Márton-napi libagyász

November tizenegyedikei liturgikus emléknapján Szent Márton püspökre emlékezünk. Márton napjához, mely egyben gazdasági határnapnak is számított, számos népszokás, időjóslás és hiedelem is kapcsolódott.

Márton Pannóniában született 316 táján, 397-ben halt meg. Katona volt, aki miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását, amiért a császár gyávának bélyegezte. A legenda szerint Márton erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, holnap védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt.

A legismertebb róla szóló történet szerint még római katonatisztként lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert előtte egy koldus alakja rémlett fel, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét alamizsnáért a tiszt felé. Márton, aki épp azelőtt játszotta el minden pénzét katonatársaival, így szólt: „Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz sincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!” Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak.

Márton nem sokkal ezután megkeresztelkedett, leszerelt, és csatlakozott Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz. Hazatérve megtérítette anyját, majd remeteéletet élt. 371-ben Tours püspökévé választották, ő azonban tiltakozott a megválasztása ellen. A legenda szerint egy libaólban próbált elrejtőzni, de a ludak elárulták gágogásukkal. Fontos hittérítő munkát végzett, a pogány falvak nagy részét megtérítette. Életét csodák és gyógyulások kísérték, püspökként is szerzetesi egyszerűségben élt.

Tiszteletét Szent István is felkarolta: zászlait a hadverő Márton képe díszítette. Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa lett. A magyar kereszténység bölcsője, a pannonhalmi bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült a róla elnevezett hegyen, ahol az egyik hagyomány szerint a szent született.

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget szívnak magukba. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”, tartották, másutt pedig az „aki Márton napján ludat nem eszik, ehetik az bármit, mégis éhezik” változatot hirdették. A liba csontjából a várható időjárásra következtettek, miszerint ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros, más értelmezésben: ha a lúd mellcsontja világos, hó jön, ha fekete, eső.

Hírdetés

Nemcsak lúdjának mellcsontjából, hanem ünnepének az időjárásából is következtettek a télre, a jövő évi időjárásra, termésre. „Ha a Márton napja ködös, zűrzavaros tél lészen, ha pediglen hideg, száraz tél“, „ha tisztába mégyen le a Nap, kemény tél, ha homályba, lágy tél lészen”, „ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható” – tartották. Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.”

Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak, ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen, s tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat. Bősön zsírral, szalonnával, kolbásszal ajándékozták meg a pásztort, esetleg pénzt is adtak. Az Ipoly vidékén a pásztorok sorra járták a házakat, és a gazdáktól ajándékot kaptak. A Nyitra megyei Zsérén is a pásztorok hordták a mogyorófavesszőt, amiért a gazdától ajándékot kaptak.

A Dunántúlon, különösen Vas megyében még sokan emlékeznek arra, hogy Márton-nap estéjén a pásztorok sorra járták a házakat köszöntőjükkel. Kezükben dús lombú nyírfavesszőt tartottak, melyből a gazdának is adtak, hogy tavasszal ezzel hajtsa először a jószágot a legelőre. Baranya, a Mura-vidék lakói szerint Márton-napkor nem szabad mosni, teregetni, mert elpusztulna a jószág.

Márton ünnepe a középkor óta határnap volt: a gazdasági év kiemelkedő zárónapja. A jószág e nap táján került be télre az istállóba. A pásztorok, főleg az ország nyugati részein, ezen a napon számoltak el szolgálatukkal. Szent Mártont már a középkorban a jószág egyik jeles patrónusaként tisztelték hazánkban. Ünnepéhez kapcsolódik a pásztorjárás és vesszőzés hagyománya, mely főként a Dunántúlon, valamint a szomszédos burgenlandi és a távolabbi németség körében volt ismeretes.

Ennek eredete egy répcevidéki legendára vezethető vissza, mely szerint egyszer disznóvész dúlt, és az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz segítségért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, és így majd meggyógyul.

Márton napján ezért a nyugat-dunántúli falvak pásztorai házról házra jártak, hosszú, lehetőleg dús lombozatú nyírfavesszőkkel. Ezek közül egyet-egyet a gazdának adtak, akik ezzel hajtották ki tavasszal első ízben a disznókat a legelőre. Ha sok lomb volt a vesszőn, az jó szaporulatot ígért. A vessző átadásakor köszöntőt mondtak: „Adjon Isten jó estét, meghoztam Szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!”


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »