Megöregedni… boldogan!

Megöregedni… boldogan!

 
Az életélvezetekhez ragaszkodó korunk némiképp fiatalságkultuszban szenved. Pedig mi lenne velünk a „bölcs öregség” nélkül?

Az öregségről általában savanyú, megrigolyásodott korként, de mindenképpen mint kerülendőről, a boldog és viruló fiatalság gyötrő mellékhatásáról szoktunk beszélni. Ez lenne vajon az öregség? Tán jobb meg sem élni e kort? Jelen cikkben megpróbáljuk megközelíteni, mi is az az igazi, nyugodt, mély tengerként körülölelő öregség, amelyre irónia nélkül, nyugodt várakozással tekinthetünk úgy: „Szép kilátások!”
 
Az utcán egy kéz a kézben sétáló párt látunk. Szemmel láthatóan már megették kenyerük javát, túl vannak a 70-en mindketten. Az idő mintha lelassult volna körülöttük. És az ilyen párokhoz egyébként is magától értetődően jár a madárcsicsergés (amennyiben megfelelő évszak van) és a lassú lombsuhogás (amennyiben fúj a szél). A másodpercek lassan folynak, mint a homokóra homokszemcséi. A hosszú percek komótosan követik egymást, mint a két öreg léptei. Hát kit ne töltene el a szerelem legboldogabb érzése figyelve a két egymás mellett totyogó párt, akik életük viruló termékenysége után, betelve a közös élményekkel, és együtt szépen lekerekítve azokat, az új szűziesség köpenyét vették magukra? A két ráncos kéz még most is egymásba kapaszkodik életük kalandokkal, örömökkel és veszélyekkel, viszontagságokkal teli útját róva.
 
Vagy amikor egy öregurat látunk a buszon egyetlen füzettel a kezében… És azt gondoljuk:: „Ez! Igen, ez az! Ez az igazi öregség: életem tapasztalatait saját szavaimmal foglalni szavakba, és egyetlen füzetbe leírni… Úgy átérlelni magamon, mint az almafa egy mosolygós almáját, ami ha megérett, nyugodtan pottyanhat a puha avarba.”
 
Az öregség azt várja, fogadjuk szívünkbe, éljünk vele együtt. Ne irtózzunk tőle, hanem köszöntsük barátként, várt, távoli ismerősként, akit lassan-lassan közelítve hozzánk vezérel a sors. Hisz saját öregségünk a népmeséből is így szól hozzánk: „Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál!” – és ekkor kínálja fel segítségét az ifjú vándor számára, aki mint lelkünk e világ hatalmas útvesztőiben, igencsak örömmel fogadja az öregség megérett bölcsességeit, jó tanácsait.
 
Életünk hosszú esztendei ráncokként íródnak arcunkba. S ki ne ismerné a boldogan élt öregasszony gyönyörű mosolyba kunkorodó ráncait, ahogy kifigyelnek a csinos piros kalap alól? Az ember öregkora valamiképp visszaível a gyermekkorba. Bár nem éppen úgy, mint gyermekként, de újra szabad lesz az ember testétől. Hiszen van az öregek testükhöz való viszonyában valami különös könnyedség. Mintha már elkészülőben volnának belőle. Mintha már éreznék, ez az a ruha, amit nem visznek magukkal a közelgő nagy esemény alkalmával, és félig már le is vetették volna. És bár már nem úgy, mint gyermekként, valamiféleképp újra szabadok lesznek. A fiatal, pezsgő vér még megakadályozhatja azt a nyugodtságot, amely a tudásnak, a bölcsességnek előfeltétele. De öregkorára az ember, ha elég figyelmes volt élete során, kikerekedhet lelkében. Már nem érinti a kezdők hebehurgya hevessége, sem a másokért felelősséget vállaló szülők, felnőttek óvatossága. Már őszinte tud lenni, szabadabban, mint valaha.
 
Vajon miért mondjuk mi magyarul: Öreg Isten? És miért is szimbolizálják bizonyos keresztény festmények az Atyát ősz szakállú öregemberként? És vajon miért ábrázolják a bölcseket mindig öregkori testükben, még ha fiatalon is eszesnek bizonyulhattak? Mert az öregségben az élet tapasztalatai okán illúzióktól, zsákutcáktól megtisztult bölcsesség, a vágyak, tervek szövevényétől megszabadult nyugodtság, és az élethez való hozzátapadtságától megszabadult könnyedség lelhető meg. 
 
Megnyugvással tölthet el minket, hogy ha Isten éltet, szép lassan, de biztosan mindannyian közeledünk e nyugodt, bárányfelhőkhöz hasonlítható, kikerekedett lét felé.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »