Megálljt parancsolt a Kreml a Közel-Keleten

Megálljt parancsolt a Kreml a Közel-Keleten

Több mint harmincéves folyamat fordult meg 2016-ban a Közel-Keleten a külső nagyhatalmi befolyás tekintetében: azt a domináns pozíciót, amelyre az Egyesült Államok katonai és politikai tekintetben szert tett 1983, a térségért felelős Központi Parancsnokság (Centcom) létrehozása óta, először kérdőjelezték meg.

Oroszország, amely a Szovjetunió meggyengülése, majd negyedszázaddal ezelőtti megszűnése óta fokozatosan vesztette el korábban megszerzett bástyáit, a 2015. szeptember végén kezdett szíriai intervenciójával az elmúlt évben elérte, hogy ez a trend megakadjon. Ugyanis év közben a különböző lázadó erők fokozatos visszaszorítása, majd decemberre Aleppó véres elfoglalása nemcsak Basár al-Aszad rezsimjének a megmentését jelenti. Hanem azt is, hogy az Egyesült Államok vezette nyugati intervenciós, rezsimváltási, eufemisztikusan demokrácia-, illetve nemzetépítésnek nevezett politikát – amely nagyhatalmi rivális nélküli formájában 1991-ben vette kezdetét Irakban, majd 1992–93-ban folytatódott a Balkánon, hogy a 2001-es terrortámadásokra hivatkozva fokozatosan lángba boríthassa a muszlim világot – először állították meg. Szíria az első célba vett ország, ahol nem sikerült felszámolni az eredeti rendet, mert az Egyesült Államok és szövetségesei olyan egyenrangú ellenféllel találkoztak, először csak külső támogató formájában, majd közvetlen katonai jelenlét útján is, amellyel nem kockáztathattak közvetlen konfrontációt. A trendmegakasztó jelleg akkor is helytálló, ha a Kremlt – a 2011-es líbiai tétlenség rossz tapasztalata nyomán – utolsó földközi-tengeri pozíciójának esetleges elvesztése mellett az is motiválta a beavatkozásra, hogy diverziót, figyelemelterelést biztosítson az ukrajnai eseményekről, amelyek sokkal közvetlenebbül és kellemetlenebbül érintik.

„Hátulról vezetés”

Hírdetés

Bár az orosz képességeket a gazdasági mélyrepülés, a nemzetközi szankciók ellenére sem lehet lebecsülni, a beavatkozás lehetőségéhez kétségtelenül hozzájárult a közel-keleti amerikai politika bizonytalankodása és megbicsaklása, Az Obama-kormány politikai ígéretei miatt elsietett és elügyetlenkedett iraki és afganisztáni kivonulás-csapatcsökkentés, az úgynevezett „hátulról vezetés”, a nyílt katonai beavatkozás helyett a titkosszolgálati műveletekre, a közvetítők útján történő hadviselésre való hangsúlyáthelyezés éppúgy elbizonytalanította a térségi szövetségeseket, mint az, hogy egy egyébként stratégiai víziónak is beillő húzással megállapodtak az iráni nukleáris program korlátozásáról. Kevés jobb példa van erre az ellentmondásosságra, mint hogy Izrael és az Egyesült Államok politikai kapcsolatai úgy süllyedtek történelmi mélypontra, hogy közben a zsidó állam példátlan mértékű katonai segélyezéséről állapodtak meg. Izrael ugyanakkor kokettál Oroszországgal, csakúgy, mint azok a szunnita olajmonarchiák, amelyek az iráni ügylet miatt becsapva érzik magukat Washingtontól, illetve magukra hagyottan a jemeni síita húszik elleni, kudarcot vallott beavatkozásukban. Az úgynevezett arab tavasz sokkjaiból kikecmergő Egyiptom és az erdogani „konzervatív forradalmat” megélő Törökország – ez utóbbi földrajzi helyzete miatt kulcsfontosságú Európa és a Közel-Kelet interakciója, például a migráció szempontjából – szintén látványosan tájékozódik Moszkva irányába.

Ellentmondásos követelmények

Az új washingtoni adminisztráció hivatalba lépésével, Donald Trump hatalomra kerülésével kiderül, hogy – elsősorban a távol-keleti, Kínához fűződő kapcsolatokhoz viszonyítva – mekkora amerikai szándék és erőforrás jut a Közel-Keletre. Míg a tengerentúli palaolaj- és palagáz-„forradalom” (az Egyesült Államok energiaexportőrré válása) a hagyományos függőségek lazítását teszi lehetővé, a „humán infrastruktúra”, az évtizedes kapcsolatrendszerek visszatartó erőként vannak jelen. Mi tagadás, az új elnöknek roppant ellentmondásos követelmények között kell manővereznie a térségben, ha nem akarja elődei kudarcokba és tragédiákba torkolló ténykedéseinek példáját követni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »