Marschalkó Lajos: Halálra ítélem…

Marschalkó Lajos: Halálra ítélem…


Valahol a pince melyén összeült három-négy buta fráter, s mivel a sárga csillagos politikai érzék mindig is egyenlő volt a nullával, néhány jobboldali kollégámmal együtt én is megkaptam a „Magyar Felszabadítási Tanács” ítéletét, amely kötél általi halálra szól. Az egyelőre, – de nem sokáig – ismeretlen hóhérjelöltek közlik, hogy a kivégzést saját költségemre hajtják végre „a németek kitakarodása után”, de hajlandók bocsánatot adni, ha visszavonulok a magánéletbe, és megszüntetem hazaáruló kapcsolataimat a németekkel.

Ez eddig magánügy, tehát nem érdekes. Aki nem akarja, ne olvassa, csak azt, ami alant következik.

*

Mi soha, senkit nem ítélünk halálra. Mi soha, senkinek nem akartunk egyéb rosszat, mint hogy éljen úgy, mint a mi fajtánk, részesedjék százalékarányának megfelelően a magyar kenyérben addig, amíg a legnagyobb emberi boldogságot, a független, szabad, de a mienktől távol eső hazát nem tudjuk számára biztosítani. Sokszor még azt is majdnem elhittük, hogy ezen a ponton összetalálkozik a két halálosan ellentétes pólus. A cionisták és a magyar „antiszemiták” vállvetve fognak buzgólkodni, hogy ott, Erec Izráelben hazára találjon Ahasvérus népe, a magyar nép pedig egyedül maradjon a maga hazájában. Mi, prononszírozott „nácibérencek” soha nem gondoltunk arra, hogy amikor nekünk megy jól, amikor az Elbrus csúcsán és El-Alemainnál lobognak a nacionalista zászlók, egyetlen éjszakán, egyetlen lázas és vérgőzös Szent Bertalan éjjen halálba küldjük mindazokat, akikről pedig tudtuk, hogy ellenségeink, sőt az igazi és egyetlen ellenségeink!

Mi soha nem írtunk fenyegető leveleket azoknak, akik a szovjet háború kitörésekor magyar koponyákkal akarták kövezni az utakat, és mi hallgattunk, amikor fiókjaink megteltek fenyegető levelekkel, és amikor az újlipótvárosi humanizmus képviselői a kínai hóhérok magasiskoláját megszégyenítő halálnemekkel fenyegetik szerény mindnyájunkat. Igen! Mi barbárok, gyűlölködők voltunk, amikor azt követeltük, hogy egy hatszázalékos kisebbség csak hat százaléknyi életteret foglaljon el ebben a hazában, mire most a széplelkűek, finomak, emberiesek, a szabad szó prófétái minderre azzal felelnek: „halálra ítélem”. Hogy a humánum teljesebb legyen, befejezésül közlik, miszerint szökésünk esetén az ítéletet legközelebbi hozzátartozónkon hajtják végre – ismét csak – a saját költségünkön.

*

Mindazok a jobboldali magyarok, akik ilyen levélkéket kaptak, és azok is, akiket egyelőre nem érdemesítettek erre, vegyék tudomásul végre, nem a levélírók bűnösek ebben, hanem egyedül mi magunk vagyunk hibásak. Mert mi mindig tudtunk felejteni, mi a zsidósággal szemben mindig beleestünk a megbocsátás végzetes hibájába. Mi mindig tizenöt- húsz- vagy ötvenszázalékos megoldásokon vajúdtunk, s eszünkbe sem jutott, hogy van száz százalék is. A száz százalékot egyedül ők akarták. Ők szerették volna meghódítani a magyar föld, pénz, ipar, kereskedelem teljességét, a kultúrát, a magyar nő testét, a férfi rabigába tört izmát, s miközben mi lagymatag zsidótörvényeken ábrándoztunk, ők sohasem mondták, de mindig tudták, hogy nekik minden kell. A föld, a ház, a mező, a gyár, a szerelem. Minden! Most már az élet is. Az enyém, a tiéd, a magyar proletáré, a paraszté s mindenkié, aki nem akar hódolni, szovjet rabszolga lenni. Minálunk ma is az egyház, politika, társadalom minden bágyadt tekintélye azt mondja: csak humánusan! Ők pedig a föld alól, a gettóból, az állítólagos elnyomatásból is idemennydörgik nekünk, kegyeseknek és finomkodóknak: halálra ítélem! Felmenőit és lemenőit, minden rokonait. Hetedíziglen! Ahogy megparancsolta a fajgyűlölet véres prófétája.

*

Mindig azt mondtuk, hogy alsóbbrendű fajta, pedig különbek nálunk! Mi csak szeretni tudtunk, ők tudnak gyűlölni is. Mi csak feledtünk, ők felírtak mindent. Mi a zsidó puhaságról beszéltünk, ők pedig tudtak és ma is tudnak könyörtelenek lenni. Mi mindent megbocsátottunk, ők a leírt igazságot feljegyezték a bosszú rovásfájára. Mi, ha kővel dobtak, kenyérrel feleltünk, de ők sohasem engedtek az ószövetségi parancsból, amely a szemet szemért, fogat fogért vastörvényét írja. Mi a hatalom, erő, győzelem tetején is kíméleteskedtünk, ők a pincemélyen, a megszorítottságban is mernek kegyetlenek lenni. Mi csak őket sajnáltuk, ha a marhavagonban kényelmetlenül utaztak, ők az amerikai kivándorlón, a hazát vesztett magyar százezreken is kacagni vagy gúnyolódni tudtak. Hiszen nem az ő vérük, nem az ő fajtájuk. Mi elfeledtük nekik Szamuelyt, Korvin-Kleint, az akasztott magyar parasztot. Ők, a „humanisták”, nem bocsátják meg a leírott szó tiszta igazságát. Mi azt mondtuk gyáván és ostobán, hogy: megkímélem, hiszen az is ember. Ők azt felelik bátran és kíméletlenül: „halálra ítélem”!

*

A tévedés csak ott van a tisztelt földalatti törvényszék megállapításaiban, hogy ők mindig csak a hitvány emberrel, a gyávával, elvhűtlennel, megvásárolhatóval, megfélemlíthetővel voltak barátságban. Ők nem tudják elképzelni, hogy akad és százezrével fog akadni olyan is, aki megfellebbezi ezt az ítéletet. Puskával, géppisztollyal, szuronnyal és golyóval, de nem várja meg a becstelen halált. Ők nem tudják hinni, hogy korai az ítéletmondás, mert egyszer csak megfordulhat a háború kockája s a „ne ítélj, hogy ne ítéltessél’ bumerángja visszarepül az ő fejükre.

Mert lesz még egyszer ünnep a világon… Mi azonban ezekben az ünneptelen napokban most végre talán rádöbbenünk valamire, ami hiányzott huszonötéves ál-ellenforradalmi harcainkból, kegyes és emberies nekilendüléseinkből, hazafias színbe csomagolt bűnbocsátgatásainkból. Talán felismerjük végre, hogy ebben a harcban csak százszázalékos megoldások vannak. Nincs középút! Nincs ellágyulás. Vagy ők, vagy mi!

(Harc, 1944. október 7.)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »