Négyszer átvitorlázta és kétszer átevezte az Atlanti-óceánt, keresztülgyalogolt Grönlandon, és első magyarként az Antarktisz széléről indulva elérte a Déli-sarkot, de kamaszkori tájfutó eredményeire legalább ennyire büszke. Január közepén egy evezős deszkán állva vágott neki az Atlanti-óceánnak. Nagyinterjú Rakonczay Gáborral küzdelemről, hívásról, óceáni hétköznapokról és arról, hogyan lehet bírni az egyedüllétet a semmi közepén.
A brit Mount Everest-expedíció vezetőjétől száz éve azt kérdezte egy újságíró, miért akarja megmászni a hegyet? George Mallory annyit mondott: mert ott van. Önnek is hasonló indokai voltak? Útban volt az óceán?
Nem rossz válasz, de nekem túl univerzális. Korábban sokat gondolkoztam azon, miért is csinálom ezt az egészet. Arra jutottam, hogy körül lehet ezt írni, de nincs rá logikus és érthető indokom. Érzések vannak bennem. Jön egy hívás, mindegy, hogy egy hegyről, az óceánról vagy a sarkvidékről. Másért evezem át az Atlanti-óceánt, és másért vágok neki a Déli-sarknak. Hol azért, mert más ilyet még nem csinált, hol meg azért, mert magamról szeretnék többet megtudni.
Ahogy egyre többet utazik, úgy lesz árnyaltabb a kép?
Igen, valahogy így. Az elején még talán azt mondtam volna én is, amit Mallory. Azért megyek, mert ott van. Most már inkább a hívásra figyelek.
Mikor és honnan érkezett az első hívás?
Az egész gyerekkorom úgy telt, hogy utazással volt tele a fejem. Mindent elolvastam, mindent megnéztem, ami messze volt, ami kalandhoz vagy utazáshoz kapcsolódott. Teljesen abszurd, de semmi családi kötődésem nincs a hajózáshoz, mégis már az óvodában hajókat rajzoltam. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de csak ez érdekelt. Az egyetemi évek alatt jöttem rá, hogy felnőtt vagyok, tulajdonképpen oda megyek, ahová akarok. Nem volt sok pénzem és tudásom akkoriban, csak egy elhatározás, hogy én most erre felteszem az életemet. Az elmúlt 15 évben ezt sikerült tartani.
Az első nagy durranásom, amit már jegyeztek is külföldön, talán a 2007-es páros óceánátevezés volt, de a magam módján gyerekként is igyekeztem teljesíteni, feszegetni a határokat.
Ezért futott 13 évesen maratont?
Igen, például. Semmit sem tudtam a maratonfutásról, csak jött egy késztetés, hogy megcsinálom. Edzettem rá, és sikerült.
Készülve a beszélgetésre, átböngésztem a honlapját. Érdekes, hogy az az ember, aki a világon elsőként keresztülevezi kenuval az Atlanti-óceánt, a kamaszkori tájfutóversenyek eredményét is feltünteti két sorral feljebb.
Furcsának tűnhet, de én ezekre az eredményeimre is legalább annyira büszke vagyok. Fontosak nekem, mert a segítségükkel tanultam meg, hogy ha valamibe energiát fektetek, akkor eredmény vár a másik oldalon. Ugyanezt csinálom most is, talán csak a lépték más. De a fontosságuk számomra ugyanakkora.
A küzdés a lényeg?
Pontosan. Ha kicsit rákészülök, egy-egy ultrafutáson lefutok kétszáz kilométert, de amikor kimegyek a Margit-szigetre néhány körre és látom a kezdő futókat, ahogy küzdenek, az mindig arra emlékeztet, hogy az eredményeket az embernek saját magához, a jelenlegi állapotához kell mérnie. Ha egy kicsit is többet tesz annál, mint amit tett egy nappal korábban, az már hatalmas győzelem.
Egy idő után azért csak körülnéz, hogy vajon mit csinálnak a többiek.
Persze, egy bizonyos szint felett már muszáj. Az óceánátevezés egyébként ma már szinte versenysport. Körülbelül tíz éve működik egy cég, amely evezőversenyeket szervez az Atlanti-óceánon. Teljesen profi közeg, kísérőhajók vannak, mindenre megtanítanak. Kellő elszántsággal és sok pénzzel letudható a dolog.
Az óceánt persze át kell evezni, de ha bármi baj van, ott a segítség. Olyan ez, mint egy Mount Everestre induló kereskedelmi expedíció. Nyilván a hegy ugyanolyan magas, a hideg ugyanolyan hideg, de nem mindegy, hogy ki főzi a teát a túra végén. (nevet) Ezeket a szervezett átevezéseket nem is rangsorolják, a nemzetközi szövetség azokra figyel, akik többé-kevésbé egyedül vágnak neki az óceánnak.
Aztán ott van az útvonal kérdése. A kelet-nyugati átevezés kvázi a legegyszerűbb, viszont ha New Yorkból evez Angliába valaki, az már komolyabb teljesítmény. Viharosabb az időjárás, hidegebbek az áramlatok, nagyobb a hajóforgalom.
Veszélyes ez a műfaj?
Nagyjából száz éve működik az óceánátevezés szervezett keretek között, szólóevezésből volt körülbelül kétszáz sikeres. Ez idő alatt kilenc haláleset történt. A mentések már jóval gyakoribbak, azokból minden évben van néhány, de eleve nagyon kevesen vágnak neki a kalandnak. Sokan az elején feladják, ha az első két napban menteni kell valakit, az szinte mindig pszichikai okokkal magyarázható.
Rendkívüli érzés, amikor az ember kiér egy csónakkal a nyílt tengerre, hirtelen nagyobbak lesznek a hullámok, és már nem látja a szárazföldet a horizonton.
Az első néhány nap után már nagyon ritka a mentés, viszont a halálesetek szinte mindegyike a célhoz közeledve történik, amikor már olyan régóta van kint az illető egyedül, hogy egy egyszerű rutinfeladatot elront. A legtöbb embert ráadásul nem is az első útján éri a baj, a rutinos öreg rókák általában azok, akik végzetes hibát követnek el.
Idén januárban egy leginkább szörfdeszkára emlékeztető, ún. SUP-deszkán vágott neki az óceánnak. Ön lett volna az első, aki egy SUP-on állva evezi át az Atlanti-óceánt, de hat nappal az indulás után végül kérte a kimentését, ezzel meghiúsult egy világrekord-kísérlet. Megbánta?
Nem, egyáltalán nem. Olyan helyzet volt, hogy ha akkor nem kérek segítséget, akkor mi most nem beszélgetünk. Azóta is sokat gondolok rá, mit lehetett volna másképp csinálni, de nincs rá jó válaszom. Néhány apróbb dologban változtatnék a felkészülésemen, ennyi. Olyan egy sincs, amire azt mondanám, ha én kint a vízen másképp csináltam volna, akkor még most is eveznék. Megbánásról tehát szó sincs, bár tisztában vagyok vele, hogy kudarcot vallottam.
Azon csak elgondolkozott, hogy miért.
Persze, de annyi körülmény van! Talán ha három napig kicsit jobb az idő, addigra elérem azt a melegebb zónát, ahonnan már lényegesen könnyebb a dolgom. Az időjárás viszont olyan, amilyen. Néha velünk van, néha ellenünk. Alárendeltjei vagyunk a természetnek.
Ezek szerint nem a mentális kihívások miatt kellett abbahagynia az utazást.
A negyedik napra már látszott, nem biztos, hogy bírni fogom a körülményeket. Az ötödik napon éreztem, hogy nagyon nagy a baj, de még ráhúztam vagy harminc órát. Higgye el, nem könnyű meghozni a döntést. Rengeteg energia van egy ilyen vállalkozásban, rengeteg munka. Sok ember sok munkája! Ott kellett például hagynom a hajót, amit építettem. Nem egyszerű, nem mehetek vissza egy hét múlva újra megpróbálni. A döntés visszafordíthatatlan.
Sokáig mérlegelt? Mikor érezte, hogy itt a vége?
Talán az utolsó tíz órában. Nem is tudom, mi kellett volna, hogy ne így végződjék a dolog.
Azt tudni kell, hogy maga a mentés egy pár órás procedúra. Kora délután adtam le a hívást, és éjszaka jött értem a helikopter. Szerencsém volt, attól tartottam, túl messze vagyok már a szárazföldtől, helikopterrel már nem tudnak kimenteni.
Láttam egy hajót is a horizonton, de nem tudtam felvenni vele a kapcsolatot. A mentést koordináló központon keresztül sikerült elérni őket, hogy jöjjenek vissza segíteni. Ez újabb három óra volt, ráadásul a szél és a hullámzás miatt nem is volt biztos, hogy ki tudnak menteni. Veszélyes lett volna nekik is, nekem is. Időközben a központban osztottak, szoroztak, és kijött, ha a Kanári-szigetek legnyugatibb szigetén megtankolják a helikoptert, még pont kijöhet értem, így nem kell a hajóval kockáztatni. Újabb egy óra múlva jött a helikopter. A mentés maga csak néhány percig tartott, sietni kellett az üzemanyag miatt.
Félt?
Pánik és halálfélelem ott, abban a helyzetben nem volt, még úgy sem, hogy tudtam, a helikopter érkezése semmire sem biztosíték. A hullámok és a sötétség miatt nem tudtak keresgélni, vagy felvesznek rögtön, vagy ennyi volt. A helikopteres mentésnek nem lehet százszázalékos a statisztikája. Semmilyen mentésnek nem az. A mentés előtt egy komplex feladatsort kell elvégezni, nekem is és a helikopterben ülőknek is. Amikor repültünk a part felé, akkor éreztem azt, hogy innentől már minden oké.
Mi lett a hajóval? Ott maradt a vízen?
Igen, követem is, merre sodródik. Két jeladóm volt, az egyiket kikapcsoltam, hazahoztam, a másik ott van a hajón, az még hetekig fog működni.
Úgy néz ki, lesz egy hajó, amely majd éppen keresztezi az enyém útját, és elég nagy ahhoz, hogy jó időjárás mellett kötélre tudja venni, hogy kivontassa a partra. Ehhez szinte ideális körülmények kellenek, de elképzelhető, hogy visszakerül hozzám a hajó.
Ha nem, akkor partra vetődik majd valahol Közép- vagy Dél-Amerikában, a helyiek meg valószínűleg halászcsónakot csinálnak belőle. Plusz tele van kajával, energiaszeletekkel, egyéb felszerelésekkel. A tengerjog szerint ez mind azé, aki megtalálja a hajót.
Ha meglesz a hajó, újra nekivág? Megpróbálja még egyszer?
Lehetséges, de az biztos, hogy nem ezzel a hajóval. Azoknak a dolgoknak, amiken javítani kell, egy része a hajótestben van. Picit magasabb, picit nagyobb, picit íveltebb hajótest kell. Lassúbb lesz, de a kialakításának köszönhetően kevesebb hullám érne el. Egyébként folyamatosan agyalok rajta, mit csinálnék másképp legközelebb, de még nem született meg a döntés. Az biztos, ha újra nekivágok, délebbről indulok el, nem a Kanári-szigetekről.
Legutóbb hat napot töltött egyedül az óceánon, gyakorlatilag végig állva evezve. Meséljen kicsit a „hétköznapokról”!
Jó, ha van egy szigorú napirend, könnyebb kibírni, de ez legalább két hét, mire kialakul. Legalábbis nálam. A másik dolog, hogy a Kanári-szigetek térségére jellemző szélrendszerek zónájából nagyon nehéz kikeveredni, erős szelek és hullámok vannak, evezve elég hosszú idő kijutni, jó néhány nap. Komolyabb rutin csak ezután alakulhat ki. Először az a feladat, hogy az ember minél hamarabb kijusson onnan, meleg területre érjen.
Ökölszabály az, hogy legalább kétóránként enni kell, és napi négy órát aludni. Viszont az alvás nem az órához igazodik, az ember akkor alszik, amikor az időjárás engedi. Ezenkívül evezéssel és folyamatos ellenőrzéssel telik a nap. A felszerelést szárazon kell tartani, a kormányszerkezetet és a navigációt állandóan vizsgálni.
Nem nyűg ez?
Nekem nem. Navigálni például kifejezetten szeretek, annak idején kilenc évig tájfutó versenyző voltam, szeretem kontrollálni a dolgokat. Evezőskörökben van olyan is, akinek belefér, hogy az 5200 kilométerből 6500 lesz, mert nem figyel oda a navigációra. Nekem nem. Ha elhagyja magát, repülnek a pluszkilométerek. Amikor a Déli-sarkra mentünk, erre nagyon kellett vigyáznunk. Az egy 900 kilométeres gyaloglás, ingerszegény környezetben, viszonyítási alap nélkül. Volt, hogy négy napig a síléc elejét nem láttuk, olyan volt az időjárás. Ilyen helyzetben nagyon bonyolult egyenesen haladni.
Bele lehet őrülni az egyedüllétbe? Ha nincs kihez szólni, egy nap után is rosszul érzi magát az ember, ön pedig heteket van egyedül.
Nem árt, ha az ember ismeri a saját társaságát, és el is fogadja. Közhely ez, de a mai világban gyakorlatilag sosem vagyunk egyedül, önmagunkkal.
Kint az óceánon teljesen egyedül van az ember akár hónapokig. Nem egy szobába van bezárkózva, ahonnan kijöhet társaságot keresni. Pár ezer kilométeren nincs társaság.
Ennek azért megvan a súlya, expedícióról expedícióra fel lehet rá készülni, de megszokni nem lehet. Kialakul egy rutin, az ember megtanulja, melyik napszak a legnehezebb. Nekem például a délelőttök voltak, a reggelek és az esték könnyebbek, sötétből világos lesz, világosból sötét. Ez segít. Délelőtt viszont van három óra, amely végtelennek tűnik.
Ilyenkor hogy köti le magát? Beszélget magával, vagy nehéz szorzásokat végez fejben?
Ha az ember tudja, hogy most jön a nehezebb rész, akkor elfoglalja magát. Intenzívebben evez, szerel valamit, munkát ad magának. Ilyenkor nem azon pörög az ember agya, hogy milyen rossz most. Zenét is szinte mindig viszek magammal, egyedül az antarktiszi expedíción nem volt nálam. Az annyira különleges hely volt, hogy oda nem akartam vinni.
Keretezzük a beszélgetést! Hallja már a következő hívást? Honnan érkezik?
Jelenleg nagyjából öt terv körvonalazódik a fejemben. Nagy az esélye, hogy újra nekivágok az Atlanti-óceánnak, ne legyen elbukott, befejezetlen expedícióm, de ez már szakmai kérdés. Meg kell néznem, mi az, amin tudok változtatni és mi az, amin nem. A kettő arányából kiderül, hogy biztonságosabbá, kivitelezhetőbbé tudom-e tenni az expedíciót. Ha igen, akkor érdemes újra nekifutni! Egyébként rengeteg nagy sportteljesítmény van még, amivel világelső lehet az ember. Van miből válogatni, nem kell attól tartani, hogy elfogynak a célok.
Nagy távlati tervem egy teljes Antarktisz-átkelés, óceánparttól óceánpartig, egyedül. Ezt még soha senki nem csinálta meg.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/8. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
