Már nem vagyunk hazátlanok!

A szeretteihez igyekszik a bácsi? – szólítottam meg egy idős urat a párkányi Mária Valéria híd szlovák oldalán, miközben botjára támaszkodva igyekezett magához mérten gyorsan átcsoszogni a híd túloldalára.

“Á, dehogy, nincs ott már nekem senkim se, mint ahogy otthon is elfogynak lassan körülöttem a kedves emberek. A szeretteimet tőlem pedig egy sokkal nagyobb víz választja el, mint ez a Dunácska” – válaszolta az öreg. “Aggódok is most miattuk eleget, mert amíg velünk csak játszadozott ez a fránya koronavírus, addig a tengerentúlon tombol rendesen. Ezek itt sírnak, hogy több, mint két hónapja nem ölelhették magukhoz a gyerekeiket, én a lassan kétéves unokámat élőben még nem is láttam.”

Aztán már az autóban folytatta, mivel átvittem őt Esztergomba. Csak „jó és tiszta” levegőt megy át szívni az anyaországba. Hogy hajtja a szabadságvágya, elege volt a bezártságból otthon is, az országban is! Hogy nem is kell neki 24 óra, de lehet, hogy holnapután, egy napot otthon pihenve, újra átsétál a hídon. Mert nagyon jó dolog ez a híd, nem kell a kompra várni és vigyázni, mint régen, nehogy lekésse az utolsó visszajövőt. Egyszer úgy járt, mesélte, és csak integetni tudott neki, de nem esett kétségbe, jó magyar emberek befogadták egy éjszakára.

Azt élvezi a legjobban, mondta, hogy odaát mindenki magyarul beszél, ideát meg azok se mernek néha megszólalni magyarul, akik tudnak.

Hírdetés

Pedig az anyanyelvük! “Itt senki se riogat azzal, mint otthon, hogy az államnyelvet illett volna megtanulni. Erre azt szoktam válaszolni a riogatóknak, hogy annak idején azt is illett volna megkérdezni, hogy hova akarunk tartozni, a híd melyik oldalához. Igaz, akkor nem is állt ez a híd, felrobbantották rendesen. Aztán hosszú évekig a hídcsonkok egymás irányába meredezve jelképezték a két „baráti” ország egymáshoz való (v)iszonyát, úgy, mint egy félbemaradt, visszautasított kéznyújtás. Egyáltalán miért tartozik két különböző országhoz a híd két oldala, amikor itt is, ott is magyarok élnek?” – elmélkedett.

“Az a sok idegen nyelvű felirat viszont odaát is, ideát is zavar! Ráadásul otthon a legtöbb helyen magyarul ki se írják, olyanokba be se megyek, az angol nyelvű felirat pedig senkinek se bántja a csőrét, csak a magyar, ami legtöbbször kisebb betűkkel, zárójelben van. Zárójelesek a magyarok Szlovákiában!”

“Nekem ebben a korban már a kis öröm is öröm” – folytatta. “Az is, ha magyarul szól hozzám a pincér, amikor kikérem a kisfröccsömet, vagy büfében a lángosomat, a moziban magyar nyelvű a szinkron, itt szoktam eljárni borbélyhoz is, várakozás és hajvágás közben pedig megvitatjuk a világ dolgait, ez hiányzott nagyon a határzár ideje alatt! Nagyon nem tetszik a borbélyomnak a magyarországi politikai perpatvar, biztos fogja mondani ma is, hogy az ellenzék még a járvány ideje alatt is inkább a vírusnak szurkolt, mivel minél rosszabb, nekik annál jobb. Majd mondom neki én is, hogy nekünk Mohács és Trianon után egy február 29-e is kellett az ébredéshez.”

“Csak magának mondom így négyszemközt, hogy (vissza)kértem a magyar állampolgárságot is, vissza is kaptam, de nem vertem nagy dobra, nem kérkedni akarok vele, csak úgy magamnak akartam, mert ami jár, az jár! Az lett volna a legjobb, ha el se veszik annak idején! Nem azért kértem, hogy mártírkodjak, senkinek se mondtam, hogy ilyen lett nekem, nehogy a másikat, amit nem kértem, csak kaptam, elvegyék. Most itt hordom ezt a becses dokumentumot a szívem fölött!”

“A bazilikánál tegyen ki, legyen szíves, félkilenckor szokott ott kezdődni a mise! Soha nem hagyom ki, ha átjövök, mert Magyarország legnagyobb egyházi épületében felemelő érzés részt venni az istentiszteleten. Ha a járvány miatt elmarad, akkor ott fogok csak úgy sétálgatni és azért imádkozni, hogy legyen vége már ennek az őrületnek. A határnyitásért is imádkoztam, látja bejött! Már nem vagyunk hazátlanok…”


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »