Megigazulás és megszentelődés

Miért fogad el minket Isten? Mi a szerepe mindebben a cselekedeteinknek? Az ember természete szerint vallásos lény, és örökké azon fáradozik, hogy igyekezetével közelebb jusson az áhított boldogsághoz. Ösztönösen pontgyűjtő versenyként gondolkodik a kapcsolatairól. Szívességért szívességet vár. S mindenekelőtt Istenhez viszonyul így: ha elegendő jócselekedetet tud felmutatni, elég jól imádkozik, elég sokat áldoz oda, akkor Isten (vagy a „sors”) is tartozni fog neki, és viszonozza majd a fáradozását. Az Istent tagadó ember életében is megjelenhet ez: humánus célokért harcol, ezáltal jónak érezheti magát. Így az ember folyamatosan önmaga, illetve a saját teljesítménye körül forog.

Nehéz elfogadni a megigazulásról és a megszentelődésről szóló tanítást, mert ez lemondással és Isten előtti önmegadással jár. Aki elfogadja, hogy hit által igazul meg, nem mentegetőzik többé azzal, hogy ő elég jó ember. Nem takarózik a saját teljesítményével, nem bizonygatja a maga igazát. Elismeri, hogy Istent nem lehet kényszeríteni, lefizetni. Istennek ad igazat, és megnyugszik abban, hogy tőle kapja ajándékba az üdvösségét.

A törvényeskedő makacsul állítja: meg kellene felelni a rendnek. A szabadosságban élő lázasan tagadja, hogy egyáltalán lenne rend. A megigazulás tanítása mindkét álláspont hamisságát leleplezi, és radikálisan szakít mind a teljesítményközpontú, mind pedig a törvénytagadó szemlélettel. Hogyan lehetséges ez? Az evangélium őszintén beszél Istenről és az emberről. A valóság az, hogy van rend: az embernek tényleg meg kellene felelnie Isten igazságának és törvényének. Ugyanilyen valóságos azonban az is, hogy az ember a bűne miatt nem képes eleget tenni Isten elvárásának. Jézus Krisztus örömhíre ezen a ponton felforgatja a történetet, és kiszabadítja a bűn csapdájába került embert: aki benne hisz, azt Isten – minden bűne ellenére – igaznak fogadja el.

MEGIGAZULÁS HIT ÁLTAL

Luther Márton a saját elmondása szerint sokat vívódott azzal a kérdéssel, hogy bűnös létére miként állhat meg Isten előtt. Ha az Úr szent és tökéletes, ő pedig bűnös és tisztátalan, akkor nem kerülheti el Isten jogos ítéletét, a büntetést és a kárhozatot. A korabeli egyház tanítása sem nyújtott számára megnyugvást: azt tanították, hogy Isten a bűnös emberbe árasztja kegyelmét, hogy azután ezzel képes legyen megszerezni az üdvösségét. Luther ezt a vélekedést is lesújtónak tartotta: a bűn foltja így is megmarad az ember igyekezetén, Isten tökéletes szentségének mércéjét így sem ütheti meg. Hol lelhet akkor a kegyelmes Istenre? A megnyugvást végül a római levélben találta meg, Pál apostol – Habakuk prófétát idéző – szavaiban: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”. (Róm 1,17) Ez a mondat felüdülést és világosságot hozott Luther lelkébe: Isten igazságának ismerete már nem terhet és kétségbeesést, hanem gyönyörűséget és megnyugvást jelentett számára. Ezt az igazságot ugyanis nem az ember éri el, hanem Isten tulajdonítja neki. A reformátor rájött, hogy tulajdonképpen az egész Szentírás erről a kegyelemről tesz tanúságot: Isten így öltöztette fel ruhába a bűnbeesett Ádámot és Évát, így számította be Ábrahámnak a hitét igazságul (1Móz 15,4).

A megigazulás tanítása a jog nyelvezetével fejezi ki a kegyelem üzenetét: Isten Jézus Krisztus kereszten elvégzett áldozatáért – az ember legfelsőbb bírájaként – igaznak nyilvánítja a bűnöst, felmentő ítéletet mond ki felette. Luther megfogalmazása szerint Isten rajtunk kívül álló igazságot tulajdonít nekünk. Nem azért kapjuk, mert kiérdemeltük volna, hanem azért, mert Jézus Krisztus engedelmes volt (Róm 5,1). A Heidelbergi Káté személyes megfogalmazása szerint „Isten az ő ingyen kegyelméből, minden érdemem nélkül, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságosságát és szentségét” (60. kérdés-felelet).

Luther annyira fontosnak tartotta a hitből való megigazulás tanítását, hogy azt állította: ezen áll vagy bukik az egyház. Valóban ez a keresztyénség szíve, maga az evangélium. A kereszten Jézus Krisztus magára vette az ember jogos büntetését, hogy cserébe neki ajándékozza a fiúi örökségét, igazságát, tisztaságát (2Kor 5,21). Ahogy Kálvin fogalmaz: „így veszi magára azt, ami a miénk, és adja át nekünk azt, ami az övé, hogy ami természet szerint az övé, azt kegyelemből adja nekünk”. Az ember ezt az ajándékot a hitével öleli magához. Fontos a megfogalmazás: nem a hitünk miatt, hanem a hitünk által igazulunk meg. A megigazulásunk oka Jézus. Az ő érdeméért, miatta fogad el bennünket Isten. A hitünk nem teljesítmény, hanem az az eszköz, az az ismeret és bizalom, amellyel a miénk lehet a keresztáldozat biztonsága, védelme.

MEGSZENTELŐDÉS: A GYÜMÖLCSTERMÉS IDEJE

Ha Isten cselekedeteinktől függetlenül nyilvánít bennünket igaznak, akkor ezek szerint bátran vétkezhetünk, mert ő úgyis megbocsát nekünk? A Heidelbergi Kátéval együtt hangsúlyoznunk kell, hogy a megigazulásról szóló tanítás nem nevel könnyelmű életre. „Mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba vannak oltva, ne teremjék a hálaadás gyümölcseit.” (64. kérdés-felelet) Krisztus követőinek életében a megigazuláshoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a megszentelődés eseménye: a gyümölcstermés ideje, az Istennek odaszánt, hálaadással teli élet.

Míg a megigazulás rajtunk kívül megy végbe, addig a megszentelődés bennünk történik. A megszentelődésben már aktívan részt veszünk akaratunkkal, cselekedeteinkkel. Ezzel együtt a megszentelődés is teljességgel „hit által” történik: annak bizonyosságában, hogy Isten munkálkodik az életünkben (Fil 2,12–13). Ezért beszélünk mind a megigazulásról, mind a megszentelődésről a Szentlélekről szóló tanításon belül. Mindkét tétel a kegyelem titkos működésébe enged betekintést: Isten Szentlelke élő valósággá, aktuálissá, mozgatóerővé teszi a hívők életében Krisztus váltságművét. Ha Isten megigazította az embert, akkor Szentlelke által bizonnyal beteljesíti életében a megszentelő munkáját is (Fil 1,6). Nem pusztán arról van szó, hogy a Jézusról szóló örömhírt mi, emberek igyekszünk alkalmazni és aktualizálni a mindennapjainkban, hanem valójában a Szentlélek élő és ható munkája cselekszik a jelenben is ugyanúgy, mint régen (2Thessz 2,13).

Hit által igazulunk meg, hit által járunk a megszentelődés útján: ha hiszünk, ez lesz minden cselekvésünk alapja, döntéshelyzeteink kiindulópontja, diakóniai szolgálatunk motivációja. Ha enélkül cselekszünk, újra visszatérünk a holt cselekedetekhez, a szolgaság igájához (Gal 5,1). A szabadság nem az, amikor az ember azt tesz, amit akar, hanem az, amikor élete teljesen belesimul Isten akaratába. Nincs már Krisztuson kívül élete, nincs olyan terület, mely tőle függetleníthető lenne. Életeleme, lelkülete, identitása Krisztusban gyökerezik. A régi elmúlt, és új teremtéssé lett (2Kor 5,17).

A Szentlélek hit által Krisztushoz kapcsolja az embert: élete elválaszthatatlanul összefonódik Jézus megváltó munkájával, valóságosan részesedik az Úr kereszthalálában és feltámadásában. Pál apostol erről a titokzatos összekapcsolódásról és az újonnan nyert életéről beszél akkor is, amikor arról tesz tanúságot, hogy Krisztussal együtt őt is keresztre feszítették (Gal 2,20). Ugyanígy lelki értelemben már fel is támadt Krisztussal, és már az odafennvalókkal törődik (Kol 3,2).

A református megközelítés az üdvösség útjáról a Róma 8,29–30 alapján beszél, és az itt olvasható úgynevezett aranyláncban helyezi el a megigazulás és megszentelődés tanítását. Ezzel arról teszünk bizonyságot, hogy mindezekben Isten cselekszik (1Thessz 5,23–24). Nincs magára hagyva az ember az üdvösségre vezető úton, Istenre bízhatja az egész életét. Ha felismerjük hitünk útján Isten cselekvését, akkor a megigazítás örömhíre megóv a törvényeskedéstől, a megszentelődés örömhíre pedig megvéd a szabadosságtól. A „kell” lehetőséggé, biztonságos úttá, örömmé és szabadsággá válik a hívő ember számára; már nem érzi kényszernek Isten akaratát, hanem ő maga vágyakozik arra, hogy Krisztust kövesse, és elrejtőzzön védelmében.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!