Mamáról

Mamáról

Vajon hányan mondhatják el magukról, hogy ötven akárhány évesen még bármikor elmehetnek a nagymamájukhoz, gyerekkoruk helyszínére? Hányan tehetik meg, hogy odakucorodnak Mama lábaihoz, vagy csak az öreg foteljébe, s megkérik, meséljen?

A testvéreim, unokatestvéreim és én megtehetjük. A jó Isten megadta nekünk a kicsi Mamánkat, aki idén betölti a 105. életévét. Madárcsontú, vékonyhangú, imádságos asszony ő. Nekem sokszor mesélt. Én pedig tátott szájjal hallgattam. S néha jegyeztem is mit mesélt. Gondoltam egy csokorravalót összegyűjtök ebből, mintegy élő történelmi leckeként nekünk. De leírok vidám eseteket is, ami Mamával történtek, tanulságul, hogy mennyire egészséges is a humorérzék.

99 éves volt, mikor az alábbiakat mesélte, a kérdező én vagyok.:

– Negyvenhatban nagy szárazság volt, és nagyon nagy szegénység. Tata eljárt a környező falvakba, vitte a szerszámait, gépeket javított, mikor mit. Túrót és sajtot kapott fizetségként, már ha tudtak azt is adni. De mégiscsak több volt a semminél. Sose kérdezte meg előre, hogy tudnak-e fizetni. Megcsinálta, s ha kapott valamit jó, ha nem, akkor tovább ment. Ilyen világ volt az akkor, ilyen év volt a háború utáni év. Mi, vásárhelyi asszonyok, gyalog jártunk Toldalagra, körülbelül 25 kilométer oda, annyi vissza. Sajtot, túrót vettünk olcsón mi is, és aztán árultuk a piacon, így szereztünk egy kis pénzt. Akkor a piacon csak csihányt és erdei salátát lehetett kapni, semmi egyebet. Még erdei saláta se sok volt. Képzelheted, hogy milyen hamar megvették a mi portékánkat. Tüntettünk is, mi asszonyok. Kimentünk a főtérre, férfi nem volt köztünk. „Kenyeret a gyermekeknek!” , ezt skandáltuk, ki magyarul, s páran románul is. Bevittek minket.

– Hova, a rendőrségre?

– Nem, dehogy. A néptanácshoz, a városházára. Ott volt egy asszony, valami nagy rangja volt, nem emlékszem már mi, úgy hívták, hogy Vass Mária. Olyan szép kövér asszony volt mint te (…). Erős, érces hangja volt, most is a fülembe cseng. Azt mondta, menjenek haza asszonyok, segíteni fogunk, lesz kenyér a gyermekeknek. Persze, nem segítettek… (nagyot sóhajt). Látod, Tündi fiam, sok mindenen átmentem, s itt vagyok, hál’ Istennek. Az ember annyi mindent kibír, mint egy igavonó marha. Eltemettem a háborúban egy gyermekemet, de menni kellett tovább, élni, s törődni a többivel. Mikor a nénéd meghalt, javában dúlt a háború. Nem volt pap, aki eltemesse. Tata elment, hogy egy papot keressen, legyen akármilyen, román, magyar, már akkor nem az érdekelt, csak hogy eltemettessük szegényt, keresztényként. Egy református lelkésszel jött vissza Tata, de nem tudta eltemetni. Akkor még falun voltunk, s a románok voltak többségben… Megdobálták a lelkészt, elkergették, mert magyar volt… Nem engedték, hogy eltemessük. Ezt sose bocsátom meg. Soha! De látod, látod, ezt is túléltük. S itt vagyok. Ép ésszel. Egy kicsit rosszabbul hallok, kicsit gyengén látok, de semmi más bajom.

Az alábbi eset 102 éves korában történt, kedvencem:

Mama Marosvásárhelyen a Tisztviselő telepen lakik. Oda a Kálvárián kell felmenni. Nem jár arra busz, ezért aki akar gyalog jár, aki akar s tud, kocsival, taxival. Mama gurulós bevásárlószatyorral. Egy alkalommal régi ismerőssel találkozott. Utólag mesélte el az ismerős, hogy Mamával a hentesnél elegyedett szóba, s megkérdezte, hogy hogy van. Mama válasza:

– Jól lelkem, jól. Csak tudod, éppen azon gondolkodom, hogy fogok a piacra lejárni mikor megöregszem? – mondta mindezt 102 évesen!

Hírdetés

Talán száz éves volt, mikor meghalt a szomszédasszonya, akit csak úgy emlegettünk, hogy a „vécsina” ( románul szomszédasszony). El is temették, mikor én is megtudtam, hogy meghalt. Mondom:

– Te Mama, nem is mondtad, hogy meghalt a vécsina!

– Meg fiam, meghalt a vénasszony, olyan kövéren, ahogy volt!

A vécsina 65 éves volt, mama 101 ekkor.

Ülünk egyszer száz éves korában az udvaron, a szőlőlugas alatt, s mindketten elmerülünk a gondolatainkban. Egyszercsak Mama megszólal:

– Tündi fiam, én nem tudom na, nem tudom.

– Mit nem tudsz Mama?

– Hát hogy hogy is tudtam én ennyit élni!

Na, azóta mindjárt öt esztendő telt el. Most már nem mond ilyent.

Mamáról és Mamától vannak még történetek. Szép lassan sorra kerülnek azok is. Addig is gyűjtögetjük őket, mostanság főleg a testvérem teheti ezt meg, mert vele él Mama.

Lakó Péterfi Tünde


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »