Magyar papként megfigyelve a csehszlovák demokráciákban

Magyar papként megfigyelve a csehszlovák demokráciákban

A független Csehszlovák Köztársaság megteremtőjeként tisztelt Tomáš Garrigue Masaryk alakja sokak előtt úgy jelenik meg, mint a demokratikus társadalmi rend megteremtéséért harcoló cseh polgári politikusé. Az ország első köztársasági elnökére utalva nem véletlenül nevezik hát az új berendezkedést masaryki demokráciának. Habár az alkotmány valóban a szabadságjogok mentén haladva kívánta biztosítani a többpártrendszert, a nyugati mintát követő demokráciára mégis árnyékként vetült az új politikai elit nemzetállami törekvése. Ez a kettősség – polgári demokrácia a nemzetállamban – számos területen korlátozta az országban élő kisebbségek jogait, sőt még a csehek által önálló nemzetként el nem ismert szlovákokét is.

A hontalanság éveiként megélt jogfosztottság kora (1945-1948), illetve annak nemzetállami demokráciája pedig egyértelműen a kisebbségek nélkül képzelte el az újjáalakított beneši Csehszlovákia jövőjét. Később pedig ehhez adódott újabb próbatételként a kommunisták romboló osztályharca.

Az első Csehszlovák Köztársaság hivatalos állameszméjéből nem csupán az következett, hogy az újonnan létrehozott ország lakosságát az uralkodó nemzet(ek) és az egyes nemzetiségek csoportjába sorolta, hanem a polgárok jelentős részének a hétköznapi életben, éppen a kisebbségi létből adódóan, sérelmek egész sorát kellett elviselnie. Az államterület etnikai viszonyainak megváltoztatására irányuló törekvés, a földreform alávetése a nemzetállami céloknak, és

A most ismertetésre kerülő forrásanyag pedig arra mutat rá, milyen hivatali precizitással figyelték meg, illetve mely szempontrendszer alapján értékelték ki a katolikus egyház egyik (és vélhetően nem egyetlen) magyar lelkipásztorát.

Időben Eduard Beneš korábbi külügyminiszter, Masaryk legjobb tanítványaként számon tartott politikus első államfői időszakához kell visszatérnünk, aki az államalapító-felszabadító elnök 1935 őszén bekövetkezett lemondását követően állt az ország élére.

Az egyház ügyeibe való beavatkozásként az sem okozott problémát a nemzetállam építőinek, hogy a plébánosokat az augusztus 20-i ünnepi szentmisék elhagyására kényszerítették. Így vált a Csehszlovák Köztársaságban a magyar ünnep megtartása államellenes tevékenységgé, és ezért készítettek nyilvántartást az ünneplő magyarokról.

Történetünk paphőse, a színmagyar csallóközi Bakán született fiatal káplán, éppen egy cseh ünnep kapcsán került a hatalom látókörébe.

Mészáros Árpád Lőrinc 1912-ben jómódú, a saját földbirtokán gazdálkodó család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Felmenői a rájuk bízott földi javak gyarapításán túl a közösség szolgálatában is jeleskedtek. Római katolikusokként a falu és az egyházközség támaszának számítottak, nemcsak a boldog békeidőkben, hanem a vészterhes 20. századi események idején is. Édesapja, Mészáros Károly mecénási tevékenységéről és magyar emberként tanúsított helytállásáról a Szorgalmas gazdákból kreált kulák ellenségek című írásban olvashattunk. A hívő szülők vallásos nevelésének köszönhetően, a komáromi Szent Benedek-rendi Katholikus Főgimnáziumban és a nagyszombati szemináriumban folytatott tanulmányait befejezve, Árpád az egyház szolgálatát választotta (1936).

Történt ugyanis még 1936-ban, hogy Szent Vencel ünnepén, a magyarok által lakott Egyházgellén, vádlója szerint állítólag elutasította az ünnep megtartását arra hivatkozva, hogy az kizárólag a csehekre vonatkozik. Több se kellett ahhoz egy olyan országban, ahol Szent István ünnepét kifejezetten tiltották, hogy beinduljon ellene a besúgókra és a feljelentőkre alapozott állami gépezet.

A „Prezídium krajinského úradu v Bratislave” elnökségének nevében, szigorúan titkos utasításban arra kérték a dunaszerdahelyi járási parancsnokot, hogy a legnagyobb gyorsasággal küldjenek információt a fiatal káplánról. Érdeklődésük nem csupán a vagyoni és családi viszonyaira terjedt ki, hanem a megfigyelt személy erkölcsi, politikai és nemzeti-kulturális tevékenységére is kíváncsiak voltak.

– állt az 1936. szeptember 19-én kelt szlovák nyelvű levélben. Az alapos vizsgálat felgyorsítása érdekében külön kérdőívet mellékeltek, amelyet két példányban kellett kitölteni. Az egyes rovatokban a káplán államnyelvismeretére, anyanyelvére, a templomban és az iskolában használt nyelvre is rákérdeztek, de feltérképezték ismerősi és baráti körét, feltételezhető politikai orientációját. Ebben a magyar érzelmű katolikus klérushoz kötődő, Esterházy János által vezetett Országos Keresztényszocialista Párt támogatójaként véleményezték őt.

A diósförgepatonyi csendőrállomásról, szigorúan titkos megjegyzéssel, november 3-án küldték vissza az előzetes megfigyelésen alapuló jelentést.

Arra vonatkozóan már nincs információnk, hogy a dokumentum tartalma milyen módon befolyásolta a fiatal lelkész életét és pályáját. Annyi azonban bizonyos, hogy gyakran helyezték át egyik plébániáról a másikra.

A Felvidék 1938-as visszacsatolását követően a Magyar Nemzet című országos napilapban arról tájékoztatták az olvasókat, hogy dr. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás Mészáros Árpádot pilismaróti plébánossá nevezte ki. Új állomáshelyén is aktívan részt vett a közösségi élet szervezésében. A korabeli újságok beszámolói szerint a katolikus falusi leányok országos szervezetébe tartozó ún. „KALÁSZ-lányok” közreműködésével fogadta és megvendégelte az orosz harctérről visszatért hős katonákat. Az ápolás alatt lévő sebesült honvédeknek Pilismarótra szerveztek hajókirándulást, ezzel is segítve testi és lelki felépülésüket.

Hírdetés

A fiatalsággal egyébként mindig szívesen foglalkozott. Az általa írt színdarabokat is gyakran játszották.

A világháborút követő újabb országcsonkítás után a szülőföldjén szeretett volna működni, ezért Magyarországról a Felvidékre kérte át magát. A szlovák hatóságok azonban visszatoloncolták őt. Csak hosszas várakozás után utazhatott Csehszlovákiába.

Az állam kiszolgálóinak figyelmét itt sem kerülte el.

A megalkuvást jelentő könnyebb út helyett ő bátran és bölcsen cselekedett: az egyházi anyakönyvekből összeállított családfáját felmutatva határozottan elutasította azt. Felmenői között ugyanis egyetlen szlovák sem volt.

Árpád atyáról a kommunista diktatúra által üldözött papi sorsokat bemutató kiadványban is megemlékeztek. Ebben arról olvashatunk, hogy 1948-ban, mint lekéri plébánost tartóztatták le, és egy hónapig őrizetben tartották.

Ez az eset feltételezhetően összefüggött a felvidéki magyarok üldözése miatt Mindszenty József hercegprímástól segítséget kérő egyházi és világi személyek elleni koncepciós perrel. Ő csak a gondviselésnek köszönhette, hogy nem hurcolták el kényszermunkára az egyik csehszlovák uránbányába.

A következő megpróbáltatása akkor kezdődött, amikor híveivel elhatározta, hogy új szolgálati helyén templomot építenek. Már az engedélyeket is sikerült beszerezniük, ám a helyi pártvezetésnek nem tetszett, hogy Isten házának építésén többen vállaltak önkéntes munkát, mint az épülő kultúrháznál. A hatóság részéről rendszeresen zaklatták, folyamatos megfigyelés alatt tartották, és rágalmak alapján megvádolták, feljelentették. Az elvtársak Felsőtúrról még tovább, a Nagykürtösi járásban fekvő Ipolyhídvégre helyeztették át (1972).

„Azt lehet mondani, hogy egész papsága ideje alatt mindig építkezett és templomokat javított, s ha kellett, a plébániát is modernizálta. A plébános úr alázatos szeretete és munkabírása sokaknak szívét és lelkiismeretét megmozdította”

– olvasható unokaöccse megható emlékezésében, amelyet keresztapja születésének 100. évfordulója alkalmából a Remény című katolikus hetilap jelentetett meg.

Nyugdíjazása előtt, az 1980-as évek elején szeretett volna visszatérni csallóközi szülőfalujába, azonban a helyi tanácsülésen az elvtársak kijelentették, hogy kulák fia nem kell Bakára papnak. Az atyát 1983-ban a szülőföldjétől távol érte a halál, ám kérésének eleget téve szeretett falujában temették el. A budapesti kiadású Új Ember című katolikus hetilapban így emlékeztek róla:

Mészáros Árpád c. esperes, ipolyhídvégi plébános (Csehszlovákia)
életének 71., papságának 47. évében április 15-én elhunyt.
Bakán temették.

A kommunisták tiltása ellenére a bátor magyar pap mégis hazatért. Síremlékén a tisztelői mind a mai napig elhelyezik az emlékezés virágait és mécseseit.

Koller Gyula atya visszaemlékezése szerint Mészáros Árpád 1968-ban sokat tett vele együtt azért, hogy egy katolikus lapot jelentessenek meg. A tervet végül 1990-ben sikerült megvalósítani.

Korábbi történeteinkben már megismerhettük Mészáros Gyula és Tihanyi Ferenc paphősök életútját, akik Mészáros Árpád esperesplébánossal a felvidéki magyarok érdekeit az elnyomó hatalommal szemben megalkuvás nélkül védelmezték. Helytállásuk a 21. században is példaértékű kell legyen, hiszen a magyar jövőt jelentő nemzedékek csak akkor fogják igazán tisztán látni a jogtipró rendszerek sötét jellemzőit (ezáltal megóvni a szabadság eszméjét), ha a jelenben mi felvállaljuk és hirdetjük közösségünk hitvallóinak tanúságtételeit.

***

Felhasznált irodalom:

Darnai Zsolt – Dr. Karaffa János szerk.: A magyarság kálváriája Bakán. Kényszertelepítések és deportálások 1945 után. Baka község önkormányzata, Baka, 2005.

Mészáros Árpád István: Egy lelkipásztor életútja. In Remény, XXIII. évf., 32. sz., 2012. augusztus 5., 5. o.

Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában I-III., Budapest, 1992.

Simon Attila: Nemzetállam-építés eszközei az első Csehszlovák Köztársaságban. Középeurópai Közlemények. 2. évf. 2-3. sz. 2009, 107-113. o.

Korabeli újságok híradásai.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »