Magyarság, művészet, reformátusság

A régi értékek megőrzése és a fejlődés igénye évszázadokon át tartó emberi dilemma. Egyházi tradícióink nemcsak hovatartozásunk alapjait határozzák meg, de nemzetté is kovácsolnak minket. Hol van azonban a vallás és a bibliai témák helye egy rohamosan fejlődő világban? Milyen ereje van a református festészetnek? Tóth Károly művészettörténésszel, a Szépművészeti Múzeum Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézetének archívumi és dokumentációs igazgatóhelyettesével a XIX–XX. század református festőiről és értékteremtő munkásságukról, illetve a vallásos festmények erejéről beszélgettünk.

Hogyan egyeztethetők össze a modern művészetek és a „réginek” mondható vallásos témák?

Ez egy kettős dolog. A XIX. században a vallásos témákat preferálták a képzőművészetben, az európai kultúrában, a nagy képzőművészeti akadémiákon. A sokalakos, mondanivalóval rendelkező összetett kompozíciók jelentették az oktatás csúcsát, ez volt az, amit elvártak a mester-, illetve diplomamunkától. Így, mivel elsősorban alakrajzot és formatant tanítottak, sokan a történelmi mellett a bibliai témákra fókuszáltak. Ezért a tájképfestészetet, ami újítóbb műfaj volt, egyszerűen nem tanították. Ebben a korszakban a katolikus egyházi megrendelések jelentősek voltak, ezért nagyon sokan foglalkoztak bibliai jelenetek megfestésével. A XX. század első felében történik egy izgalmas váltás avantgárd tendenciákkal, ami a totális absztrakciót és a tárgy nélküli művészetet hirdeti. Ezt követően a képzőművészetben az ábrázoló figuratív tendenciák háttérbe szorultak, de sohasem vesztették el jelentőségüket.

Jobban kifejezhető-e a vallás egy absztrakt alkotásban, mint egy figuratívban?

A vallásosságnak sok szempontja van, ebből az egyik a meditatív aspektusa. Vannak művészek, akik nagyon elmélyült, meditatív munkákat hoznak létre és absztrakcióban fejezik ki magukat. Az iszlám világban például az emberábrázolás tiltva van. Így az ornamentális, ismétlődőnek tűnő absztrakció ebben a kulturális körben sokkal elterjedtebb. Az európai festészetben ez újdonság volt a XX. században. Hasonló tendencia volt tapasztalható az építészetben is, ahol a „fehér fal”, az 1930-as évek letisztult, modernista elvei később átszűrődtek a templomépítészetbe is. Magyar példaként jut eszembe Szabó István építész, aki a külső-kelenföldi református templomot tervezte, ami a korszak legmodernebb épületeinek egyike. Az élére állított kockaként megjelenő templom nagyon merész dolognak számított akkor, az egyházi épületek tervezését elvállaló szakemberekre ugyanis negatív szemmel néztek.

Tornyai

Tornyai János: Tiszapart

Fotó: Szépművészeti Múzeum

Milyen témák jellemezték a református festők művészetét a XIX–XX. században?

Tornyai János hódmezővásárhelyi festő az 1880-as években számtalan rajzot csinált elsősorban a református ógimnázium épületéről, valamint az ótemplomról, amit a későbbiekben is felhasznált. Amikor a templomot átalakították, Tornyai néprajzi gyűjtőhöz hasonlóan mentette meg az 1700-as évek elejéről származó festett kazettákat. Később a Néprajzi Múzeum egyik vezetője kérte el tőle ezeket, így évtizedeken keresztül Budapesten volt a templom szószékkupolája és a karzat festett kazettás mellvédje. 2012-ben kerültek vissza az eredeti helyükre, így ma van egy XVIII. századi és egy 1900 körüli szószék is, ennélfogva két stílus egyesül a jelenlegi templombelsőben. Tornyai alapította meg a vásárhelyi múzeumot is, amely most az ő nevét viseli. Festőként is fontos programot jelölt ki magának. Úgy gondolta, hogy egy művésznek nemcsak képeket kell festenie, hanem a kulturális életben is vezető szerepet kell játszania. Akkoriban a kultúrára úgy gondoltak, mint ami együtt jár a gazdasági fejlődéssel. Protestantizmusából eredően Tornyaiban volt egyfajta konzervativizmus, a régi dolgok megélésére, megőrzésére való vágy, de másfelől fontosnak tartotta az újdonságot, a fejlődést is.

Rudnay

Rudnay Gyula: Tájkép (Nagybábony)

Fotó: Szépművészeti Múzeum

Hogyan kell elképzelni a hódmezővásárhelyi művészkörben megjelenő „puritán” tájképeket?

Tornyai Jánosnál és Rudnay Gyulánál 1907–1908 körül megjelenik az igény, hogy egyedi nyelven egyéni stílust alapítsanak. Ez az időszak az individualizmus kora is egyben. Az volt a céljuk, hogy ne a klasszikus gémeskút, a csikós, a szürkemarha legyen az alföldi tájképen, hanem tényleg azt adja vissza, amit az ember igazából lát. Nyilván itt érezhető a plein air hatása is, a természet és a teremtett világ csodálata. Tehát nem a templom tornya a csoda, hanem a természet, amely körülvesz minket, és a plein air festészet ennek a felfedezésére buzdít. Így születnek akkoriban a laza színekkel és ecsetvonásokkal készült tájképek. Tornyai stílusa negyvenéves korára jut el egy nagyon redukált világú, mondhatni tárgy nélküli vagy minimalista alföldi tájképfestészetbe, amely az ő esetében a protestantizmus szigorúságával és letisztultságával is összeköthető. Tulajdonképpen a protestantizmus lényege jelenik meg abban, hogy tiszteljük a dolgokat azért, amik. Számos más országban is volt ebben az időben ehhez hasonló tendencia, hogy a művészetet absztrahálni kell.

Milyen más témák foglalkoztatták még a református művészeket a XIX–XX. században?

Az egyik leghíresebb ilyen magyar festmény az úrvacsoraosztást ábrázolja, amely Csók István alkotása. Csók egy a XIX. század második felében induló művészpályát járt be, tehát Budapesten, Münchenben, majd Párizsban is tanult. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre a címe a képének, amely egy tipikus magyar református templombelsőt ábrázol a lelkész előtt felsorakozó, úrvacsorára váró, illetve az onnan távozó hívekkel. Festészeti műfaját tekintve egy életkép. Fontos döntés volt a művész részéről, hogy ezt a jelenetet választotta témaként, hiszen ez egyben állásfoglalás is a vallása mellett.

Csok_Istvan_Urvacsora_MNG

Csók István: Úrvacsora (Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre), 1890

Fotó: Magyar Nemzeti Galéria

Csók István képén a hívek magyar népviseletben láthatók. Elmondható, hogy a festő ezáltal szorosan összekapcsolja a református felekezetet a magyarsággal?

Az 1800-as évek második felében meghatározó tendencia volt a nemzeti stílus, tehát hogy mi a speciálisan magyar, hogyan lehet a festészetben érvényre juttatni, eltérni más nemzetek témáitól. Ehhez kapcsolódóan a század második felében viták folytak arról, hogy a magyar történelem vagy népélet képeit hogyan kell ábrázolni. Akkor még élt az a felfogás, amely a katolicizmust a Habsburg-, illetve monarchiapárti felfogással azonosította. Ahol a magyar etnikumnak zárt jellege volt, azt megőrizte a népművészete, és ezt kereste Csók István és Tornyai János is. Mik azok a magyar témák, amelyeket megfestve egy autentikus magyar stílust lehet létrehozni? A kérdésre visszatérve: igen, Csók ebben a képében a magyarságot a reformátussággal kapcsolja össze.

Egy vallási témájú műalkotás általában az alkotó belső vallásosságának a vetülete. Ilyen szempontból milyen szerepet játszhat a művész sajátos kifejezési módja?

Ennek több aspektusa van. Elmélyültséget és mély lelkiséget számos műalkotás kifejezhet, még absztrakt is. Tehát az, ha valaki odaáll egy festővászon elé és elmélyedve festeni kezd, az hosszú idő, gondolkodás, meditáció eredménye is lehet. Kárpáti Tamás festő nagyon finom, sokrétegű festményeket készít. Ezeket, ha az ember sokáig nézi, akkor egy kereszt vagy egy Krisztus-alak rajzolódik ki. A határon egyensúlyoz: ha akarom, akkor egy színkompozíción van a hangsúly és a festői értékeken, viszont ha megérzem és látom benne a formákat, akkor egy alak is lehet. Képeiben a mélyen megélt lelkiség párosul kifinomult technikai tudással és azzal a törékeny egyensúllyal, ahol az elvont színekkel domináló kompozíció egybeolvad a figuratív ábrázolással.

Játszhat-e központi szerepet a megtérésben egy műalkotás, egy festmény?

A művészet tud olyan élményt nyújtani, amely felhívja a hitre és a transzcendenciára a figyelmet, és az embereket elgondolkodtatja. Tehát igen, szerintem van ilyen képessége. A jó művészetnek megvan az funkciója és lehetősége, hogy egy jó pillanatban az embert megszólítsa. Ez igaz egy vallási élményre, egy jó prédikációra, egy szívhez szóló zsoltárra vagy egy olyan helyzetre, amelyre az emberek lelke rezonál.