alkalmazna. Menjen ő, menjen a kedves családja, az egész színházi pereputty, hátra se nézzenek! Ez volt az utolsó színielőadásuk, a sértődött művész búcsúja című egyfelvonásos – happy finissel. Ebben ugyan sztereó farokverés nem szerepelt, de senki sem tökéletes.

Legalább lesz mit csinálni magányos párizsi hajnalokon. Annak is több értelme van, mint Magyarországon élni.

Nos, ha valamiben, ebben teljes nézetazonosságon vagyunk Schilling Árpáddal.

Szentesi Zöldi László – www.888.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »