Magyar nótaestek vetélkednek

Sokan temették már az elmúlt évtizedekben a magyar nótát. Ma mégis mintha a reneszánszát élné a gömöri régióban is.

Simonyi, Serke, Sajógömör, Rimaszombat – sorjáznak a nótaestek, bár ennek egyik oka, hogy ahogy két dudás nem fér meg egy csárdában, két nótaest-szervező sem nagyon egy régióban. Október hatodikán, vasárnap Szendreiné Kukolík Rózsa ezüstkoszorús nótaénekes rendezett immár másodszor nótaestet Legszebb város Batyi címmel, de még aznap meghirdette Lakatos Ernő, az egykori simonyi nótaestek szervezője a következő magyar nóta találkozóját, amelyre november 10-én kerül sor Rimaszombatban.

Bár a magyar nótára mindig volt igény (mai napig levehetetlen a Jó ebédhez szól a nóta című rádió- idővel tévéműsor is), sokaknak ez jelentette az egyedüli kultúrát, viszont a zenén belül is mindig a megtűrt kategóriába sorolták.

Ami a Felvidéket illeti, a hétvégén a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya már huszadik alkalommal rendezi meg a magyarnóta-énekesek országos versenyét, míg Gömörben két szomszédos település vette ki a részét a magyar nóta népszerűsítéséből, Simonyiban a Szivárvány Polgári Társulás Lakatos Ernő irányításával, míg Serkében Lichtmannegger Tibor.

Mindezzel elsősorban a nótaénekesek jártak jól, akiknek egyre több a meghívásuk, s járják a Felvidék és a határ túloldalának településeit is. De aki azt hinné, hogy ez anyagilag sikeres vállalkozás, az alighanem téved. Ahogy a migléci Szitás Ida mondja, ma kultúrát ápolni és terjeszteni heroikus vállalkozás, s bár alig van felkérés, amelyre nemet mondana, bizony nagyon sok időt vesz el a családjától a sok-sok hétvégi utazgatás.

„Nemrég közönségszervezőt keresett az egyik hazai magyar színház. Elmondták a feltételeiket, majd rákérdeztem, mennyi lesz a fizetés. Amikor megtudtam, hogy minimálbért kínálnak a napi 12-16 órás munkáért, s még az útiköltségemet sem kompenzálnák, azt sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak” – mondja Szitás Ida, aki szerint helyben is egyre nehezebb kultúrát csinálni, hisz ahogy egyre nehezebb egy focicsapatot összehozni, úgy egy amatőr színjátszó társulatnál is egyre lehetetlenebb időpontokat egyeztetni. „Szinte mindannyian éjt nappallá téve dolgozunk, s lassan már csak egyéni produkcióra futja. Nem tud nekem egy jó monológot?” – kérdez vissza, s ilyenkor már értem, miért nehezebb összehozni egy-egy produkciót például az Egressy Béni Fesztiválra is.

Hírdetés

De térjünk vissza a vasárnapi esthez, „jó gömöri” szokáshoz híven délután három órakor kezdődik a nótaest, s ugyanekkor emlékeznek a helyi magyarok a temetőben az aradi vértanúkra is. Mindezek ellenére mintegy háromnegyed ház jön össze a nótaestre, akik kitartóan és lelkesen hallgatják az egész Felvidékről érkezett nótaénekeseket, jöttek Miglécről, Szepsiből, Nagyfödémesről, de Ózdról is.

A fellépők sorát a házigazda Szendreiné Kukolík Rózsa negyedikes alapiskolás unokája, Tamás nyitja, aki ugyan nem tud magyarul, de lelkesen, akcentus nélkül énekli a nótaest címadó slágerét, amelyet annak idején Erdélyi Mihály követett el. A nóták mellett operettslágerek és hazafias nóták is felhangzanak, az előadók (Molnár Angelika, Csókás Bertalan, Csemez Anikó, Kukolíkné Szendrei Rózsa, Budai Zoltán, Simon Zsóka, Forgács Erzsébet, Bohács István, Szitás Ida, Rezes Gyula, Slezák Erika) komoly energiákat mozgósítanak, a sok helyről összeverbuvált zenekar viszont kevésbé összefogott benyomást kelt, főleg a prímásként szerződtetett Ladislav Rigó (Kozma László – cimbalom, Kozma Péter – nagybőgő, Danis Ottó – brácsa, Demeter Péter – harmonika) nem mindig találja a közös hangot az énekesekkel.

Az alkalmi banda a Horváth Oriental Orchestra nevet viseli, s egyedül csak Horváth Roland helybéli, a többiek különböző helyekről érkeztek. Horváth Roland klarinétos, s mivel egyre kevesebben játszanak ezen a hangszeren, nagyon sok meghívást kap a magyarlakta vidékekről. Most úgy gondolta, visszahívja őket… A néha a kevesebb több alapon talán érdemes lett volna a szervezőknek korlátozniuk a fellépők számát vagy lerövidíteni a fellépti időt, mert a közönség ugyan magyar nóta rajongó, de ahogy telik az idő, egyre türelmetlenebb. Főleg a szünet tűnik hosszúnak, s miután a közönség hangos tapsolással szeretné rábírni a szereplőket a folytatásra, a műsorvezető Bodzsár Gyula pedig viccelődéssel próbálja oldani a kínos helyzetet.

Madarász Katalin is megunja a hosszas várakozást, két nappal előtte még a Rimaszombattól „alig” 650 kilométerre lévő Csíkszeredában lépett fel, s a nagy sietségben még a fellépő ruháját is otthon felejtette. Bár már 85 éves, még mindig maga vezet, egyedül a szomszédasszonyát hozta magával, hogy legyen kivel társalognia.

Rimaszombatba boldogan jött, hiszen itt gyerekeskedett annak idején legkedvesebb fellépőtársa, Gál Gabriella, akivel évtizedekig alkottak elválaszthatatlan párost. S bár a szervezők Madarász Katalint, a sztárvendéget tervezték a végére, a Művésznő a második rész elején Kukolíkné fellépése után felrúgva az eredeti sorrendet, valósággal berobban a színpadra.

Évtizedeket letagadhatna a korából, s amikor azt énekli, hogy „Most vagyok a legjobb korban”, el is hisszük neki. Csak a közönséggel nincs szerencséje. Hiába próbálja rávenni őket a közös dalolásra, nemhogy a férfiak, még a nők se nagyon állnak kötélnek. Az alig 15 perc alatt a szórakoztatás mellett felvilágosító munkát is végez, egyfajta gyorstalpalón komoly ismereteket szerezhetünk a magyar nótáról. Villognak és világítanak viszont a mobiltelefonok, mindenki Madarász Katalin fellépését akarja hazavinni emlékül.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »