McDonald's a Lenin utcában – a belarusz dimenziókapu túloldalán jártunk

Felkerekedtünk, hogy megnézzük Európa utolsó szovjet rezervátumát – de lekéstünk róla.

Amikor a breszti határátkelőnél kiderül, hogy a belorusz oldalon száz méteren belül kétszer is át kell esni a határellenőrzésen, és az egyik bódénál akkurátusan kiállított kis cetlit át kell vinni a másikhoz, ahol elveszik – nos, legkésőbb ezen a ponton ráébred az egyszeri utazó, hogy egészen különleges helyre érkezett. Jó két órás várakozás, és a szülők, nagyszülők összes hegyeshalmi sztorijának felidézése után végül bejutunk a félig szocialista, félig kapitalista Csodaországba.

Menő lakótelep, panelhotel és 300 forintos vodka

Várjuk a lepukkant ipari komplexumokat, a szakadt paneleket, a szocreál középületeket. De nem nagyon jönnek szembe – legalábbis nem többször, mint bárhol Közép-Európában, ahol pár évtizeden át a kommunista kreativitás alakította a tájat. Panelházak persze vannak bőven – sőt – szép számmal épülnek újak is. Igen, jól olvassa:

2016-ban, Európában klasszikus Szomszédok-mintájú lakótelepek épülnek.

Azzal a különbséggel, hogy ezek azért lényegesen jobban néznek ki, mint a gazdagréti tízemeletesek – némelyik kifejezetten menőre sikerült, s jobban hasonlít egy low budget lakóparkra, mint a Havanna-telepre. valljuk be: sok magyar fiatal boldogan fogadna el ilyen ráncfelvarrt panelkecót, ha lenne végre esélye egy saját otthonra. 

A határtól 350 kilométer az út Minszkig. A hazaitól gyökeresen eltérő lengyel útfejlesztési gyakorlatnak köszönhetően hat órán keresztül kúsztunk 90-el a sima főúton, így, amikor a túloldalon ráhajtunk a sztrádára, úgy érezzük: az EU határait elhagyva érkezünk meg igazán Európába. Az önfeledt öröm azonban nem tart sokáig. Az autópályán ugyan már 120 km/h óra sebességhatár – ám a borsodi mellékutak minőségét alulról súroló aszfalton ehhez azért kell némi vakmerőség.

Szállásunk olyan tökéletes összefoglalását adja a belarusz valóságnak, hogy keresve sem találhattunk volna jobbat. A hotel egy külvárosi tömbházból lett átalakítva.

Kívülről sima panelház, szobák viszont felveszik a versenyt a legpöpecebb négycsillagos szállodákkal.

Fejenként alig 8000 forintba egy éjszaka egy nyolcvan négyzetméteres lakosztályban. Végre gazdag nyugati turistáknak érezhetjük magunkat.

Az érzés kitart a belvárosban is, ahol a legmenőbb helyeken is három-négyszáz forintért isszuk a legendásan finom helyi vodkát, és kortyoljuk mellé a sört – ami amúgy drágább, mint a tömény (de így sem kerül többe, mint otthon egy átlagos kocsmában). A helyi „Váci utca” simán lehetne bármelyik európai nagyváros főutcája:

elegáns éttermek, szórakóhelyek, nemzetközi márkák boltjai és villódzó hirdetései a KFC-től a Rolexen át a Triumphig.

Másnap kiderül, hogy ez nagyjából az egész városa igaz. A képlet valahogy úgy állítható fel:

Budapest + 3x annyi lakótelep – régi épületek
 

Brezsnyev a falvédőről

Minszk ugyanis a második világháborúban szinte tökéletesen elpusztult, ennél sanyarúbb sors talán csak Varsónak jutott.

Hetvenezer lakójából 1945-re alig hatezer maradt.

A földdel egyenlővé tett várost az alapoktól kellett újjáépíteni. Mivel ez az időszak éppen a Sztálin-barokk aranykorára esett, talán sehol a világon nem lehet olyan teljes pompájában megcsodálni e stílust, mint itt. És a helyzet az, hogy  – bár ezért most biztosan jó pár építész és esztéta a mókusok elé vetne – nem olyan ronda ám mindegyik. Vagy csak azért nem tűnnek annak, mert más kelet-európai nagyvárosokkal szemben itt nem barmolják szét a városképet – hiszen ők maguk a városkép.


 

A szovjet múlt nem csak az épületeken köszön vissza. Minszkben

a köztereket még mindig a kommunista „hősök” és jelképek uralják.

És az igazság az, hogy amennyire pár nap alatt a pult melletti világmegváltások és kocsmai kultúraközi párbeszédek által a lelkek mélyére láthat az ember – nagyon úgy tűnik, hogy

ezzel a hétköznapi emberek nagy része is azonosul.

Persze hetven évig pisszenni sem lehetett mást, és a TSZ-elnökből lett, a Szovjetunióra mai napig nosztalgikusan vissza-vissza tekintgető államfő, Alekszandr Lukasenka tekintélyuralmi rendszerében sem kaphat túl nagy hangot a kommunista diktatúra kritikája. De azt hiszem, túl egyszerű válasz volna a jelenséget pusztán a propagandának tulajdonítani. Az ország legnagyobb (és persze az állam által bőkezűen támogatott) ifjúsági szervezete vezetőinek szemében nagyon is őszintének tűnik a büszkeség, amikor a nagy előd, a Komszomol (a szovjet KISZ) relikviáit mutatják nekünk. A hímzett Brezsnyevvel ékesített falvédőn azért ők is elmosolyodnak, de a lenines vörös zászlók, és az  úttörő egyenruhák láthatóan tényleg nagy becsben vannak tartva.

Egy szórakozóhelyen

vastapssal jutalmazza a bőven harminc alatti vendégsereg, amikor kiderül, hogy ismerjük a Katyusát és a szovjet himnuszt

(azt persze nem tesszük hozzá, hogy a 16 évesen brahiból vásárolt Best of Communism albumról). Az iskolákban nyilván nem sokat hallhattak a vörös rezsim iszonyú bűneiről, de a szimpla tudatlanságon kívül azért van itt még valami. A cári Oroszországban a 20. század elejéig a belorusz nyelvnek még a létezését sem ismerték el, a nemzeti öntudatnak a csíráját is igyekeztek kiirtani. Bármilyen is furcsán is hangzik: ennek a népnek az első néven nevezett, bármilyen szűk valós önrendelkezéssel bíró, de legalább a térképre felrajzolt állama

a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság volt.

Amelyben – ha Moszkva ugyan komoly asszimilációs nyomást is gyakorolt – legalább az anyanyelvük nem volt betiltva. A második világégés idején itt bántak a németek a legkeményebben a civil lakossággal, s maga a háború is itt végezte a legborzalmasabb pusztítást. Az emberek nagy többsége itt tényleg felszabadítóként üdvözölte a ’44-ben visszatérő Vörös Hadsereget. A Szovjetunió szétesése után pedig a Baltikum kivételével szerte az egész egykori vörös birodalomban bizonytalanság, káosz és nyomor uralkodott el. Az Oroszországban, vagy Ukrajnában élő rokonoktól, barátoktól jó két évtizede csak a panaszt hallhatták – így, hát, nyilván

a legtöbben nem igazán bánják, hogy a dolgok itt majdnem úgy maradtak, mint azelőtt.

De csak majdnem.

Pláza Lenin talpa alatt

Az 1994 óta hatalmon levő elnök, Lukasenka sajátos hibrid szisztémát dolgozott ki

a kommunizmus és a kapitalizmus között – de azért az inkább az előbbihez közel.

Az országban több mint száz párt, és politikai szervezet létezik,– igaz,

arról egyik sem álmodhat, hogy hatalomra kerülhet,

de arról se nagyon, hogy az állami médiában szóhoz juthat. Az elmúlt két évtized legnagyobb politikai szenzációja volt, hogy az idei választásokon

a 110 fős parlamentbe két ellenzéki képviselő is bejutott.

A többiek névleg mind “függetlenek” – valójában az államfő támogatói. Lukasenka ugyanis állampárt nélküli pártállamot épít, így küszöbölve ki a pártapparátuson belüli rivalizálásokat. Mindenki mindenkitől független – és így egyedül tőle függenek.

A gazdaság mintegy

kétharmada a mai napig állami kézben van,

a magánszektort szinte kizárólag a kisvállalkozások jelentik. Ez alól kivételt csak a multik képviselnek, akik legnagyobb meglepetésünkre elég markánsan jelen vannak az országban. A nagyiparban persze nem osztanak nekik lapot – de Minszkben egymást érik a Burger Kingek és KFC-k.

A parlamenti képviselők irodaháza előtt méretes Lenin szobor áll

– ám a szovjet rezsim atyjának talpa alatt pár méterrel jókora bevásárlóközpontot találunk.

Az itt készült fotókról bármelyik ismerősünknek beadhatnánk, hogy a Westendben készültek – legfeljebb a cirill betűs feliratok buktathatnának le minket. A Lenin utcában Mc’Donald’s várja az éhes proletárokat, a metróban jókora sarló-kalapács mellett LCD kivetítőn felváltva mennek az állami hirdetések az egészséges életmód szükségességéről és a Nokia, Sony, meg Iphone reklámok.

A rendszert Lukasenka „piaci szocializmusnak” hívja – és bármennyire is hangzik fából vaskarikának, a helyzet az, hogy

minden jel szerint működik.

A munkanélküliség minimális, lényegében sikerült fenntartani a létező szocializmus teljes foglalkoztatottságát. Három nap alatt összesen két hajléktalannal és egy koldussal találkoztunk – ha Budapesten hasonló statisztikát szeretnénk elérni, messze el kellene kerülnünk a forgalmasabb környékeket.

Az átlagfizetés 90-100 ezer forintnak megfelelő belorusz rubel – míg az árak a magyarországiaknak legfeljebb a felét érik el.

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a pénz nagyon gyors ütemben veszti el az értékét. Idén már volt egy devalválás, vagyis levágtak néhány nullát a bankjegyekről – ám

az infláció jelenleg is 20% körül van.

Nem véletlen, hogy a bankok döbbenetesen magas, 19,5%-os kamatot kínálnak, hiszen a betett összeg még így is elértéktelenedhet, míg a számlán pihen. Mint, ahogyan az sem, hogy ugyanennél a pénzintézetnél dollár, vagy euró után csak 4%-os kamat jár.

Jókor, jó helyen

A gazdasági stabilitást azonban alapjaiban nem veszélyezteti semmi. Ez ugyanis elsősorban nem a kormány politikáján, vagy a gazdaság teljesítményén múlik – hanem

Moszkva akaratán.

A létbiztonság alapja ugyanis az olcsó orosz gáz és kőolaj, amelyet az ország egy különmegállapodás keretében

a világpiaci ár harmadáért kap.

Egy átlagos belorusz családnak lényegében egyáltalán nem kell rezsiköltségekkel számolnia, a benzin például a magyar ár felébe kerül. Ez persze meglátszik az élelmiszerek, és tartós cikkek árán is, hiszen így az előállítási és szállítási költségek is sokkal alacsonyabbak. A 140 milliós szomszédnak pedig nagyon is megéri gondoskodni a 9,5 milliós kistestvér jólétéről. Ukrajna elvesztése után

Belarusz az egyetlen „ütközőállam” a Nyugat felé,

s, ha mondjuk Minszk belépne a NATO-ba, a nyugati szövetség 500 kilométerre kerülne Moszkvától. Nincs az a pénz, amit Putyinék ne áldoznának rá, hogy ez soha ne történhessen meg.

Belarusznak nincsenek ásványkincsei, nincs különösebben jó termőföldje, fejlett high-tech ipara, vagy gazdag bankrendszere. Ennek az országnak egy hatalmas erőforrása van:

a stratégiai fekvése.

És ez az, amit tökéletesen ki is használ. A „piaci szocializmus” modellje nyugatabbra se jogállami, se gazdasági szempontból nem működne – de a helyzet az, hogy ezen a hosszúsági és szélességi fokon, jelenleg, 2016-ban köszöni szépen, jól van. Minszknél van pár szebb hely a világon – de érdekesebb kevés. Aki Európa utolsó szovjet rezervátumát akarja látni, az már elkésett. Ám, ha valaki inkább arra kiváncsi,

milyen lenne ma Magyarország abban a párhuzamos valóságban, amelyben valamilyen csoda folytán a gulyáskommunizmus nem omlott össze a nyolcvanas évek végén,

annak tökéletes diemnziókapu. Ja, és, ha már arra jár, hozzon nekem egy üveg vodkát, mert bitang jó, és félek, az én készleteim hamar elfogynak.

Bármelyik európai nagyvárosban lehetnénk


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »