McDonald's a Lenin utcában – a belarusz diemnziókapu túloldalán jártunk

McDonald's a Lenin utcában – a belarusz diemnziókapu túloldalán jártunk

Felkerekedtünk, hogy megnézzük Európa utolsó szovjet rezervátumát – de lekéstünk róla.

Amikor a breszti határátkelőnél kiderül, hogy a belorusz oldalon száz méteren belül kétszer is át kell esni a határellenőrzésen, és az egyik bódénál akkurátusan kiállított kis cetlit át kell vinni a másikhoz, ahol elveszik – nos, legkésőbb ezen a ponton ráébred az egyszeri utazó, hogy egészen különleges helyre érkezett. Jó két órás várakozás, és a szülők, nagyszülők összes hegyeshalmi sztorijának felidézése után végül bejutunk a félig szocialista, félig kapitalista Csodaországba.
 

Menő lakótelep, panelhotel és 300 forintos vodka

Várjuk a lepukkant ipari komplexumokat, a szakadt panelokat, a szocreál középületeket. De nem nagyon jönnek szembe – legalábbis nem többször, mint bárhol Közép-Európában, ahol pár évtizeden át a kommunista kreativitás alakította a tájat. Panelházak persze vannak bőven- sőt, szép számmal épülnek újak is. Igen, jól olvassa:

2016-ban Európában klasszikus Szomszédok-mintájú lakótelepek épülnek.

Azzal a különbséggel hogy ezek azért lényegesen jobban néznek ki, mint a gazdagréti tízemeletesek – némelyik kifejezetten menőre sikerült, és jobban hasonlít egy low budget lakóparkra, mint a Havanna-telepre. valljuk be: sok magyar fiatal boldogan fogadna el ilyen ráncfelvarrt panelkecót, ha lenne végre esélye egy saját otthonra. 

A határtól 350 kilométer az út Minszkig. A hazaitól gyökeresen eltérő lengyel útfejlesztési gyakorlatnak köszönhetően hat órán keresztül kúsztunk 90-el a sima főúton, így, amikor a túloldalon ráhajtunk a sztrádára, úgy érezzük: az EU határait elhagyva érkezünk meg igazán Európába. Az önfeled öröm azonban nem tart sokáig, az autópályán ugyan már 120 km/h óra sebességhatár – ám a borsodi mellékutak minőségét alulról súroló aszfalton ehhez azért kell némi vakmerőség.

Szállásunk olyan tökéletes összefoglalását adja a belarusz valóságnak, hogy keresve sem találhattunk volna jobbat. A hotel egy külvárosi tömbházból lett átalakítva.

Kívülről sima panelház, szobák viszont felveszik a versenyt a legpöpecebb négycsillagos szállodákkal.

Fejenként alig 8000 forintba egy éjszaka egy nyolcvan négyzetméteres lakosztályban. Végre gazdag nyugati turistáknak érezhetjük magunkat.

Az érzés kitart a belvárosban is, ahol a legmenőbb helyeken is három-négyszáz forintért isszuk a legendásan finom helyi vodkát, és kortyoljuk mellé a sört – ami amúgy drágább, mint a tömény (de így sem kerül többe, mint otthon egy átlagos kocsmában). A helyi „Váci utca” simán lehetne bármelyik európai nagyváros főutcája:

elegáns éttermek, szórakóhelyek, nemzetközi márkák boltjai és villódzó hirdetései a KFC-től a Rolexen át a Triumphig.

Másnap kiderül, hogy ez nagyjából az egész városa igaz. A képlet valahogy úgy állítható fel:

Budapest + 3x annyi lakótelep – régi épületek
 

Brezsnyev a falvédőről

Minszk ugyanis a második világháborúban szinte tökéletesen elpusztult, ennél sanyarúbb sors talán csak Varsónak jutott.

Hetvenezer lakójából 1945-re alig hatezer maradt.

A földdel egyenlővé tett várost az alapoktól kellett újjáépíteni. Mivel ez az időszak éppen a Sztálin-barokk aranykorára esett, talán sehol a világon nem lehet olyan teljes pompájában megcsodálni e stílust, mint itt. És a helyzet az, hogy  – bár ezért most biztosan jó pár építész és esztéta a mókusok elé vetne – nem olyan ronda ám mindegyik. Vagy csak azért nem tűnnek annak, mert más kelet-európai nagyvárosokkal szemben itt nem barmolják szét a városképet – hiszen ők maguk a városkép.


 

A szovjet múlt nem csak az épületeken köszön vissza. Minszkben

a köztereket még mindig a kommunista „hősök” és jelképek uralják.

És az igazság az, hogy amennyire pár nap alatt a pult melletti világmegváltások és kocsmai kultúraközi párbeszédek által a lelkek mélyére láthat az ember – nagyon úgy tűnik, hogy

ezzel a hétköznapi emberek nagy része is azonosul.

Persze hetven évig pisszenni sem lehetett mást, és a TSZ-elnökből lett, a Szovjetunióra mai napig nosztalgikusan vissza-vissza tekintgető államfő, Alekszandr Lukasenka tekintélyuralmi rendszerében sem kaphat túl nagy hangot a kommunista diktatúra kritikája. De azt hiszem, túl egyszerű válasz volna a jelenséget pusztán a propagandának tulajdonítani. Az ország legnagyobb (és persze az állam által bőkezűen támogatott) ifjúsági szervezete vezetőinek szemében nagyon is őszintének tűnik a büszkeség, amikor a nagy előd, a Komszomol (a szovjet KISZ) relikviáit mutatják nekünk. A hímzett Brezsnyevvel ékesített falvédőn azért ők is elmosolyodnak, de a lenines vörös zászlók és az  úttörő egyenruhák láthatóan tényleg nagy becsben vannak tartva.

Egy szórakozóhelyen

vastapssal jutalmazza a bőven harminc alatti vendégsereg, amikor kiderül, hogy ismerjük a Katyusát és a szovjet himnuszt

(azt persze nem tesszük hozzá, hogy a 16 évesen brahiból vásárolt Best of Communism albumról). Az iskolákban nyilván nem sokat hallhattak a vörös rezsim iszonyú bűneiről, de a szimpla tudatlanságon kívül azért van itt még valami. A cári Oroszországban a 20. század elejéig a belorusz nyelvnek még a létezését sem ismerték el., a nemzeti öntudatnak a csíráját is igyekeztek kiirtani. Bármilyen is furcsán is hangzik: ennek a népnek az első néven nevezett, bármilyen szűk valós önrendelkezéssel bíró, de legalább a térképre felrajzolt állama

a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaság volt.

Amelyben – ha Moszkva ugyan komoly asszimilációs nyomást is gyakorolt – legalább az anyanyelvük nem volt betiltva. A második világégés idején itt bántak a németek a legkeményebben a civil lakossággal, s maga a háború is itt végezte a legborzalmasabb pusztítást. Az emberek nagy többsége itt tényleg felszabadítóként üdvözölte a ’44-ben visszatérő Vörös Hadsereget.A Szovjetunió szétesése után pedig a Baltikum kivételével szerte az egész egykori vörös birodalomban bizonytalanság, káosz és nyomor uralkodott el. Az Oroszországban, vagy Ukrajnában élő rokonoktól, barátoktól jó két évtizede csak a panaszt hallhatták – így, hát, nyilván

a legtöbben nem igazán bánják, hogy a dolgok itt majdnem úgy maradtak, mint azelőtt.

De csak majdnem.

Pláza Lenin talpa alatt

Az 1994 óta hatalmon levő elnök, Lukasenka sajátos hibrid szisztémát dolgozott ki

a kommunizmus és a kapitalizmus között – de azért az inkább az előbbihez közel.

Az országban több mint száz párt, és politikai szervezet létezik, a véleményét mindenki szabadon elmondhatja – igaz,

arról nem nagyon álmodhat, hogy hatalomra kerülhet,

de arról se nagyon, hogy az állami médiában szóhoz juthat. Az elmúlt két évtized legnagyobb politikai szenzációja volt, hogy az idei választásokon

a 110 fős parlamentbe két ellenzéki képviselő is bejutott.

A gazdaság mintegy

kétharmada a mai napig állami kézben van,

a magánszektort szinte kizárólag a kisvállalkozások jelentik. Ez alól kivételt csak a multik képviselnek, akik legnagyobb meglepetésünkre elég markánsan jelen vannak az országban. A nagyiparban persze nem osztanak nekik lapot – de Minszkben egymást érik a Burger Kingek és KFC-k. A parlamenti képviselők irodaháza előtt méretes Lenin szobor áll

– ám a szovjet rezsim atyjának talpa alatt pár méterrel jókora bevásárlóközpontot találunk.

Az itt készült fotókról bármelyik ismerősünknek beadhatnánk, hogy a Westendben készültek – legfeljebb a cirill betűs feliratok buktathatnának le minket. A Lenin utcában Mc’Donald’s várja az éhes proletárokat, a metróban jókora sarló-kalapács mellett LCD kivetítőn felváltva mennek az állami hirdetések az egészséges életmód szükségességéről és a Nokia, Sony, meg Iphone reklámok.

A rendszert Lukasenka „piaci szocializmusnak” hívja – és bármennyire is hangzik fából vaskarikának, a helyzet az, hogy

minden jel szerint működik.

A munkanélküliség minimális, lényegében sikerült fenntartani a létező szocializmus teljes foglalkoztatottságát. Három nap alatt összesen két hajléktalannal és egy koldussal találkoztunk – ha Budapesten hasonló statisztikát szeretnénk elérni, messze el kellene kerülnünk a forgalmasabb környékeket.

Az átlagfizetés 90-100 ezer forintnak megfelelő belorusz rubel – míg az árak a magyarországiaknak legfeljebb a felét érik el.

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a pénz nagyon gyors ütemben veszti el az értékét. Idén már volt egy devalválás, vagyis levágtak néhány nullát a bankjegyekről – ám

az infláció jelenleg is 20% körül van.

Nem véletlen, hogy a bankok döbbenetesen magas, 19,5%-os kamatot kínálnak, hiszen a betett összeg még így is elértéktelenedhet, míg a számlán pihen. Mint, ahogyan az sem, hogy ugyanennél a pénzintézetnél dollár, vagy euró után csak 4%-os kamat jár.
 

Jókor jó helyen

A gazdasági stabilitást azonban alapjaiban nem veszélyezteti semmi. Ez ugyanis elsősorban nem a kormány politikáján, vagy a gazdaság teljesítményén múlik – hanem

Moszkva akaratán.

A létbiztonság alapja ugyanis az olcsó orosz gáz és kőolaj, amelyet az ország egy különmegállapodás keretében

a világpiaci ár harmadáért kap.

Egy átlagos belorusz családnak lényegében egyáltalán nem kell rezsiköltségekkel számolnia, a benzin a magyar ár felébe kerül – s persze mindez meglátszik az élelmiszerek, és tartós cikkek árán is, hiszen így az előállítási és szállítási költségek is sokkal alacsonyabbak. A 140 milliós szomszédnak pedig nagyon is megéri gondoskodni a 9,5 milliós kistestvér jólétéről. Ukrajna elvesztése után

Belarusz az egyetlen „ütközőállam” a Nyugat felé,

s, ha mondjuk Minszk belépne a NATO-ba, a nyugati szövetség 500 kilométerre kerülne Moszkvától. Nincs az a pénz, amit Putyinék ne áldoznának rá, hogy ez soha ne történhessen meg.

Belarusznak nincsenek ásványkincsei, nincs különösebben jó termőföldje, fejlett high-tech ipara, vagy gazdag bankrendszere. Ennek az országnak egy hatalmas erőforrása van:

a stratégiai fekvése.

És ez az, amit tökéletesen ki is használ. A „piaci szocializmus” modellje nyugatabbra se jogállami, se gazdasági szempontból nem működne – de a helyzet az, hogy ezen a hosszúsági és szélességi fokon, jelenleg, 2016-ban köszöni szépen, jól van. Minszknél van pár szebb hely a világon – de érdekesebb kevés. Aki Európa utolsó szovjet rezervátumát akarja látni, az már elkésett. Ám, ha valaki inkább arra a párhuzamos valóságra kíváncsi,

amelyben Magyarországon valamilyen csoda folytán a gulyáskommunizmus nem omlott össze a nyolcvanas évek végén,

annak tökéletes diemnziókapu. Ja, és, ha már arra jár, hozzon nekem egy üveg vodkát, mert bitang jó, és félek, az én készleteim hamar elfogynak.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »