Magyarrizling

Magyarrizling

Amiből sok van, azt nem igazán menő szeretni. A keresgélő típusú ember úgy van összerakva, hogy sosem a tömegre, inkább a kevesebbek által körberajongható finomságokra kíváncsi. Ahogy a hamburger vagy a sör, úgy a bor is izgalmasabb, ha nem az ipar állítja elő, hanem néven nevezhető készítője szőlőjében-pincéjében születik.

Az olaszrizling ezzel együtt hosszú ideje kedvencem, hiába nincs fajta, melyet nagyobb területen termesztenének Magyarországon. Szinte minden szóba jöhető borvidékünkön van belőle bőven, egy kivétellel: Tokaj-Hegyalján a furminté, illetve a hárslevelűé és a sárga muskotályé a prioritás. Igaz, van itt némi ellentmondás: az, hogy az olaszrizlinges hektárok száma sok ezer, még nem jelent olyasmit, hogy borként a minőségi piacon is éllovas lenne. Ennek is megvannak az okai. Míg régen a rizling és a jó fehér szinonimák voltak, addig a kádári időkben a tömegtermelés lerombolta a nimbuszát.

A rendszerváltás után eleinte nem is láttak benne fantáziát a klasszikusan rizlinges vidékek feltörekvői sem. Fehérben maradva: az első országosan ismert nevek gyorsabb és nagyobb sikert reméltek a chardonnay-tól vagy a sauvignon blanc-tól, mivel ezek erényeire nyitottabb és fogékonyabb volt a közönség. Semmit sem egyszerű megtisztítani a rárakódott ronda rétegektől.

Ám az évek teltek-múltak, és szerencsére – no meg sokak áldásos erőfeszítéseinek is hála – elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Kiderült, hogy ha figyelnek rá, a mi olaszrizlingünk többet tud annál, mint amit az átlagos – vagyis az alatti – kocsmaborok tudni szoktak. Egyik termelő a másik után mutatta meg, hogy a csopaki, az egerszóláti, a badacsonyi vagy a somlói rizling felveszi a versenyt nemhogy bármelyik chardonnay-val – emezek ki is mentek a divatból, amit amúgy sajnálok kicsit, de erről majd máskor írok –, hanem a kétezres évek száraz boros sztárjával, a furminttal is. A csopaki Jásdi István, az egri Gál Lajos, a füredi Figula Mihály, a boglári Légli Ottó, a somlói Györgykovács Imre olyan tételeket tesz az asztalra évről évre, amelyek után vígan csettint minden patrióta borivó – és akkor az új hullámos termelők örvendetesen gyarapodó táboráról még szót sem ejtettünk. Ahogy arról sem, hogy olaszrizlingből nem csak gourmet-k elé kívánkozó csúcsborok készülnek; ez az a fajta, amely fröccsként is megállja a helyét bárhol, bármikor.

Hogy a felvidéki Bott Frigyest a mezőny mely részébe soroljam – régi-e ő, vagy új hullámos –, nem is tudom. A muzslai–révkomáromi borász a kétezres évek közepén bukkant fel olyan dolgokkal, hogy mindenki csak pislogott. Előtte a borvidékről sem hallottunk, így pláne volt okunk álmélkodni, ahogy kóstolgattuk a berobbant tételeket.

Azóta eltelt egy évtized, és már nem csodálkozunk. Inkább várjuk előre, mikor jönnek végre az újabb Bott Frigyes-évjáratok. Szerencsére nem túl későn: a 2015-ös fehérek zöme már itt van, köztük az olaszrizling is. Amely a lehető legtermészetesebb módon készül, spontán erjed, fahordóban érik, és csodásan kristálytiszta. Gyönyörű világos színe van, fantasztikusan gyümölcsös-fűszeres illata – mely nem nélkülözi azt az árnyalatnyi mandulásságot sem, amely a fajta jellegzetessége –, és a kerek, élénk, selymes, komplex korty olyan jólesik, hogy muszáj újratölteni a poharat tüstént.

Többen úgy vélik, az olaszrizling borászatunk egyik kitörési pontja lehet, kár, hogy a nemzetköz nem tud mit kezdeni a nevével. A rizling eleve német – mármint a riesling, amely, mint köztudomású, egy másik fajta –, és hogy a mienk még olasz is, az végképp káosz. Vannak próbálkozások is, hogy találjunk neki másik, piacbarátabb nevet. Nos, ebben a kérdésben nem merek állást foglalni. De egy biztos: a 2015-ös Bott Frigyes-olaszrizlingből egy árva kortyot sem adnék a nemzetköznek!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »