Megnézik a négereket az állatkertben – Belgium, 1958

Hatvan évvel ezelőtt Brüsszelben megnyílt az 1958-as világkiállítás, amely a második világháború utáni társadalmi, kulturális és technológiai fejlődés ragyogó kétszáz napos ünnepe volt. Az eseménynek továbbra is „kiemelt helye van a belga nemzet kollektív emlékezetében.” A nosztalgikus emlékezés közepette azonban egy valamit szeretnének inkább elfelejteni a belgák: a világ utolsó emberi állatkertje is itt volt.

1958-ban még Belgium uralta a ma Kongói Demokratikus Köztársaság néven ismert országot. Az ásványkincsekben gazdag terület a sajátjánál nyolcvanszor nagyobb, így a gazdasági előnyök mellett a Nagy-Britannia és Franciaország árnyékában élő kis európai országnak presztízst is kölcsönzött a nemzetközi színpadon. Az Expo 58-ra ennek a fitogtatására szolgáló alkalomként tekintettek a belgák, beteljesítendő a Kongóval való szerintük különleges kapcsolatot.

A párizsi Eiffel-toronyra válaszul épült Atomium lábánál nyolc hektáron hét pavilon mutatta be többek között a Kongó bányászatát, művészeteit, közlekedését és földművelését. A kiállítás e részének Kongorama volt a neve. Három hektárnyi trópusi kertjében kongói férfiak, nők és gyermekek voltak napi szinten kiállítva, „hagyományos” ruhákban, bambuszkerítés mögött.

Az embereket szerepeltető állatkertek nem voltak újdonság nyugaton, a 20. század elején rendszeresen voltak ilyenek Londonban, Párizsban, Oslóban és Hamburgban. 1906-ban New Yorkban egy hegyezett fogú kongói fiatalembert a majomházban szállásolt el a bronxi állatkert. 1897-ben II. Lipót belga király 267 kongóit hozatott kiállítani a Brüsszeltől keletre lévő Tervurenben található palotájába. A négymilliós Belgium lakosságából 1,3 millióan jöttek el megnézni, ahogy a királyi tavakon eveztek kenuikban – a legjobban egy erre a célra kifeszített kötélhídról lehetett látni.

Hírdetés

1897 nyara rettentően hideg volt, és a kongóiak közül heten haltak meg tüdőgyulladásban vagy influenzában – testeiket egy jelöletlen tömegsírba vetették a helyi temetőben. A „kiállítás” azonban annyira népszerű volt, hogy egy állandó változatát hozták később létre: ez lett a Kongó Múzeuma, amelyet ma Közép-Afrika Királyi Múzeumának hívnak.

Az 1958-as kiállítás nem volt ilyen nagyszabású, de tartalmában hasonló volt. Felállítottak egy „tipikus” kongói falut, ahol szalmakunyhók mellett végezték napi tevékenységeiket a kongóiak, miközben a fehér látogatók gúnyolták őket. „Ha nem volt reakció, akkor banánt vagy pénzt dobáltak át a bambuszkerítésen” – írta egy újságíró. Egy másik beszámoló arról írt, hogy az emberek arról beszéltek, elmennek „megnézni a négereket az állatkertben.”

A kiállított kongóiak része voltak annak az összesen 598 férfinak, gyereknek és nőnek, összesen 183 családnak, akiket a kiállítást üzemeltetni hoztak Belgiumba. A gyarmati hivatal „igencsak aggódott, hogy egy ilyen soha nem látott számú kongói mit fog csinálni Belgiumban” – mondta Sarah Van Beurden Közép-Afrikát kutató történész. A kongóiakat végül egy, a kiállítástól külön lévő épületben szállásolták el, innen busszal hordták őket ki és be. Az afrikaiak panaszkodtak a zsúfolt körülményekre, a kijárási és látogatási korlátozásokra, valamint a kiállításon elszenvedett napi szintű megaláztatásokra.

Júliusra a kongói művészek és kézművesek nem bírták tovább, családjaikkal együtt hazamentek. Az emberi állatkert bezárt, a kiállítás többi része továbbra is nyitva állt. Ilyesfajta állatkertet többé nem nyitottak sehol, és 1960 júniusában Kongó elnyerte függetlenségét.

múl-kor nyomán


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »