„Megsemmisítünk mindent!”

„Megsemmisítünk mindent!”

1945. április 4-éről

Sokan azt mondják, nekik az égvilágon semmi közük a kommunizmushoz. Csakhogy sajnos attól tartok, nagyon is tévednek. Merthogy bizony van közük. No nem úgy persze, hogy maguk tömeggyilkosok lennének, vagy ahhoz asszisztálók, nem. Csak úgy, hogy ideológiailag máig a kommunizmus ideológiai emlőin függők.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Tapasztalatom szerint erről akkor győződhet meg különösen is a magamfajta analitikus, azaz a dolgokat, jelenségeket megértésükhöz elemezni kívánó elme, ha a valláshoz, a hithez való viszonyát vizsgáljuk az embereknek. Önmagukat nemzetinek, kereszténynek mondó mai személyek, körök is elképesztően keveset tudnak általában a vallásokról, de leginkább a vallások vallásáról, a katolikusról, Jézus hamisítatlan hitéről. Sokak – nyilván nem rosszindulatból, csak nagyfokú tudatlanságból – a katolikus egyházat ab ovo egyfajta szent ügyekkel visszaélő bűnszövetkezetnek tartják. „Azok a papok!” – hangzik a gúnyos ajakbiggyesztéssel párosuló felkiáltás. „Hagyjanak már bennünket békén a vallással, főleg a kereszténnyel!” – zsilipeznek közben, még mielőtt az ember, a magamfajta, egyáltalán megszólalhatna, és megvédhetné hite szerzője, Jézus Krisztus igazát.

Önkéntelenül is ez jut eszembe jó ideje április negyedikéken. Ilyenkor a legtöbben a szovjet ármádia rablásait, fosztogatásait, sőt gyilkosságait szokták sorjázni. Arról azonban már kevésbé vagy alig esik szó, hogy a kommunizmus első hazai beköszöntésekor, 1919 133 napja során miben is mutatta meg legelőször foga fehérét.

Mindenekelőtt a keresztény-nemzeti sajtónak esett neki. Begyűjteni, bezúzni mindent, ami Szűz Mária honában ellentétes a marxi ideológiával. Éppen ezért „választásuk” a hazai katolikus sajtóra esett. (A protestáns sajtót békén hagyták…)

Erdősi Károly, az 1848 óta fennálló Szent István Társulat (SZIT) – hazánk legrégibb könyvkiadója! – néhai vezérigazgatója beszámol könyvében az akkori állapotokról.

A „proletárdiktatúra” elvtársai a SZIT könyvkiadóját „VII. könyvelosztó üzem”-nek nevezték el, sőt „szó volt arról is, hogy nyomdáját, a Stephaneumot, Marx-nyomdának fogják elnevezni, ezt azonban már nem érték meg”.A SZIT régi cégtábláját viszont megváltoztatták. „A szocialista-kommunista párt könyvkiadóhivatala” lett belőle. Könyvkereskedését csupa kommunista kiadvánnyal töltötték fel. De hadd adjam át a szót Erdősinek!

„Május harmadikán nagy teherautók álltak meg a Társulat előtt. Percek alatt szétterjedt a rémhír a házban: viszik megsemmisíteni kiadványainkat! Tényleg raktárainkban ott voltak már Gömöri és Rondzig „elvtársak” s velük együtt egy csomó munkanélküli, akik számára kiadták az utasítást: az imakönyveket és Sienkievicz munkáit kivéve, kocsikra kell rakni mindent s elszállíttatni megsemmisítés céljából a papírhulladék-telepekre.

Hiába volt e sorok írójának minden argumentálása és tiltakozása, a két diktátor csak annyit felel, hogy ők a Szellemi Termékek Tanácsának utasításáéra cselekszenek s különben is ebbe a Társulat „volt” igazgatójának semmi beleszólása nincsen.

E sorok írójának legszomorúbb kálvária-járása kezdődött meg ekkor. Rohant a Szellemi Termékek Tanácsához s kereste Kende Ferencet, a könyvkiadók szocializáló osztályának akkori vezetőjét. Nem lesz érdektelen, ha szóról-szóra visszaadjuk a vele folytatott tárgyalást.

Arra a kérdésre, hogy tőlük eredt-e a rendelet, azt felelte:
– Igen, tudok róla, felsőbb helyről így rendelték el s ezen már nem lehet segíteni.
Minden kérésre, argumentálásra pedig cinikusan csak ennyit mondott:
– Tudja, mi talán két nap múlva mind lógni fogunk, de addig megsemmisítünk mindent, amit a klerikalizmusból tönkre tudunk tenni!…

(Erdősi Károly: A hetvenöt éves Szent-István-Társulat. Budapest, 1923. Szent István Társulat, 56. old.)

Úgy is történt:

„Május negyedikén, vasárnap, az Úr napján már reggel 7 órakor társzekerek hosszú sora állott Társulatunk előtt, találkozott itt a munkanélküliek egész csapata s a „Népszava” összes alkalmazottai. Egymás után kerültek szemétre vallásos munkáink, összes szépirodalmi és ifjúsági kiadványaink, nem irgalmaztak tudományos munkáinknak sem, de különösen ádáz dühvel vetették magukat tankönyveinkre s népiratainkra. Különösen az utóbbiakból egyetlen egy példányt sem hagytak meg; úgy látszik, azoktól féltek legjobban.

Új erővel folyt a pusztítás hétfőn is. Akkorra már a kötött és fűzött könyvek elfogytak s az ívekre – krudákra – került a sor. Amint megszámíthattuk, 48 társzekérnyi kiadványt vittek el tőlünk s azokat egyelőre egy soroksári-úti papírhulladék-telepre szállították, hogy onnét azután új feldolgozásra a nagymarosi zúzótelep és papírlemez-gyárba vigyék.”

(Erdősi Károly: A hetvenöt éves Szent-István-Társulat. Budapest, 1923. Szent István Társulat, 57. old.)

Erdősi beszámol arról is (u. ott), hogy egy Szabados népbiztos kijelentette neki, hajlandó a további könyvelszállítást beszüntetni, így „a pusztítás további folyamatát megállítottuk ugyan, de kiadványaink nagy része már szabad préda lett, az állandóan nyitva álló raktárakból mindenki lophatott, aki csak arra járt”.

Végül a 48 társzekérnyi elrabolt sajtóanyagból 17 maradt meg, a benne lévő művek „gyűrötten, szakadozva, ládákba és bálokba préselve” kerültek elő…

Aztán jött 1945. április negyedike. Ott folytatták, ahol 1919-ben elkezdték, de már „ipari” méretekben.

Mert egyet azért ab ovo tudtak hazánk „felszabadítói”. Először mindig a lelket, a szellemet kell elpusztítani. S ezek legfőbb hordozója pedig a sajtó. Ezért, hogy mai ivadékaik adják a hazai médiumok csaknem száz százalékát. Úgyhogy ráférne hazánkra a felszabadulás. De végre már az IGAZI.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »