Erdély védelmével és a Déli-Kárpátok birtokbavételének kérdésével a magyar minisztertanács először 1944. augusztus 25-én foglalkozott rendkívüli ülés keretében.
A Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes helyzetelemzése alapján a minisztertanács elvetette egy Dél-Erdély elleni magyar támadás tervét, mivel ehhez a rendelkezésre álló honvéd csapatok voltak nem elegendőek. Az ülését követően kapta meg Vörös vezérezredes Heinz Guderian vezérezredesnek, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökének táviratát, amelyben a német fél arra kért határozott választ, hajlandó-e a Honvédség részt venni Dél-Erdély birtokbavételében. A németek tisztában voltak vele, hogy a Vörös Hadsereget csak akkor tartóztathatják fel a Déli-Kárpátokban, ha lezárják annak hágóit. E hadműveletre azonban az igen súlyos veszteségeket szenvedett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport önmagában nem rendelkezett megfelelő erőkkel.
A minisztertanács augusztus 26-án ismét foglalkozott a kérdéssel. Döntés született arról, hogy Magyarország csak abban az esetben tud részt venni Dél-Erdély elfoglalásában, ha a németek ehhez nehézfegyverzetet és támogató csapatokat biztosítanak. Guderiant ezért augusztus 31-én Budapestre érkezett. A német vezérezredes tárgyalt Horthy Miklós kormányzóval, Lakatos Géza miniszterelnökkel, és Vörös vezérezredessel is. Guderiannak sikerült a magyar felet meggyőznie, anélkül, hogy elfogadta volna azt a magyar felvetést, hogy a magyarországi hadműveleteket a Honvéd Vezérkar főnöke irányíthassa. Mivel kisebb jelentőségű ügyekben engedtek a németek, a tárgyalások mindkét fél számára eredménnyel jártak.
Szeptember 2-án a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka, Friessner vezérezredes kifejtette csapatai további feladatait. Eszerint a hadseregcsoport a jelentős természeti akadályok kihasználásával továbbra is védi a délkelet-európai térséget, és a Vaskapunál csatlakozik a balkáni német erőkhöz. A hadseregcsoport szándéka a feladat megvalósítása érdekében az volt, hogy a magyar 2. hadsereggel együttműködve, Dél-Erdélyen keresztültörve birtokba veszi és lezárja a Déli-Kárpátok hágóit (így a Vulkán-hágót és a Vöröstorony-szorost is). Vörös János vezérezredes szeptember 4-én emlékiratot intézett a magyar kormányhoz. Ebben korábbi álláspontjától eltérően már támogatta a Dél-Erdély elleni támadást, mivel ez volt az egyetlen lehetőség a szovjet csapatok Déli-Kárpátokon való átkelésének megakadályozására. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács a támadás időpontját szeptember 5-ére tűzte ki. Az utolsó pillanatban úgy látszott, hogy a felmerülő külpolitikai aggályok és egyéb megfontolások miatt a támadást mégis el kell halasztani. Azonban Lakatos Géza miniszterelnök úgy döntött, a hadműveletet terv szerint, szeptember 5-én végre kell hajtani.
A magyar felső vezetés tehát, folyamatos tárgyalások és egyeztetések, állandó külpolitikai és katonai helyzetértékelések közepette, szeptember 4-én végül elhatározta a Déli-Kárpátok hágói lezárása céljából Dél-Erdély katonai birtokbavételét, mint a szovjet támadás és a román átállás következtében összeomlott délkeleti német arcvonal stabilizálásának, és Magyarország védelmének egyetlen lehetőségét. Könnyen belátható, hogy a támadást ebben a hadműveleti helyzetben nem területgyarapítási szándék, hanem katonai szükségszerűség indokolta.
A feladat végrehajtására magyar részről az augusztus 30-án megalakult magyar 2. hadsereget jelölték ki, amelynek parancsnoka Veress Lajos vezérezredes lett. A hadsereg a II. és IX. hadtest-parancsnokság, a 25. gyalog-, 27. könnyű-, 2. páncélos-, 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint 1. és 2. póthegyi- és 9. határvadász-dandár alakulataiból állt. A Kolozsvár térségében gyülekező magyar hadsereg a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe került. A támadáshoz a 2. hadsereg alárendeltségébe utalták a német 114. tüzérparancsnokságot, a 818/II. tábori tüzérosztályt (10,5 cm-es tarackokkal), a 48/I. légvédelmi tüzérosztályt és az 1179. rohamlövegosztályt is.
A szeptember 2-án közölt német tervek szerint a magyar csapatok feladata: Tordán és Gyulafehérváron keresztül meglepetésszerűen előrenyomulva szétverni a román erőket, és a szovjetek beérkezése előtt birtokba venni a Vöröstorony-szorost, valamint fedezni a nyugat felé vezető hegyi utakat. Marosvásárhely körzetében gyülekezett a német Gruppe Siebenbürgen (Erdély-csoport), amely a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztályból és a 75. gyaloghadosztályból állt Arthur Phleps SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt. A német csoportosítás a helyzettől függően déli vagy délkeleti irányban törhetett előre.
Veress Lajos a támadás célját kissé másképpen értékelte. Visszaemlékezése szerint:
„A szerencsétlen dél-erdélyi határalakulás, a Keleti-Kárpátok védelmének biztonsága, de főleg az időnyerés, arra az elhatározásra indították a hadsereg-parancsnokságot, hogy a szűk hadműveleti területet – ha már a legfelsőbb hadvezetés Erdély kiürítését nem rendelte el – legalább kitágítsa, hogy a románok a Székelyföld nyakát elvágni ne tudják. Erre csak egy mód nyújtott lehetőséget: Kolozsvár és Marosvásárhely között a határbeszögellést egy támadással kellett kiegyenesíteni. Azt a kézenfekvő tervet, hogy a támadást a déli-kárpáti hágók birtokáig vigye előre, a hadsereg-parancsnokságnak erő híján el kellett ejtenie.”
A 2. hadsereg támadó csoportosítása szeptember 5-én lépte át a román határt Kolozsvár–Marosvásárhely térségében. A 2. pót-hegyidandár felszerelési nehézségek miatt nem vett részt a támadásban, a 25. gyaloghadosztály pedig még szállítás alatt volt. A hadsereg jobbszárnyán a 7. és 9. tábori póthadosztály Gyalu–Kolozsvár térségéből Torda felé támadott. Támadásuk áttörte a román 4. hadsereg 20. kiképző-gyaloghadosztályának védelmét. A magyar hadosztályok átkeltek az Aranyoson, elfoglalták Tordát, majd másnap, 6-án átkeltek a Maroson is. A 2. honvéd páncéloshadosztály31 szeptember 5-én (román források szerint 60 bevethető páncélossal) észak felől benyomult a kissármási beszögellésbe. A magyar páncélosok, leküzdve a román 6. és 7. granicsár- (határőr-) zászlóaljak gyenge ellenállását, Marosludas felé közeledtek. A 25. honvéd gyaloghadosztály éppen beérkező alakulatait a hadsereg-parancsnokság haladéktalanul az arcvonalra indította, hogy az előretörő csapatokat megerősítse velük. Marosvásárhely körzetéből a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály 12 Jagdpanzer 38 (t) vadászpáncélossal a Marosugra–Nagycserged vonal ellen hajtott végre támadást, ezzel segítve a magyar főerők előrenyomulását.
A 2. honvéd páncéloshadosztály csapatai szeptember 7-én Dicsőszentmárton és Somfalva között elérték a Kis-Küküllő vonalát. A román alakulatok a támadás első napján 20–40, a következő kettőn pedig további 20–25 kilométert vonultak vissza.
Szeptember 9-én a magyar 2. hadsereg parancsot kapott, hogy előrenyomulását szüntesse be, és csapatait vonja vissza a Maros vonalára. A visszavonulási intézkedés oka az volt, hogy a Fővezérség értesült a szovjet csapatok Dél-Erdélybe való benyomulásáról. Szeptember 10-én Veress vezérezredes a 2. Ukrán Front főerőinek közeledése miatt el is rendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán. Ugyanezen a napon a német hadvezetés és a Honvéd Vezérkar elrendelte a Székelyföld kiürítését is. A magyar IX. hadtest szeptember 12-től a német 8. hadsereg kötelékében harcolt tovább.
A magyar–német támadás nyomán kialakult új helyzetben Malinovszkij hadseregtábornok, a 2. Ukrán Front főparancsnoka hadműveleti javaslatokat terjesztett fel a SZTAVKA-nak. Eszerint szeptember 7-éről 8-ára virradóra a 6. harckocsihadsereg két hadtestének el kellett érnie Craiova, egy hadtestének pedig Târgu Jiu körzetét. A 27. és 53. hadseregnek szeptember 12-ig Turnu Severin és Giurgiu között – továbbra is délnyugat felé mozogva – el kellett érnie a Dunát. A 27. hadsereg egy része segítséget nyújt a 7. gárdahadseregnek Brassó körzetének elfoglalásában. Ezt követően a 6. harckocsihadsereg és a 27. hadsereg két lövészhadteste forduljon észak felé, hogy birtokba vegye a Kolozsvár–Nagyvárad–Hátszeg terepszakaszt. Malinovszkij szerint ebben a helyzetben a 40. hadsereg és a 7. gárdahadsereg ellen harcoló német–magyar csapatokat a bekerítés fenyegette volna, és a Vörös Hadsereg magasabbegységei könnyen elérhették volna a Dés–Kolozsvár vonalat. A front főerőinek támadását Malinovszkij a továbbiakban is Szatmárnémeti felé képzelte.
A szovjet hadvezetés lényegét tekintve jóváhagyta a frontparancsnok javaslatát, és szeptember 5-én direktívájában megparancsolta, hogy a 2. Ukrán Front főerői hatoljanak be Erdélybe egészen a Szatmárnémeti–Kolozsvár–Déva–Turnu Severin vonalig. Úgy gondolták, ezzel jelentős segítséget lehet nyújtani a Keleti-Kárpátokban elakadt 4. Ukrán Frontnak, amelynek Szlovákia felé kellett volna előrenyomulnia. A továbbiakban a 2. Ukrán Front főerőinek a Tisza irányában támadva el kellett érniük a Nyíregyháza–Szeged vonalat. A Szeged és Turnu Severin közötti terület védelmére a SZTAVKA román csapatok bevonását rendelte el. A fentiekből úgy tűnik, hogy a szovjet hadvezetés szeptember 5-én kiadott direktívája még nem vette figyelembe a Tordánál zajló magyar–német támadás tényét. A szovjet csapatok előrenyomulását pedig továbbra sem északnyugat felé, az Alföld irányában kívánták folytatni, hanem még mindig északi irányban, Erdély hegyes vidékein utasították őket támadásra.
Szeptember 6-án reggel a román csapatok (összesen mintegy 264 ezer fő) a 2. Ukrán Front parancsnokának hadműveleti alárendeltségébe kerültek. A román 4. hadsereg 113 ezer 759 katonából és 12 hadosztályból állt. A hadsereg éppen súlyos védelmi harcokat vívott a magyar–német erőkkel a Marostól délre, Nagyenyed és Marosvásárhely között. A hat hadosztállyal rendelkező román 1. hadsereg (73 ezer 844 fő) Nagyvárad és Temesvár között, az önálló 4. hadtest (56 ezer 212 fő, négy hadosztályban) pedig Turnu Severintől délkeletre helyezkedett el. Szovjet források szerint a román hadosztályok létszáma 6–10 ezer fő között váltakozott. Harckocsikkal csak kis mennyiségben rendelkeztek. A csapatok tüzérsége 100 tarackból, valamint 480 könnyű lövegből és páncéltörő ágyúból állt. A román 1. hadsereget főleg újoncokkal töltötték fel, akiknek fele harckiképzést sem kapott. A népfelkelők általában 45 éven felüliek voltak.
A magyar–német támadás miatt Malinovszkij új feladatokat adott balszárny-csapatainak. A 6. harckocsihadsereg parancsot kapott, hogy forduljon északnak, és szeptember 12-ére foglalja el a Dés–Kolozsvár–Nagysármás terepszakaszt. A harckocsihadsereg, amely szeptember 12-én megkapta a „gárda” elnevezést, a feladat végrehajtásának megkezdésekor 262 harckocsival és 82 önjáró löveggel rendelkezett. A csapatok a Vulkán-hágón és a Vöröstorony-szoroson keresztül nyomultak előre. Erről M. V. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front törzsfőnöke emlékirataiban így számol be:
„Az út nem tartozott a sima utak közé. Az itt támadó csapatok még nem harcoltak hegyes terepen. A harckocsik bőgő motorral, nehezen kapaszkodtak fel a magaslatokra, a szovjet lövészek verítéke hullott a hegyi utak minden kilométerén. A parancsnokok is szigorú vizsgát tettek harcászati képességeikről. Tisztjeink azonban gyorsan alkalmazkodtak a szokatlan viszonyokhoz. A harckocsiparancsnokok fő tevékenysége a fokozatos erőkifejtés volt. A gyorsan mozgó magasabbegységek terepszakaszról terepszakaszra mozogtak előre, a kijelölt helyeken összpontosultak, és egy kézbe fogva minden eszközt, egyetlen csapással kivetették állásaiból az ellenséget. Ezekben a harcokban elért harcászati eredmények vetették meg a hadműveleti siker alapját. Különösen akadályozta csapataink mozgását az ellenséges repülőerők tevékenysége. Bombázták a keskeny utakat, és igyekezetek feltartóztatni a szovjet csapatok támadását.”
A 27. hadseregnek ugyancsak észak felé támadva szeptember 15-ére el kellett érnie Kolozsvár körzetét. Az 53. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy északnyugati irányban előrenyomulva szeptember 19-ére jusson ki a Brád–Lugos vonalra. A szovjet összfegyvernemi hadseregek parancsnokai utasítást kaptak, hogy amint elérik a román hadseregek arcvonalszakaszait, a román alakulatokat vonják alárendeltségükbe.
Szeptember 13-án a déli órákban a 6. gárda-harckocsihadsereg (A. G. Kravcsenko vezérezredes) 5. gárda-harckocsihadtestének 12 páncélosa, körülbelül ezred erejű gyalogsági támogatással, Alsószentmihálynál elérte a tordai hídfőt. A 25. honvéd gyaloghadosztály 7,5 cm-es páncéltörő ágyúi hét szovjet harckocsit kilőttek. Ezzel kezdetét vette a tordai csata első szakasza.
A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport meggyengült kötelékeit még nem sikerült teljesen rendezni. A magyar támadással szemben a szovjet alakulatokkal megerősített román csapatok ellenállása megszilárdult. Erdélyben három szovjet összfegyvernemi hadsereg és egy harckocsihadsereg (25 lövészhadosztály, valamint négy, páncélosokkal rendelkező hadtest), valamint egy 11 hadosztályból álló román hadsereg nyomult előre. Friessner vezérezredes úgy vélte, hogy rendkívül nehéz megpróbáltatások elé néznek csapatai, de annak örült, hogy a szovjetek továbbra is Erdélyben, arcból indított támadásokkal keresték a döntést, ahelyett, hogy a román Bánátból kitörve, a szinte fedezetlen magyar Alföldön támadva mélyen átkarolták volna a hadseregcsoportot.
Megjegyzendő, hogy a német napijelentések szerint a szovjet harckocsik már szeptember 10-én harcérintkezésbe kerültek a magyar 2. hadsereg alakulataival, amikor a 7. tábori póthadosztály állásait támadó román csapatokat támogatták. A védők szeptember 11-én kettő, 12-én pedig újabb kilenc páncélos kilövését jelentették.
Az október 8-ig tartó tordai csatában a magyar 2. hadsereg, együttműködve a székely határőrséggel, a német 8. hadsereggel és a német Erdély-csoporttal, sikeresen feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő szovjet 7. gárda-, 6. gárda-harckocsi-, 27., 40. és román 4. hadsereg ismétlődő támadásait. A védelem fő súlyát a Torda környéki hegyekben, a Koppánd–Torda–Aranyosegerbegy–Gerendkeresztúr vonalon a 25. honvéd gyalog- és a 2. páncéloshadosztály viselte.
Szeptember 7-én Románia formálisan is hadat üzent Magyarországnak. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt Horthy kormányzó aznap összehívta a magyar koronatanácsot. A megbeszélésre a kormány tagjain kívül Vörös vezérezredes és Vattay Antal altábornagy, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke, egyben Horthy Miklós főhadsegéde is meghívást kapott. A Kormányzó közölte, hogy a megígért német segítség elmaradása és a reménytelen katonai helyzet miatt fegyverszünetet fog kérni. A koronatanács elvben egyetértett Horthyval, de Csatay Lajos honvédelmi miniszter javaslatára végül úgy döntött, előbb ultimátumot kell intézni a németekhez. Az ultimátum szerint a németeknek 24 órán belül öt páncéloshadosztályt kellett átcsoportosítaniuk a dél-erdélyi arcvonalra, ellenkező esetben Magyarország fegyverszünetet kér a szövetségesektől. A koronatanács katona-résztvevői előtt minden bizonnyal világos volt: ezt a feltételt a németek akkor sem tudták volna teljesíteni, ha történetesen lett volna (mint ahogy nem volt) öt páncéloshadosztályuk tartalékban. A németek (Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja, és Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok, a német Wehrmacht meghatalmazott tábornoka Magyarországon) másnapra választ ígértek.
Szeptember 8-án a Honvéd Vezérkar főnöke a minisztertanácsot is tájékoztatta a helyzetről. A miniszterek többsége, mivel bízott a német segítségben, a harc folytatása mellett foglalt állást. A németek gyorsan, még a határidő letelt előtt közölték, hogy a kért páncéloshadosztályok már a következő nap elindulnak Budapest felé.
A magyar minisztertanács döntése, miszerint a háborús küzdelem folytatódik, újabb magyar támadás katonai szükségszerűségét hozta magával. Ugyanis a Sziget-hegység átjáróinak lezárása nélkül az Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg erőfeszítései feleslegessé válhattak, mivel a szovjet csapatok Aradtól keletre kijuthattak a Déli-Kárpátokból az Alföldre. Vörös vezérezredes sürgette a Kormányzónál az Arad irányába való támadás megindítását, amit Lakatos miniszterelnök viszont ellenzett. Horthy kormányzó Lakatos javaslatára szeptember 10-én estére összehívta legbizalmasabb tanácsadóit, az úgynevezett titkos tanácsosokat. A tanácskozás egyértelműen az azonnali fegyverszüneti kérelem mellett foglalt állást, és felhatalmazta a miniszterelnököt, hogy másnap közölje a Kormányzó elhatározását a minisztertanáccsal is; az angolul jól beszélő Náday István vezérezredest pedig megbízta, hogy utazzék Olaszországba, és ott vegye fel a kapcsolatot az angolszászokkal.
A szeptember 11-i minisztertanács viszont nem vállalta a fegyverszünet politikai felelősségét, és a kormány lemondott. Erre a Kormányzó elállt korábbi szándékától, felkérte a kormányt, hogy maradjon hivatalában, a Honvéd Vezérkar főnökét pedig Hitler főhadiszállására küldte, hogy a német segítséget mielőbb kierőszakolja.
Friessner vezérezredes szeptember 9-én kihallgatáson járt Horthynál. A Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka úgy gondolta, hogy a hadseregcsoport keleti arcvonalát feltétlenül vissza kell venni, és ehhez szerette volna megnyerni a Kormányzó támogatását is. Friessner emlékei szerint a szívélyes légkörű megbeszélésen Horthy mindenben egyetértett a német tábornokkal, de egy szóval sem említette a fegyverszünettel kapcsolatos szándékait.
Másnap, 10-én Friessner (még a magyar vezérkar főnöke előtt) Hitler főhadiszállására repült, hogy tájékoztassa őt budapesti benyomásairól. Hitler közölte, hogy előkészületek történtek a magyar kormányzati viszonyok tisztázása érdekében. Ezzel összefüggésben a hadseregcsoporthoz irányított III. páncéloshadtest-parancsnokság és a 23. páncéloshadosztály vasúti szállítmányait megállították Budapesten. A magyarországi SS- és rendőralakulatokat, valamint a magyar területen szervezés alatt álló 109. és 110. páncélosdandárokat riadókészültségbe helyezték. Hitler helyzetértékelésre magához kérette Vörös vezérezredest is. Friessner felvetését a hadseregcsoport keleti arcvonalának visszavételére Hitler azzal utasította el, hogy a német 8. hadsereg állásai mögött jelentős mangánérc-lelőhelyek vannak.
Vörös János vezérezredest Hitler szeptember 12-én este fogadta. Jelen volt még Friessner vezérezredes, von Greiffenberg gyalogsági tábornok és Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője is. A Honvéd Vezérkar főnöke előadta, hogy Magyarország továbbra is kitart a szövetségi hűség alapján, de szükséges, hogy ehhez segítséget (német hadosztályokat, fegyvert és lőszert) kapjon. Vörös ismételten azzal a kéréssel állt elő, hogy Magyarország területén a legfelsőbb hadműveleti vezetés magyar kézben legyen. Hitler a katonai segítséget megígérte, de a parancsnoklási viszonyok tekintetében semmit sem engedett. Szerinte a magyarországi hadszíntér vezetését a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokának, Friessner vezérezredesnek kell ellátnia.
Vörös János másnap hazaérkezett, és a fejleményekről még aznap tájékoztatta a Kormányzót. Időközben – a vezérkar főnöke távolétében – a Fővezérség parancsot adott az Arad irányában hosszabb ideje tervezett támadás megindítására. A feladat végrehajtására a magyar IV. és VII. hadtestet jelölték ki.
A pécsi IV. hadtest parancsnoka Heszlényi József altábornagy volt, aki hosszú időn keresztül a Honvédség Főparancsnokának szárnysegédi beosztását töltötte be. Kiváló minősítésű vezérkari tiszt volt, de a második világháborúban eddig súlyos gyomorbaja miatt nem sok vezetési tapasztalatot szerezhetett. Rövid ideig a magyar 2. hadsereg IV. hadtestét irányította a Don mellett. Szélsőjobboldali politikai meggyőződése és németbarátsága közismert volt. A hadtest vezérkari főnöke, Sellyey Jenő vezérkari ezredes német származású volt. Hasonló politikai meggyőződése és erős német-szimpátiája jó kapcsolatot biztosított elöljárójával.
A IV. hadtest szeptember 2-ig befejezte felvonulását a Békéscsaba–Gyula–Battonya–Kunágota–Mezőhegyes terepszakaszon. A hadtest parancsnoka már egy nappal korábban átvette a parancsnokságot a Nagyvárad és Mezőhegyes közötti területen. Harcálláspontja Békéscsabán volt. A Honvéd Vezérkar főnöke azt tervezte, hogy a IV. hadtest törzséből később megalakítja a 3. hadsereg parancsnokságát. A hadsereg alárendeltségébe a Nagyváradra beérkező VII. hadtestnek, és a lengyel területről hazaszállítás alatt lévő II. tartalékhadtestnek kellett kerülnie.
Szeptember elején a IV. hadtest alárendeltségébe tartozott az 1. honvéd páncéloshadosztály (Koszorús Ferenc vezérkari ezredes) Pécs–Szigetvár körzetéből már beérkezett gyorscsoportja, a 6. tábori póthadosztály (Vukováry György vezérőrnagy), a 8. tábori póthadosztály (dr. Temesy Béla vezérőrnagy) és az 1. tábori pót-huszárezred (Auerhammer József ezredes). Átmenetileg a 4. tábori póthadosztály (Tarnaváry Árpád vezérőrnagy), később a szeptember 9-én Orosháza–Hódmezővásárhely felé irányított 20. gyaloghadosztály (parancsnoka Vasváry Frigyes vezérőrnagy), valamint szeptember 20. után a Szabadka–Hódmezővásárhely körzetbe szállított 23. tartalékhadosztály (Deseő Gusztáv vezérőrnagy) felett is hamarosan a IV. hadtest parancsnokolt.
Szeptember 12-ig a 4. tábori póthadosztály átkerült a VII. hadtest alárendeltségbe, amelynek parancsnoka Vörös Géza altábornagy, a vezérkar főnökének öccse volt. A hadtest másik seregteste a 12. tartalékhadosztály volt (Németh Béla vezérőrnagy). A hadtest vezérkari főnöki teendőit Pesty Endre vezérkari alezredes látta el.
Az 1. honvéd páncéloshadosztály a IV. hadtest legnagyobb harcértékkel bíró seregteste volt. Parancsnoka, Koszorús vezérkari ezredes, mint az 1. tábori páncéloshadosztály vezérkari főnöke, részt vett az 1942. évi Don menti harcokban is, és tapasztalt páncélos tiszt hírében állt. A hadosztály vezérkari főnöke 1944. szeptember elején Pállfy-Muhoray Zoltán vezérkari százados volt. Parancsnokával tökéletesen megértették egymást.
A hadosztály 1. harckocsiezrede (vitéz Baló Zoltán ezredes) törzsből és két harckocsi-zászlóaljból állt. Egy zászlóalj az 1943. évi állománytábla53 alapján két nehéz harckocsi-századból (11–11 Turán–75 és öt–öt Toldi), két közepes harckocsi-századból (17–17 Turán–40 és öt–öt Toldi), egy könnyűharckocsi-századból (nyolc harckocsi) és egy páncélos gépágyús szakaszból (egy harckocsi, négy Nimród) állt. Azonban 1944. szeptember 2-án a harckocsiezred még kevés harckocsival rendelkezett. A beérkezett 1/III. harckocsi-zászlóalj törzsében öt Toldi könnyűharckocsi, három századában egyenként hét Turán, öt Toldi és három Nimród állt rendelkezésre. Így a kiképző-alakulatok és a rohamtüzérosztályok harckocsijaira is szükség volt. A rohamtüzérosztályok összesen 24 Turán–75-öt adtak át. Összességében a hadosztály a támadás megindulás előtt további 60 páncélost kapott.
Az 1. gépkocsizó lövészezred (vitéz Vastagh György ezredes) három (1-3.) gépkocsizó lövészzászlóaljból állt. Mivel a nehéz páncéltörő ágyúk hiányoztak, Csatay Lajos honvédelmi miniszter utasítására az ezred német páncélöklöket (Panzerfaust) is kapott. Az állománytábla alapján a zászlóaljak egyenként egy árkászszakaszból, egy híradószakaszból, egy páncélos gépágyús szakaszból (négy Nimród), valamint három puskás- és egy nehézfegyver-századból (géppuskákból és aknavetőkből) álltak. Az ezred-közvetlen árkászszakasz, híradószakasz, motorkerékpáros szakasz, könnyű páncéltörőágyús szakasz, valamint a zászlóaljak gépjármű-állománya főleg a polgári életből bevonultatott tehergépkocsikból, motorkerékpárokból és autóbuszokból állt. Az 1. gépkocsizó lövészezred kilenc Nimród páncélos gépágyúval és nyolc közepes páncéltörő ágyúval rendelkezett. Az 1. és 2. lövészzászlóaljaknak 1944. szeptember 2-án még egyáltalán nem voltak gépjárműveik. A zászlóaljak egyenként négy puskás- és egy géppuskás-századból, illetve egy árkász-, egy híradó-, és egy könnyű páncéltörőágyús szakaszból (két löveg) álltak.
A hadosztály tüzérségét az 1. és 5. gépvontatású tüzérosztály alkotta, osztályonként három, illetve négy üteggel (egyenként négy 10,5 cm-es tábori tarackkal). Az ezredkötelékben összefogott tüzérosztályok tevékenységét Csendes István ezredes irányította.
Az 1. felderítő-zászlóalj parancsnoka vitéz Németh Imre alezredes volt. A zászlóalj egy (1.) gépkocsizó lövészszázadból, egy (2.) motorkerékpáros-századból (BMW–750 motorkerékpárokkal), egy (3.) páncélgépkocsi-századból (Csaba páncélgépkocsikkal), és egy motorkerékpáros forgalomszabályozó szakaszból állt.
Az 51. páncélos gépágyús zászlóaljat három század (egyenként egy harckocsi és hat Nimród) alkotta, összesen 18 darab 4 cm-es gépágyúval. Az 51. légvédelmi tüzérosztály egy (1.) ágyús ütegből (négy 8 cm-es löveggel) és két (2-3.) gépágyús ütegből (hat–hat gépvontatású 4 cm-es gépágyúból) állt. A hadosztály páncélos-utászzászlóalja az 1. és 5. utászszázadokból, az 1. páncélos-híradózászlóalj pedig ugyancsak két századból szerveződött.
Az 1943. augusztusi állománytáblában nem szerepel, de könyvészeti források megemlítik, hogy a hadosztály rendelkezett egy gépvontatású sorozatvető-osztállyal is (két ütegben négy–négy 15 cm-es vetővel). A szeptember 13-i támadás előtt az 1. honvéd páncéloshadosztály egyes adatok szerint 61 Turán–40 közepes, 63 Turán–75 nehéz-, és 77 Toldi könnyűharckocsival (összesen 201 harckocsival), valamint 42 Nimród páncélos gépágyúval és öt Csaba felderítő páncélgépkocsival rendelkezett.
A tábori póthadosztályokat a hadtestek (kivéve a budapesti I. hadtest) pótkereteiből alakították meg, s hadtestük hadrendi számát kapták, arab számjegyekkel. Személyi állományuk a békeállomány 40 százalékából, nem ténylegesekből és újoncokból állt. Eredeti állománytáblájuk szerint hadrendjük a hadosztálytörzsön kívül három tábori pótezredből, egy tábori felderítő pótosztályból (egy kis létszámú lövészszázad, egy kerékpáros-század és egy nehézfegyver-század), egy tábori tüzér pótosztályból (három üteg elavult löveganyaggal), egy önálló tábori légvédelmi gépágyús pótszakaszból (két csővel), egy tábori utász pótszázadból, és egy tábori fogatolt vonat pótosztályból állt. Létszámuk körülbelül 8000 fő volt. A tábori pótezredek egyenként három zászlóaljból (egyenként két puskás- és egy nehézfegyver-század hat géppuskával, négy aknavetővel és két könnyű páncéltörő ágyúval), árkász-, híradó-, nehéz páncéltörő ágyús szakasszal (három löveg) és egy aknavető-szakasszal (négy cső) rendelkeztek.
A szeptember elején felvonult tábori póthadosztályok szervezetét a könyvészeti források ettől némileg eltérően adják meg.59 Eszerint a hadosztályok csupán két tábori pótezreddel rendelkeztek volna, egyenként három zászlóaljjal („nehézfegyverzetként” mindössze hat–hat géppuskával). Mint látni fogjuk, parancsnokaik egykorú naplója szerint a 8. tábori póthadosztálynak mégis három, a 4. tábori póthadosztálynak pedig négy tábori pótezrede volt. Ezen kívül kaptak egy tüzérosztályt három, korszerűtlen löveganyaggal felszerelt üteggel, egy lovas-szakaszt, egy utász- és egy híradószázadot. (A 6. tábori póthadosztálynak páncéltörő fegyverei egyes források szerint egyáltalán nem voltak, de a többi hadosztály is csak 3,7 cm-es vagy zsákmányolt belga 4,7 cm-es könnyű páncéltörő ágyúkat kapott.)
A tábori pótzászlóaljak létszáma alig érte le az 500 főt. A három század egyenként körülbelül 150 katonát számlált, két géppuskával és három golyószóróval. A puskás csatárok egyéni fegyverei jórészt elhasználódott, korszerűtlen ismétlőpuskák voltak. Egy zászlóalj tűzereje mindössze hat géppuskából, kilenc golyószóróból és körülbelül 450 egyéb kézifegyverből állt.
Más források szerint a tábori pótzászlóaljak csupán egy puskás- és egy nehézfegyver-századdal rendelkeztek. A felállítás óta eltelt rövid idő miatt a csapatok kiképzettsége nagyon gyenge volt.
A magyar tartalékhadosztályok három gyalogezredből, egy tábori tüzérosztályból, egy lovas-, egy utász- és egy híradószázadból, valamint egy légvédelmi gépágyús ütegből szerveződtek.64 A gyalogezredek nagy része rendelkezett ezred-közvetlen nehéz páncéltörőágyús-századdal is, amelyek három szakaszban összesen hat gépvontatású 7,5 cm-es löveggel voltak felszerelve.65 A lengyel területről beérkező, leharcolt 12. tartalékhadosztály szeptember 8-án összesen 5941 főt számlált.
Az 1. tábori pót-huszárezredet 1944. augusztus 23-án állították fel a 2. huszárezred visszamaradt részeiből. Az ezredet szeptember 1-én Mezőkovácsházára szállították. Állományába az ezredtörzsön kívül egy híradószakasz, egy könnyű páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy nehéz páncéltörőágyús-szakasz (három löveggel), egy (15. pót-) kerékpáros-század (hat golyószóró, két géppuska, egy könnyű páncéltörő ágyú és két gránátvető), egy lovas-tüzérüteg (hat löveggel) és három (1/II., 1/III., 1/IV.) pót-huszárosztály tartozott. Egy pót-huszárosztályt egy híradószakasz, egy árkászszakasz, két lovasszázad (egyenként kilenc golyószóró, két géppuska, két nehézpuska és két gránátvető), és egy nehézfegyver-század (négy könnyű páncéltörő ágyú és négy aknavető) alkotott.
Az Arad elleni támadást eredetileg szeptember 4-én 06 órakor tervezték megindítani a IV. hadtest akkor rendelkezésre álló erőivel. A végrehajtandó feladat: Arad elfoglalása után előretörni a Hátszegi-medencébe a Maros völgyén keresztül, majd összeköttetés felvétele a magyar 2. hadsereg nyugati szárnyával. A támadást 3-án este 24 órával, majd 4-én további intézkedésig elhalasztották. A magyar csapatok támadásának megindítását szeptember 9-étől már Friessner is kérte, de a vezérezredes visszaemlékezése szerint a Kormányzó ezt politikai okokból halogatta.
Szeptember 13-án a Makótól Nagyváradig húzódó arcvonalon az alábbi magyar erők összpontosultak.
IV. hadtest
Közvetlen tüzéralakulatok:
– IV. gépvontatású közepes tüzérosztály;
– IV/2. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg;
– 1. önálló gépvontatású közepes tarackos üteg;
– 151. gépvontatású sorozatvető-osztály;
– 152. gépvontatású sorozatvető-osztály;
Seregtestek:
– 1. honvéd páncéloshadosztály;
– 6. tábori póthadosztály (10., 11. és 19. tábori pótezredekkel);
– 1. tábori pót-huszárezred;
– 8. tábori póthadosztály (beérkezőben a 12., 21. és 24. tábori pótezredekkel);
– 20., 31. és 61. határvadász-zászlóalj és hat portyázó század.
VII. hadtest
Közvetlen tüzéralakulatok:
– egy (VIII.) gépvontatású közepes tüzérosztály,
– az 1. rohamtüzérosztály 3. ütege Zrínyi rohamtarackokkal;
Seregtestek:
– 4. tábori póthadosztály (6., 8., 10. és 18. tábori pótezredekkel);
– 12. tartalékhadosztály (36., 38. és 48. gyalogezredekkel).
A IV. hadtest arcvonala Gyuláig, a VII. hadtesté pedig Gyulától Nagyváradig, illetve ettől keletre, a Királyhágóig terjedt ki. A VII. hadtest 33hadműveleti szempontból Heszlényi altábornagynak, a IV. hadtest parancsnokának volt alárendelve. A IV. hadtestből hamarosan a 3. hadsereg parancsnokságát kívánták létrehozni, de ehhez előbb a Varsó térségéből hazaérkező II. tartalékhadtestnek át kellett vennie a hadosztályok vezetését.
A tervek szerint a IV. hadtest főerőivel (1. páncéloshadosztály, 6. tábori póthadosztály) Battonya–Kevermes–Kétegyháza térségéből Arad és Lippa irányában támad. A 6. tábori póthadosztály Dombegyház déli területéről a legrövidebb úton Arad felé nyomul előre. Ha a románok ellenlökést indítanak, azt az 1. honvéd páncéloshadosztály Kevermes–Elek körzetéből megindulva szétveri, betör Aradra, majd kelet felé felderítést hajt végre. Az 1. tábori pót-huszárezred azt a feladatot kapta, hogy Battonyán keresztül Ópécska felé támadjon, foglaljon hídfőt a Maroson, és induljon felderítésre Temesvár és Lippa irányában. A még felvonulás alatt lévő 8. tábori póthadosztálynak a hadtest jobbszárnyára kellett felzárkóznia. A Kárpátaljáról fokozatosan átszállított 20. gyaloghadosztálynak, valamint a 20. és 31. határvadász-zászlóaljaknak a Fehér-Körös és Maros között kellett a főerők támadásához csatlakoznia.
A VII. hadtest Nagyvárad déli körzetéből induló támadásának súlypontja (12. tartalékhadosztály) a Fekete-körös völgyében volt, és Belényes– –Vaskoh felé nyomult előre. Ehhez csatlakozott a 4. tábori póthadosztály Gyula–Nagyszalonta körzetéből, bal oszlopával Tenke, jobb oszlopával Menyháza–Borossebes irányában. A VII. hadtest balszárnya Barátkától Bánfyyhunyadig szinte teljesen fedezetlen volt. Bánfyyhunyad körzetében a magyar 2. hadsereg 2. hegyi pótdandára volt állásban. Ettől nyugatra az újonnan felállított 60. határvadász-csoport (Könczöl Pál ezredes) portyázó őrsei biztosítottak.
Az Arad elleni magyar támadás szeptember 13-án hajnalban kezdődött meg. A 6. tábori póthadosztály csak addig haladt előre, amíg reggel 06 óra tájban Nagyvarjas közelében bele nem ütközött a román 1. hadsereg 7. területi hadtestének 1. kiképző-lovashadosztálya által tartott állásokba. A román hadosztály szeptember 1-i adatok szerint 3359 főt számlált. Az 1. honvéd páncéloshadosztály felderítő-zászlóaljának 3. osztaga és az 5. gépvontatású tüzérosztály részei már 09 óra körül átlépték a magyar–román határt.
Az elakadt magyar gyalogság támogatására a páncéloshadosztály első harccsoportja („lépcsője”) 12 órakor, második harccsoportja pedig egy óra múlva támadást indított. Az 1. harccsoport előretörése a román lovasságot Kürtös és Mácsa között érte. A magyar páncélosok felbukkanása a románokat nagyon meglepte. A sorozatvető-tűz is jelentős veszteségeket okozott nekik. Az 1. kiképző-lovashadosztály ezért Pankota–Világos irányában vonult vissza. A magyar harccsoport egyes részei Kürtös déli részén Nagyvarjas felé fordultak, és visszavonulásra kényszerítették a 6. tábori póthadosztályt feltartóztató román erőket. A harccsoport zöme üldözte a visszavonuló románokat, és azokkal csaknem egy időben érte el Aradot. A magyar páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportja Kürtösnél 13 óra 15 perckor azt a parancsot kapták Koszorús vezérkari ezredestől, hogy folytassák előretörésüket Ószentanna birtokbavételére. A harmadik harccsoport végezzen felderítést, majd biztosítsa a hadosztály szárnyát és hátát Pankota–Világos irányában.
A Fehér-Körös partján fekvő Kisjenő körzetében felvonult román 1. kiképző-gyaloghadosztály (szeptember 1-i adatok szerint 5973 fő) erős utóvédek visszahagyásával gyors ütemben vonult vissza Világos irányában. Az 1. honvéd páncéloshadosztály második és harmadik harccsoportja 15 óráig mindenhol letörte a román utóvédek ellenállását. A felderítő osztagok 13-án este arról számoltak be, hogy a román csapatok az Újpálos–Világos–Pankota vonaltól keletre húzódó magaslatokon védelemre igyekeznek berendezkedni. Az 1. tábori pót-huszárezred 14 óra körül elfoglalta Ópécskát, majd átkelt a Maroson. Felderítése szerint az Aradon át visszavonuló románok a Temesvár felé vezető utat fedezték.
A románok kísérletet sem tettek Arad védelmére. A városban lévő katonai parancsnokságok és polgári hatóságok még a kora délutáni órákban elhagyták a helységet. Az 1. honvéd páncéloshadosztály parancsnoka 19 óra 45 perckor azt jelentette, hogy Aradot az épségben lévő vasúti és közúti hidakkal együtt birtokba vette, és a Maros déli partján hídfőt létesít. A hadosztály második harccsoportja addigra beérkezett Öthalom területére, a harmadik „lépcső” pedig Újpanád és Szabadhely körzetét érte el. A hadosztály harcálláspontja Újpanádra települt.
A VII. hadtest hadosztályai a román Bihor-csoport (a 3. hegyihadosztály és három területvédelmi zászlóalj) szórványos ellenállását leküzdve mintegy 15 kilométert haladtak, és estig a Tenke–Magyarcseke–Erdődámos vonalat érték el.
Szeptember 14-én délelőtt 10 órakor a 6. tábori póthadosztály is bevonult Aradra, ahol délig felváltotta az 1. honvéd páncéloshadosztály alakulatait. A páncéloshadosztály zöme azonban aznap nem került 35bevetésre, mert Heszlényi altábornagy parancsára az 1. harckocsiezred, az 1. gépkocsizó lövészezred és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj 15 órától díszszemlén vett részt. Emiatt a hadosztályparancsnokság 14-én csupán az 1. felderítő-zászlóaljjal rendelkezett, amellyel Szabadhely–Ópálos–Gyorok–Világos terepszakasz felé hajtott végre felderítést.
A szeptember 15-én megismételt felderítés megállapította, hogy a román csapatok részben Temesvár felé, részben a Maros völgyet uraló Ópálos–Világos vonaltól keletre húzódó hegyvonulatokra húzódtak vissza. Az esti órákban az 1. felderítő-zászlóalj járőrei Ópálosnál erősebb ellenállásba ütköztek. A körzetben addigra már felvonult a román Păulis-csoport, amely a radnai altisztképző iskola növendékeiből, a 19. gyaloghadosztály 96/1. gyalogzászlóaljából és a 61. nehéztüzér-osztályból állt. A nehéztüzér-osztály 122 mm-es szovjet ágyútarackokkal és néhány páncéltörő löveggel is rendelkezett. A csoportosítás parancsnoka Alexandru Petrescu ezredes volt.
Mivel az ópálosi szoros elfoglalása a Lippa felé való további sikeres támadásnak előfeltétele volt, Heszlényi altábornagy az 1. honvéd páncéloshadosztályt támadásra utasította. A támadás szeptember 16-án a reggeli szürkületben indult meg. Vastagh ezredes harccsoportja (az 1. gépkocsizó lövészezred, megerősítve két harckocsi-századdal és az 51. páncélos gépágyús zászlóalj egy századával) 06 óra 30 perckor kezdte meg előretörését. Az Ópálos előtt húzódó harckocsiárok mentén, erős román tűzben azonban támadása elakadt. Ettől északra az 1. harckocsiezred Aradkövi és Kovászi között támadott, és 10 óra tájban Aradkövit el is foglalta. Miután Baló ezredes harccsoportja birtokba vette a Magura 479 magassági pontot, innen kiindulva felsodorította a román védelmet. A lövészzászlóaljak előrejutását az Ópálos–Kovászi úttól nyugatra a harckocsi- és páncélos gépágyús századok csak tűzzel támogatták. A hegyes-erdős területen harcoló magyar gépkocsizó lövészek olykor szurony használatával nyomultak előre. A hadosztály tartaléka (1. felderítő-zászlóalj, 1/II. harckocsi-zászlóalj, az 51. páncélos gépágyús zászlóalj egy százada) Németh alezredes parancsnoksága alatt Világos, Pankota és Borosjenő felé derített fel, valamint fedezte a hadosztály balszárnyát.
Az 1. honvéd páncéloshadosztály gyalogsága 16-án 16 óráig birtokba vette az Ópálos és Ménes feletti magaslatokat, majd a már készenlétbe helyezett utász- és árkász alakulatokkal megkezdte a védelem kiépítését (támpontok kiemelését és akadályok létesítését). Román források szerint a harcokban a magyar csapatok 23 Turán és Toldi harckocsiját kilőtték.
Heszlényi altábornagy Koszorús vezérkari ezredes javaslatára még aznap este kiadott intézkedésében elrendelte, hogy a páncéloshadosztály állásait vegye át a 6. tábori póthadosztály, az 1. honvéd páncéloshadosztály pedig úgy gyülekezzék Ószentanna–Zimándújfalu–Mácsa területén, hogy másnap menetet kezdhessen Borosjenő–Borossebes irányában a Fehér-Körös völgyének lezárására.
Az 1. tábori pót-huszárezred 16-án birtokba vette a Temesújfalu–Savanyúkútfürdő közötti észak-dél irányú magaslatokat, de a Lippától délkeletre lévő uralgó magaslatot már nem tudta elfoglalni.
A 6. tábori póthadosztály egy zászlóalját az aradi hídfőben hagyta, majd szeptember 17-én megkezdte menetét a páncéloshadosztály felváltására. A hadosztály egyes kötelékei az Arad–Szabadhely műúton meneteltek, amikor erős csatarepülő-támadás érte őket. A támadást valószínűleg nem román, hanem szovjet repülőgépek, az 5. légihadsereg erői hajtották végre. A magyar csapatok között pánik tört ki, és jelentős részük északnyugat felé menekülni kezdett. A hadosztály szétszórt részeinek gyülekeztetésére be kellett vetni az 1. honvéd páncéloshadosztály tartalékait is. Ennek ellenére is csak másnap, 18-án délig sikerült összeszedni a szétfutott magyar alakulatokat. Az Ópálostól Aradköviig húzódó magyar védőállások átvétele pedig 19-én a késő délutáni órákig eltartott.
A 6. tábori póthadosztályt egyes források szerint megerősítették két gépkocsizó lövészszázaddal és egy könnyű tüzérüteggel is. Az Ópálos feletti magaslatokon szeptember 16–19. között heves harcok folytak, amelyekben a magyar tábori póthadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, de az ópálosi szorosba való betörést nem tudta kiharcolni.
A 8. tábori póthadosztály támadó élei 17-én Temesvártól 20 kilométerre északnyugatra harcoltak.
Szeptember 16-án és 17-én a magyar előrenyomulás az arcvonal más részein is lelassult. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a román csapatok védelmét helyenként már a beérkezett szovjet alakulatok is szilárdították.
A VII. hadtest 12. tartalékhadosztálya szeptember 17-ig Belényes és Kisszedres körzetéig nyomult előre. Belényes elfoglalásában a honvédeket az 1/3. rohamtüzér-üteg (Rátz Tibor hadnagy) Zrínyi rohamtarackjai is támogatták. A település előtt az ütegparancsnok páncélosa aknára futott, és súlyosan megrongálódott. Hamarosan beérkezett a 10. rohamtüzérosztály 3. ütege (Mikéte Dénes főhadnagy), amely leváltotta Rátz ütegét, és egyszersmind annak teljes felszerelését is átvette. A 12. tartalékhadosztály csapatai szeptember 19-én 13 óráig pedig Biharlonka déli körzetét érte el.
A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályt 1944. szeptember közepén az F Hadseregcsoport Szerbia területén állomásozó „Felber” seregcsoportjához irányították, hogy biztosítsa a Duna vonalát a Vaskapu-szorosnál. A hadosztály teljes létszámáról ebből az időszakból adat nem áll rendelkezésre, de állománytáblája szerint 16 ezer 538 fővel kellett volna rendelkeznie. A páncélgránátos-hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1944. szeptemberi adatok alapján a következő volt:
– Hadosztályparancsnok: Fritz Schmedes SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Wilhelm Radtke SS-Obersturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal és hadosztály-kísérőszázaddal;
– 7. SS-páncélgránátos-ezred (Otto Prager SS-Sturmbannführer): I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század93, 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század, 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század, 16. SS- (utász-) század94;
– 8. SS-páncélgránátos-ezred (Helmut Dörner SS-Standartenführer: I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század95, 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század, 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század, 16. SS- (utász-) század;
38– 4. SS-páncélososztály (Alois Etthöfer SS-Sturmbannführer): 1-3. páncélosszázad StuG. III és StuG. IV rohamlövegekkel96;
– 4. SS-páncélos-tüzérezred (Karl-Heinrich Stoll SS-Obersturmbannführer): I-III. SS-páncélos-tüzérosztály (az első kettő gépvontatású osztály könnyű, a harmadik nehéz tábori tarackokkal felszerelve);
– 4. SS-páncélos-felderítőosztály (Heinz Jürgensen SS-Hauptsturm-führer): törzsszázad; három páncélos-felderítőszázad (lövészpáncélosok és VW-Schwimmwagen terepjáró gépkocsik) és egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;
– 4. SS-páncélvadászosztály (Arnold Schubert SS-Sturmbannführer): 1-2. vadászpáncélos-század (Jagdpanzer IV vadászpáncélosokkal), 3. (vontatott nehéz páncéltörőágyús-) század;97
– 4. SS-páncélos-utászzászlóalj (Fritz Schubert SS-Sturmbannführer): 1-3. század (az egyik század lövészpáncélos-század), egy hadihíd oszlop;
– 4. SS-híradóosztály (Werner Schmoll SS-Hauptsturmführer): 1. (távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 4. SS-légvédelmi tüzérosztály (Hans-Joachim Pauling SS-Hauptsturm führer): egy 3,7 cm-es üteg és három 8,8 cm-es üteg;
– 4. SS-páncélgránátos-hadoszályt ellátó alakulatok;
– 4. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 4. SS-gazdasági osztály;
– 4. SS-egészségügyi osztály.
A Belgrádtól északkeletre gyülekező hadosztályt szeptember 10-én alárendelték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak. Szeptember 13-án a hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a magyar IV. honvéd hadtest Arad felé támadó erőivel együttműködve foglalja el Temesvárt, majd a völgyben húzódó út mentén nyomuljon tovább kelet felé, és Karánsebesnél, valamint Dévánál zárja le a hegyekből kivezető szorosokat a szovjet csapatok előtt, amelyek akadálytalanul nyomulhattak nyugat és északnyugat felé.
A közlekedési nehézségek miatt a hadosztály erői csak igen vontatottan érkeztek be, s a kitűzött gyülekezési határidőt nem sikerült tartani. Mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak egyelőre nem volt megfelelő híradó-összeköttetése a hadosztállyal, a Délkelet Főparancsnokon (Oberbefehlshaber Südost) keresztül 14-én elrendelte, hogy a hadosztály egy StuG. IV rohamlövegekkel megerősített ezred-harccsoporttal és a 4. SS-páncélos-felderítőosztály erőivel vegye birtokba Temesvárt, majd onnan kelet felé vezessen be felderítést, és zárja le az átjárókat Lugos–Bél vonalában. Várható volt, hogy a 2. Ukrán Front erői hamarosan feltűnnek az átjárókban, s ezzel kijutnak az Alföldre. Ezért nem volt idő megvárni, míg a teljes hadosztály beérkezik.
Szeptember 17-én a hadosztály harccsoportjai délről és délnyugatról támadást indítottak Temesvár felé. A németek Birda–Gátalja–Szentandrás vonaláig jutottak. Ott azonban a román 1. hadsereg balszárnyát biztosító 9. lovashadosztály 13. lovasezrede jelentős német veszteségekkel visszaverte őket. Román adatok szerint a harcokban 12 német páncélost lőttek ki. A román védelem megszilárdításában igen jelentős szerepet játszhatott az a két szovjet rohamzászlóalj és egy páncéltörő tüzérezred is, amelyeket a szovjet 53. hadsereg állományából szeptember 15-én gyors ütemben csoportosítottak át Temesvárhoz.
Ezért a Délkelet Főparancsnok 17-én azt a parancsot adta, hogy a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály már beérkezett erői Temesvártól délnyugatra és nyugatra átmenetileg menjenek át védelembe, de minden lehetőséget használjanak ki Temesvár elfoglalására. Másnap, 18-án ezt azzal egészítette ki, hogy a hadosztály készüljön fel a támadás azonnali folytatására, amint erői teljes létszámban beérkeztek.
Szeptember 18-án a 8. tábori póthadosztály Temesvártól nyugatra felvette az összeköttetést a német Behrends SS-harccsoporttal. Az 1. tábori pót-huszárezred kapcsolatot létesített a 8. tábori póthadosztállyal, zöme pedig Aradtól 21 kilométerre délkeletre harcolt.
A magyar IV. és VII. hadtestek csapatai már mindenütt felzárkóztak a Sziget-hegység vonulataira. Szeptember 18-án este a magyar hadtestek főellenállási vonala nagyjából a Hidasliget–Temesfüves–Ópálos–Aradkövi–Borossebes–Kisszedres arcvonalon húzódott. A honvéd csapatokat szeptember 20-án nagyjából ebben a helyzetben érte a 2. Ukrán Front erőinek támadása.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
