Megosztás és költészet

Megosztás és költészet

Tulajdonképpen nem is létezem, hiszen nem vagyok „rajta” a Facebookon. Viszont félanalóg szellemként néha kopogtatok a legnagyobb megosztón, nevezzük is mindjárt nevén a gyereket, a Youtube-on, úgyis tudja mindenki, ne legyünk álszentek, a messziről szagló PR-gasztro írások-műsorok tengerében (csak egy példa a sok közül) ez már régen nem „termékmegjelenítés”, legfeljebb közhely.

Mivel macskákra és levesekre nincs időm, többnyire zenét hallgatok ezen a felületen, és persze tanulok (nemhiába mondta Nelson Mandela egy ihletett pillanatában, hogy a tanulás a legerősebb fegyver, amellyel megváltoztathatod a világot), hiszen elképesztő, hogy milyen gyorsasággal lett a mindennapok szerves része a bő egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen. A Youtube-nak voltak ugyan előzményei, már 1998-ban megpróbáltak létrehozni egy hangmegosztó portált, és a kétezres évek elején megjelentek a hírcsatornákon amatőr felvételek is, de hiányzott a háttér, jelesül a megfelelő sávszélesség. A jó időben jó helyen kitüntetett pillanata 2005. április 23-án érkezett el Chad Hurley, Steve Chen és Jawed Karim számára, ekkor lőtték ki az első rakétát az általuk kifejlesztett Youtube-ra – és egyben a virtuális térbe. A történelmi jelentőségű filmen Jawed Karim és egy elefánt megismerkedése látható a San Diegó-i állatkertben. Egy kis lépés az egyiknek, egy nagy a másiknak, olyan ez, mint a holdra szállás.

A Tube lett az első már „közösségi” funkciókat (a megosztás és hozzászólás lehetőségét) is biztosító videómegosztó portál, és bár a Vimeo például egy évvel hamarabb jött létre, a Tube azóta is tarol a piacon. A felhasználók egy perc alatt nagyjából százórányi videót töltenek fel, ami kétszázötven napnyi adagot jelent óránként, 16,4 évnyit naponta és hatezer évnyit évente.

Nesze neked idő. A tömegkultúra szerves részét képező megosztót havonta egymilliárd (!) rászoruló keresi fel. Mindezt persze nem magamtól tudom, hanem Klausz Melinda A közösségi média nagykönyve (Athenaeum Kiadó, 2016) című hiánypótló munkájából, amelyről be kell vallanom, hogy bár témájánál ezerszer jobban érdekel Pilinszkytől a biodinamikus gazdálkodáson át a kőfalrakásig sok minden, mégis alig tudtam letenni. Rendszer került ugyanis általa egy átláthatatlannak tűnő világba, amely ettől ugyan csak még félelmetesebb lett, de ez messze nem a szerző hibája, sőt. Klausz Melinda rengeteget tud a kiterjesztett valóságról, és mindezt remekül adja tovább. Műszaki menedzserként végzett, de foglalkozott újságírással, blogírással, a reggae-vel és az internetes zaklatás témakörével is, az általa alapított és vezetett Klausz Social Group két kategóriában is elnyerte a Magyar Marketingszövetség szakmai elismerését, a „marketinggyémánt” védjegyet, jelenleg tanít, közösségi médiakommunikációt auditál és kommunikál vállalkozások nevében.

A magyar kortárs költészet ugyan sajnos korántsem formálja olyan mértékben a magyar társadalmat, mint a Youtube, de még annyira sem, mint a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mégis, mintha növekedne az aktivitása, és kezdene kikandikálni az alkotók személyes és belügyéből. Ami feltétlenül üdvözlendő, mert ha már nem megy kizárólag kötetekkel, akkor jöhet akár a Youtube is. Az örömteli változás olyan újabb jelenségeknek is köszönhető, mint a slam poetry vagy éppen a Rájátszás.

A Rájátszás az irodalom és a zene egymásra találása és egyáltalán nem véletlen találkozása korunk gigantikus boncasztalán. A metódus magától értetődőnek tűnik, de azért ezt jól ki is kellett találni és rendesen megvalósítani. Buktató pedig akad doszt, elég, ha az úgynevezett színészlemezek egy részére vagy akár a Bereményi–Cseh-dalok egyes feldolgozásaira gondolunk, ahol a néző-hallgató egy idő után feszengeni kezd, mivel egyébként kitűnő művészek alaposan mellényúlnak. Ez abból fakad, hogy a színházi és a zenei színpad világa jócskán különbözik egymástól, miként a dalszöveg és a vers is (nem feltétlenül művészi értékét tekintve), a színművészek nagy része pedig nem érzi a rock and rollt, a bluest, de még a sanzont sem, annak mondjuk gainsbourgi értelmezésében.

A Rájátszás viszont sokra hivatott kísérlet, amelyben költők zenélnek, zenészek írnak, a versek dalszövegek lesznek, a dalszövegek meg novellákat inspirálnak. Az együttműködésből született kiadvány (Rájátszás – Szívemhez szorítom. Magvető – Kultúrkombinát, 2015) pedig egy tizennégy dalból álló cédé és egy kötet, amely dalszövegeket, dalokhoz kapcsolódó írásokat, valamint koncertfotókat tartalmaz. A Rájátszás (Beck Zoltán, Egyedi Péter, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Jancsovics Máté, Kardos-Horváth János, Kollár-Klemencz László, Másik János, Sárközy Zoltán Papa, Szűcs Krisztián), ahogyan azt Szűcs Krisztián (ex-Heaven Street Seven) pontosan megfogalmazta, annál több, hogy fiúk és lányok leülnek egy gitárral verseket énekelni, de annál meg kevesebb, hogy profi zenekar legyen.

Nem olyan rossz pozíció ez. Úton lenni az élet, megérkezni a halál. Ezt meg Jack Kerouac írta rá egy marha hosszú tekercsre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »