„Isten szerint beleférhetünk az életünkbe, nem vagyunk elmaradva, nem vagyunk kevesek. Bár véges a tudásunk, és számtalan szempontból hiányosak vagyunk, ő úgy teremtett minket, hogy vele mégis mindenre képesek legyünk, amit tennünk kell” – írja Gacsályi Sára a Reformátusok Lapjában.
Pittyen a telefon, e-mailt jelez, küldik az internetszámlám. Pontosan négy kattintást igényel, még ellenőrző kódot sem kér, egy erre létrehozott alkalmazásban már ki is fizettem. Fekszem az ágyban, látszólag nem teszek semmit, csak a gondolataim cikáznak, meg a munkalevelek, feladatlisták, telnek a megosztott táblázatok: tiszta, hogy ki, mikor, mit és hogyan csinál. Leginkább gyorsan. Nemhogy kimozdulni, igazán megmozdulni sem kell, hogy előremozdítsam a dolgokat – gondolhatnám, de érzem, tévút ez. Egy totálisan megfoghatatlan, elektronikus leveleken alapuló, nullákra és egyesekre bontható világnak az építése kevés ahhoz, hogy életnek nevezhessük. Persze mégsem, hiszen míg én a valóságot cáfolom, a valóság cáfol engem.
Jézus idejére gondolok, arra, milyenek lehettek azok a napok. Átlagosan olyan gyorsan tudtak haladni az emberek, ahogyan a lábuk bírta, abból pedig, ami a mi hétköznapjainkat kitölti, jószerivel semmi sem volt még. Dolgoztak a két kezükkel vagy éppen az agyukkal – hasonlóan, mint mi a számítógépek előtt, mégis egészen más formában. A hétköznapok apró-cseprő dolgai jóval több erőfeszítést igényeltek tőlük, mint tőlünk, kevesebb kényelem vette őket körül, cserébe más területein az életnek talán egyszerűbb volt nekik. De az ő összes percükre szükség volt ahhoz, hogy a mai fejlettségi szintre eljussunk. Egy élet sem volt haszontalan a Földön, ha a Bibliának, ha Istennek hiszünk.
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” – olvashatjuk A prédikátor könyvében. A folytatást ismerjük: „Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. […] Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. […] Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”
Isten szerint beleférhetünk az életünkbe, nem vagyunk elmaradva, nem vagyunk kevesek. Bár véges a tudásunk, és számtalan szempontból hiányosak vagyunk, ő úgy teremtett minket, hogy vele mégis mindenre képesek legyünk, amit tennünk kell. Jó ebbe kapaszkodni, jó ebben hinni – de nehéz is, pláne azokban a mindennapokban, amikor a cipőfűzésre is nehezen találunk alkalmas percet. Inkább botladozunk, elgáncsoljuk magunkat újra és újra, aztán még egyszer, mielőtt megállnánk a nagy rohanásban, hogy időt szakítsunk arra, ami fontos. Nem véletlen, hogy divatját éli ma a „slow living”, avagy a lassú élet, amelynek követői behúznák a féket, hogy a pörgésből kiszakadva a feladatokon túlláthassanak, és a mindenkori jelenben szánjanak időt értékelni azt, ami adatott.
Jó volna a Bibliát is lassan olvasni. Olyan jézusi tempóban. Folyamatos, valódi kapcsolatban az Atyával, elsődlegesen rá, az ő végtelenségére és nagyságára figyelve, másodlagosan önnön korlátozottságunkhoz, lassúságunkhoz igazodva. Mert bár szeretnénk olykor mást gondolni, végül is csak gyarló, hibát hibára halmozó emberek vagyunk. Isten pedig ebben az állapotban is tud minket jól használni. Milyen gazdagító lenne, ha a Szentírást nem(csak) kötelező jelleggel iktatnánk a napirendünkbe, hanem az lenne az a minőségi idő, amelyben újra felfedezhetjük az emberi tempót, az emberi léptéket, a nekünk rendelt perceket, teret, szabadságot. Jó volna a valódi emberi pozícióból, és nem a felpörgetett, online csúcsra járatott, „javított humán” pozíciónkból közelíteni Istenhez. Csak úgy, ahogyan vagyunk: sebzetten, rászorulva, törékenyen. Ahogyan ő teremtett bennünket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!