Magyar magyar ellen

Magyar magyar ellen

Bizakodóan baktattam a stuttgarti fővasútállomásra. Magyar címeres mezben indultam a Gelsenkirchen-i túrára, ahol Németország játszott a mieinkkel. Természetesen megálltam egy szokásos fotóra Bihar zászlómmal, a pillanat megörökítésének kedvéért. Meglepetésemre egy negyven év körüli német férfi széles mosollyal fogadta, hogy felkértem pillanatnyi fotósnak. Megismerte a címert, és egyből áradozni kezdett Magyarországról, hogy ő mennyire szeret oda menni szabadságra, és amúgy Sopronban dolgozni is szokott. Megkérdezte, hogy ki játszik. Fogalma sem volt a német-magyarról. Jó szórakozást kívánt nekem, majd elváltunk. Nemrég vitáztunk egy német kollégámmal, hogy Európa mely országai számítanak igazán „futballnemzetnek”. Abban egyetértettünk, hogy Németország mindenképp az, mivel rengeteg a rajongó. Ha viszont azt nézzük, hogy több mint nyolcvan millió lakos hány százaléka azt sem tudja, hogy mikor és ki ellen játszik a világbajnok válogatottjuk… Nehéz megállapítani. A vitánk témáját mindenképp azt nyújtotta, hogy szerintem Magyarország mindenképp futballnemzet. A kollegám nem értett egyet. Ellenérve az volt, hogy a magyarok évtizedek óta sehol sincsenek a futball térképén. Nem vesznek részt világversenyeken, és klubcsapataik sem szerepelnek jól. Ezt az érvet én pontosan ellene fordítom: sokszor voltunk mélyponton, évek óta nincsenek eredményeink, és a szurkolók mégis kitartottak, elmentek a mérkőzésekre, bizakodtak, reménykedtek.
A stadion felé gyalogolva többen is megnéztek, mintha egy kihalt madárfaj váratlanul felbukkanó példánya lennék. Csak mosolyogtam magamban, és arra gondoltam, hogy majd meglátják ezek milyen hangerővel fogunk mi szurkolni. Hirtelen az egyik pizzériából egy magyar sálas srác jött ki. Egymásra vigyorogtunk, és köszöntünk. Gondoltam, hogy ez már elég ok ahhoz, hogy kezet fogjak vele. Eléggé félszeg beszélgetés volt. Bemutatkoztam neki. Ő nem árulta el a nevét. Kiderült, hogy ő kint él Németországban, és gondolta, hogy ha már itt játszik a magyar válogatott, akkor kimegy a meccsre. Nem akartam zavarni, így minden jót kívántam és továbbálltam.
Hirtelen egy magyar zászlós autó haladt el mellettem. Reflexszerűen utánuk kiáltottam, hogy Ria, Ria, Hungária! Ők szintúgy vissza. A németek néztek az utcán, hogy ezek biztosan nem normálisak. Minket ez nem érdekelt, csak boldogan mosolyogtunk. A stadionhoz érve egyre több magyar szurkolóval találkoztam. Hangosan és kedélyesen üdvözöltük egymást. Egy nagypapa címeres mezben kísérte magyarul nem tudó unokáját… A kis Franz valószínűleg nem is Dzsudzsákéknak szurkol, hanem a németeknek. Sajnos Erdélyből is egyre többen települnek ki külföldre. Nagyon erős identitástudat kell ahhoz, hogy ott kint is megőrizzék magyarságukat. Sajnos ez sokakból hiányzik. Arra gondoltam, hogy milyen szomorú, hogy az öreg nagypapa nem tud anyanyelvén szólni a saját unokájához… Találkoztam olyanokkal is, akik csak törték a magyart, és alig tudták kinyögni, hogy a jegyárust keresik.

Furcsállottam, hogy a stadion előtti beléptetésnél egy kapun vonultak be a magyar és a német szurkolók. Szinte mindig különválasztják biztonsági okokból kifolyólag a hazaiakat a vendégektől. De hát biztosan a német-magyar barátság jegyében döntöttek így a szervezők, elvégre együtt harcoltunk végig két világháborút. Ez az abszurd gondolatom újra mosolyra kényszerített, de ez már fanyar, keserű és szomorú volt, június negyedikére való tekintettel.

A lelátóra még ki sem értem, máris óriási hangulat fogadott. A magyar szurkolók a büfék előtt, a folyosókon és még a vécékben is harsányan éltették a mieinket. A németek furcsán néztek ránk, mint ahogy a honfoglalókra nézhettek annak idején. Az egyik kisgyerek ijedtében az apjához bújt, pedig agresszivitásnak jelét sem mutattuk, csak a hangerőnk volt herkulesi.

Ha ennyire jó volt a hangulat, mégis miért kapta ezt a címet az elbeszélés? Sajnos a lelátón nagy volt a széthúzás. A szervezett szurkolást magára vállaló Carpathian Brigade vezényszavait sokan nem követték. A lelátó bal szélén tartózkodó kisebb csoport sokszor saját kezdeményezésre elkezdett skandálni egy rigmust, melyet a CB kemény magja azért sem folytatott. Sokszor a kemény mag indította a szurkolást, néhol pedig teljesen mást daloltak. Így mikor a második félidő elején szokásosan a székely himnuszt énekeltük volna el, egyesek újfent mást kiáltottak.
– Fogjátok már be, b… meg! – kiáltott a Carpathian egyik frontembere.
– Kussoljatok már, b… meg! – szólt egy másik is.
– Miért? Ti meg kapjátok be… – jött a viszonzás.

Jó, hogy nem verekedünk össze egymás közt, mint a román szurkolótábor…
Minden elismerésem a Brigádé, és tényleg nagyon jó, hogy valaki szervezi a szurkolást. Én személy szerint végig őket figyeltem, és kilencven percen keresztül végig egy ritmusra szurkoltunk. Ha az egész magyar tábor ugyanazt kiáltja, akkor nagyobb a hangerő, a játékosokhoz is eljut a buzdítás. Ha széthúzás van, akkor semmi értelme. A Brigádnak viszont meg kell értenie, hogy az ilyen stílusú kommunikáció esetén semmi jót nem várhat. Egy jó vezér feladata az, hogy a többieket is maga mellé állítsa. Agresszív szavakra csakis hasonlóan alpári választ kapnak. Szépen oda kellett volna menni a széthúzókhoz, és elmagyarázni neki: a Brigád jót akar, azért van vezérszurkoló, aki háttal áll a meccsnek, és a magyar lelátót karmesterként vezérli. Ezért jó lenne, ha mindenki őt követné. (Persze biztosan volt olyan is, aki ezt birkaszelleműnek látta. Meg kell érteniük, hogy ez nem így van, összefogva többek és jobbak vagyunk!) Szerintem erre már biztosan igent mondana mindenki! Akik első meccsükön vesznek részt, nem is tudják, hogy félidőben a székely himnusz jön.
Miért van az, hogy mi magyarok, sosem tudunk kellőképp összetartani? Miért van az, hogy még egy ennyire banális szituációban, amikor végtére is ugyanazzal a céllal jöttünk el a meccsre, muszáj két csoportnak összevesznie? Ne is menjünk bele, hogy a történelem során hányszor buktunk el emiatt…

Hogy a német táborról is ejtsek pár szót: ültek, mint egy színházban, néha tapsoltak, de általában sikerült őket leszurkolni, amikor összehangolódott a tábor, és nem volt széthúzás. Vicces és érdekes volt látni a koreaiakat, kínaiakat, afrikaiakat és arabokat, amint német nemzeti pólóban, arcukra festett német zászlóval a német társadalom eminens tagjaiként beléptek a stadionba. A legkomikusabb egy turbánt viselő egyén volt német zászlóval.

Volt még egy vicces jelenet. Szerettük volna kirakni zászlóinkat a szektorunk alján levő ablakkerítésre. A biztonsági viszont nem engedte, mivel akkor az első két sorban ülve nem lehetett volna kilátni a pályára. Az egyik magyar srác kissé becsípett állapotban vehemensen magyarázott, és engem kért meg, hogy fordítsam le a biztonságinak, hogy úgysem ül senki az első két sorban, mert mi ultrák vagyunk, és állva fogunk szurkolni. Hiába kérleltem a németet, nem engedte egyelőre, hogy kirakjuk, mert a szabály, az szabály. A srác látta, hogy nem boldogulok, ezért belefogott ő magyarul:
– Hungárián ultrász! No! – és intett az első két sorra. Majd lassan taglalva magyarul: Nem ülünk az első két sorban! Ugrálunk fent!
– Mit mond? – kérdezte nevetve a biztonsági.
– Ugyanazt, amit én.
– Később majd kirakhatjátok a zászlókat, ha az első két-három sor valóban szabad lesz, és senki sem fog ott ülni.
Így is történt, rengeteg zászlóval teletűzdelve, piros-fehér-zöldben úszott a szektorunk. Csodálatos látvány volt. Nekem is sikerült Bihar zászlómat kiakasztani valahova.

Csalódottan indultam a vonatállomás felé, mivel nagyon siralmas játékkal kikaptunk 2-0 arányban. Lógó orromat valószínűleg a villamosban is észrevették, mert egy hatvan körüli nő megsimogatta a vállam.
– Azért nem voltatok olyan rosszak. – szólt vigasztalólag.
– Elképzeléstelen és gyenge volt a játékunk, szóval inkább hagyjuk. – válaszoltam elcsüggedve.

A nő meglepődött, hogy németül válaszoltam, így tovább faggatott. Honnan jöttem, mit csinálok, stb. Először azt hitték, hogy én is kitelepült magyar vagyok. Természetesen nem értették az „erdélyi magyar” fogalmát. Az egyik német máris vámpírnak tippelt. Áh, igen, Transzilvánia, vámpírok! A meccs előtti sörözés megtette a hatását, így belelendültem, és elkezdtem mesélni nekik az első világháborúról, Trianonról, Magyarország felosztásáról. Észrevettem, hogy lassan egyre többen vesznek körül, és figyelik a szavaimat. Milyen érdekes, hogy Trianon kilencvenhatodik évfordulóján egy gelsenkircheni villamosban egy piros-fehér-zöldbe öltözött Romániában élő erdélyi magyar meséli öt-hat németnek, miért élünk mi kisebbségben. Lassan mindenki leszállt, már csak egy ősz szakállas német tartott szóval. Elismerte, hogy 1954-ben Magyarország kellett volna nyernie a világbajnoki döntőben. Csodálta Puskást, majd engem is megdicsért, hogy németül beszélgethettünk. Elárulta, hogy nyelvtanár, és jelenleg egy menekülttáborban dolgozik. Hogy ezek a migránsok mennyire nehezen tanulnak németül!

Ezzel be is fejeztem volna a történetet, ha nem jött volna az amszterdami gyors kilenc vagonnal megritkítva. Helyjegyem nem volt, habár úgysem lett volna hova leülnöm. Csak megtelt alvó kocsik, egy első osztályú utasszállító és egy bicikliket szállító kocsi volt a szerelvényhez csatolva. Nem stresszeztem magam, lefeküdtem a padlóra a biciklis kocsiban, megbontottam egy sört és jóízűen elbeszélgettem hasonlóan földre telepedő szerencsés utastársaimmal. Zum Wohl! Aztán majd az Európa Bajnokságon lesz, ami lesz. Hajrá magyarok!

Pataki Előd


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »