Megtanulni a józanság örömét – Kedves Rita nővér a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT programjáról

Megtanulni a józanság örömét – Kedves Rita nővér a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT programjáról

A Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT konzultációs programjának munkatársai meglátogatják a magyar Katolikus Karitász szenvedélybeteg-segítő RÉV-szolgálatait. A KI-ÚT program szakmai koordinátorát, Kedves Ritát, a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációjának tagját kérdeztük.

– Mikor és milyen céllal hozták létre a Gyulafehérvári Caritas KI-ÚT szenvedélybetegeket segítő konzultációs programját, és kik azok, akiken segíteni próbálnak?

– Hivatalosan 2011-ben jött létre ez a program, egy pályázat keretében, Hargita megyében. A szenvedélybetegek mellett a hozzátartozókat is segítjük, különböző szolgáltatásokon keresztül, és a prevenció is a szakterületünkhöz tartozik, vagyis a szenvedélybetegségek kialakulását megelőző kurzusokat is tartunk. Bármilyen függőséggel fordulhatnak hozzánk, akik úgy érzik, fenyegeti őket valamilyen szenvedélybetegség, de a mi régiónkban az alkoholizmus a legpusztítóbb, ezért zömében az ilyen gondokkal küszködők keresnek meg bennünket. Konzultációs programokat tartunk a szenvedélybetegségben szenvedők mellett a hozzátartozóiknak is. Ez fontos része a munkánknak. Igénybe vehetők az egyéni és a családi konzultációk is, illetve támogató csoportokat szervezünk, az önsegítés felé próbáljuk terelni az ebben résztvevőket.

Hargita megyében három régióban működik irodánk, munkatársakkal: Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson. Mindhárom helyen vannak támogató csoportok, ahová heti rendszerességgel jöhetnek a segítségre szorulók. Évente háromszor eljön hozzánk a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ), Fazekas György atyával az élen, ők a beszélgetések mellett lelkigyakorlatot is tartanak. Rendkívül fontos az előbb említett prevenciós tevékenység. Egyre többször keresnek meg bennünket szülők, elhívnak az iskolákban a szülői értekezletekre is, egyéb rendezvényekre, ezek mellett különböző, figyelemfelkeltő akciókat szervezünk.

– Hány embert sikerül elérniük a szeretetszolgálatukkal?

– A prevencióval három-négyezer fiatalt mindenképpen, a már szenvedélybetegek közül pedig száz-százötven embert.

– A szenvedélybetegek között milyen a korosztályi megoszlás?

– A szenvedélybetegek nagy többsége a harminc–hatvan év közötti korosztályból kerül ki, a prevenció nyilván a fiatalokra terjed ki elsősorban, ötödik osztálytól kezdve egészen középiskolás korig elkísérjük őket ezekkel a foglalkozásokkal.

– Előfordul, hogy már ilyen fiatalon, tíz-tizenegy éves korban jelen vannak ilyen veszélyek?

– Nem kifejezetten a szenvedélybetegségekről tartunk felvilágosító előadásokat a tíz-tizenegy éves gyerekeknek, hanem készségfejlesztő, konfliktusmegoldó, önismereti foglalkozásokat szervezünk iskolai keretek között, de van úgy, hogy ifjúsági szervezetek hívnak meg bennünket. Sajnos azonban előfordul – még ha nem is ez a jellemző –, hogy gimnazista korú gyerekek is a veszélyeztetettek közé tartoznak. Ami gyakoribb, az pedig az, hogy a beszélgetéseink során a diákok egyre jobban kinyílnak előttünk, és el merik mondani, hogy a családban van szenvedélybeteg, például valamelyik szülő, vagy mindkettő. Ilyenkor természetes, hogy a diákok is megkereshetnek bennünket egyéni konzultáció keretében.

– Említette, hogy vannak egyéni, illetve támogatói beszélgetések. Miként zajlik ez a gyakorlatban?

– Egyéni konzultációról beszélünk, amikor négyszemközt beszélgetünk a hozzánk fordulóval, vagy hatszemközt, ha házaspár érkezik hozzánk. Az első beszélgetés célja nyilván állapotfelmérés, illetve a célkitűzés megfogalmazása – ekkor dől el, hogy egyáltalán kialakul-e a segítő kapcsolat, vagy nem. Később pedig, ha vannak célkitűzések, akkor azok mentén haladunk tovább, felmérjük, melyek azok a hiányosságok, melyeket pótolni kell ahhoz, hogy valóban sikerüljön előrelépnünk. Ez tehát egyfajta személyiségfejlesztés is. A támogató csoportok pedig önsegítő jelleggel, de szakember segítségével működnek, egy adott témáról beszélgetünk a családtagokkal vagy magukkal a szenvedélybetegekkel. Ezek kiegészítik egymást: más dolgot tanul meg a szenvedélybeteg vagy a hozzátartozó az egyéni konzultáció során és mást a támogató csoportban. Ők egymásnak nagyszerű visszajelzéseket tudnak adni, és sokat tanulnak egymástól.

– Milyen okok játszanak közre elsősorban abban, hogy valaki szenvedélybeteg lesz? Öröklődő hajlam, szociológiai környezet, menekülés az élet nehézségei elől, vagy egyéb tényezők?

– Ez rendkívül komplex kérdés, általában nem lehet egy okra visszavezetni. Az ún. „bio-pszicho-szociális” modell – amit használunk – szerint egyaránt szerepet játszanak a genetika, a környezeti beszűkültség, a személyiség fejlődése közben kialakult torzulások, elakadások, hiányzó jellemvonások. Az egyéni konzultáció során gyakran megtaláljuk azt a két-három, vagy akárcsak egy pontot, amely elvezethet a szenvedélybetegséghez. Ilyen lehet például a válás, a haláleset, vagyis egy nagyon szeretett személy elvesztése. Ilyenkor az egyén lelkében hiány képződik, amire könnyen rácsatlakozhat valamilyen szenvedély, pótszer.

– S ha valaki már egészen fiatal korától kezdve szenvedélybeteg?

– A helyzet ugyanez, az eltérés csupán annyi, hogy a középkorúakra nálunk elsősorban az alkoholfogyasztás jellemző, és általában hosszú idő alatt alakul ki a nagyon komoly leépülés, a fiatalok viszont nem szociális ivóként kezdik, hanem gyorsan lerészegednek, főleg hétvégente, és az alkoholt keverik valamilyen szerrel. Emiatt náluk gyorsan kialakul a függőség, és mivel még nem rendelkeznek stabil személyiséggel, sokkal sérülékenyebbek, biológiailag és pszichológiailag is. Az alkohol vagy a különböző szerek hatalmasat ütnek rajtuk. Egy fiatal szenvedélybeteggel teljesen másképpen kell dolgoznunk a felépüléséért, mint egy középkorúval.

– Mennyire jellemző az, hogy valaki azért iszik, mert semmiféle célja nincs az életben vagy mert nem lát más kiutat maga előtt, és ehhez a csábítónak látszó, valójában romboló pótszerhez nyúl?

– Nem igazán tudnám azt mondani, hogy valaki ezért vagy azért lett szenvedélybeteg. Előfordul nyilván, hogy valaki nem lát maga előtt semmilyen célt, vannak olyanok is, akik ebben a teljesítményorientált világban úgy érzik, nem tudnak lépést tartani, és hamar feladják. Ezzel elég gyakran találkozunk, vannak fiatalok, akik megtorpannak egy vizsgahelyzettől, mert nem bíznak abban, hogy sikerülhet, nem bíznak magukban, pedig képesek lennének megcsinálni, és senkitől sem kapnak biztatást, bátorítást. Ez az önbizalomhiány, amikor az ember ennyire nem hisz magában, nagyon szomorú, hiszen nem meri használni a képességeit, emellett talajtalan, senkitől nem várhat segítséget.

– Az Istentől való eltávolodás mennyire játszik szerepet a szenvedélybetegségek kialakulásában?

– A szakmán belül egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a bio-pszicho-szociális modell mellé odakerül a spiritualitás, amely rendkívül fontos a felépülés során. Nem is feltétlenül egyházhoz kötődően, de egyáltalán, hogy az ember föltegye magának a kérdéseket: mi az életem célja és mi lesz velem, ha ez a földi világ véget ér egyszer? Innentől kezdve már csak egy lépés az Istenhez való fordulás, hogy végiggondolja, milyen az ő hitrendszere, megjelent-e ez egyáltalán az életében, ha pedig nem, miért nem… Gyönyörű élményeket élhetünk, tapasztalhatunk meg, különösen a lelkigyakorlatok során, amikor például egy 60 év körüli, egykori szenvedélybeteg embert annyira megérint az Isten, hogy elmegy gyónni. Évtizedek óta nem gyónt, és most látni az arcán a megrendültséget, örömöt, hogy visszatalált az élete közepéhez. Ez fantasztikus erőforrás lehet számára a továbbiakban.

– Milyen tapasztalatokat szereztek csaknem egyhetes anyaországi látogatásuk során?

– Négy napra jöttünk, azzal a céllal, hogy az elsősorban katolikus egyházhoz kötődő szenvedélybetegeket segítő RÉV-eket (a Katolikus Karitász RÉV Szenvedélybeteg-segítő SzolgálataRemény a szabaduláshoz; Értelem az élethez; Választás a lehetőségek közül – a Szerk.), ezek működését, szolgáltatásait jobban megismerjük. Jártunk Budapesten, Székesfehérváron, Kecskeméten. Nagyon hálásak vagyunk, hogy az itteni Karitász szakmai anyagokkal támogatott bennünket, megerősítettek bennünket abban, hogy tartós kapcsolat születhet ebből, és ha szükségünk van tanácsra, segítségre, van kihez fordulnunk. Mivel nálunk még csak ötéves ez a szolgálat, nyilván, segítségre van szükségünk és inspirációra. Az intézményépítés területén és szakmailag is nagyon hasznos tanácsokat kaptunk. Nagy öröm számunkra, hogy ez a mostani látogatás is megerősített bennünket abban: amit mi öt éve elkezdtünk Erdélyben, különböző forrásokból táplálkozva – így az anyaországi Karitász tapasztalataira is támaszkodva –, az a gyakorlatban bevált.

– Sajnos a mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy a szenvedélybetegség nagyon nehezen legyőzhető, a többség megmarad ebben az állapotban, vagy ha időlegesen ki is emelkedik innen, hamar visszaesik. Mikor mondhatják el Önök mégis, hogy eredményes a munkájuk?

– A pszichoszociális megközelítés szerint a szenvedélybetegségből nincs végső gyógyulás. Lehet a folyamatot megakasztani, de a visszaesés veszélye mindig fennáll. Lehet, hogy valaki tíz-tizenöt évig színtiszta józan, de ha elkezd újra inni, napokon belül visszazuhanhat a korábbi szintre. Elsősorban a szermentes élet és az örömteli józanság megtanulása az, ami megakadályozhatja ezt. Mi ebben szeretnénk segíteni az embereknek – abban, hogy felfedezzék a józanság szabadságát. Szabad lenne inniuk, mégsem teszik ezt. Az alkoholfüggőség – de minden más függőség esetében is ez a helyzet – először örömforrás, majd hosszú ideig kényszer. Az egyén szeretne szabadulni, de nem tud. Ez a pokoljárás akár évtizedekig is eltarthat.

Hatalmas feladat annak megtalálása, hogy ki lehet ebből lépni, hogy nem muszáj inni, vagy azt a szert használni. És ha valaki elhagyja a kényszercselekedeteit, attól még élhet örömteli, kiegyensúlyozott életet. A felépülés folyamatában szeretnénk megmutatni az élet teljességének lehetőségét és szeretetét, mindenféle bódító szer használata nélkül – ezt a szemléletet szeretnénk erősíteni, segíteni az egyént abban, hogy felfedezze ezt az érzést. Ez sokszor fájdalmas folyamat, mert közben meg kell tanulni konfliktusokat kezelni, és a felépülés kezdeti fázisában gyakran elmondják, jobb volt, amikor ittam, és a feleség is panaszkodik, a férjem már két éve nem iszik, de amikor ivott, sokkal jobb volt, nem volt olyan ideges, mint most. A gyógyulni akaró szenvedélybeteg a józanság első fázisában nem tud magával mit kezdeni, és ez belső feszültséget okoz benne. Ebben kell nekünk különösen sokat segítenünk, megtanítani őket arra, hogy nem baj, ha van feszültség, lehet vele bánni.

Az alkohol sokféle gondot elfed, gyakran csak a beszélgetések során derül ki, hogy már a szenvedélybetegség kialakulása előtt is súlyos problémák voltak a személy házasságában és más kapcsolataiban is. Ezeket mind fel kell dolgozni, és ez nem könnyű, ez kemény munkát igényel. Ezért nagyon fontos, hogy az egész családot szólítsuk meg, a szenvedélybeteget és a hozzátartozókat is. A házastársat, de a gyerekeket is, akiket szintén súlyosan érint, ha az egyik vagy mindkét szülő alkoholista. A család segítsége alapvető a szenvedélybeteg gyógyulásában.

Fotó: Csapó Viktória

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »