Magyar iskolából a tudomány élvonalába

Magyar iskolából a tudomány élvonalába

A diószegi származású Pokreisz Péter biokémikus a világ ötven legtöbbre tartott felsőoktatási intézmények egyikének, a Leuveni Katolikus Egyetemnek a kutatója több mint két évtizede. Annak ellenére, hogy a nemzetközi tudomány élvonalában dolgozik, ma is azt mondja, rengeteget köszönhet a magyar anyanyelvi oktatásnak. Életpálya-interjú fontos tanulságokkal.

Beíratási kampányok idején rendre felmerül a kérdés, hogyan lehetne motiválni a szülőket arra, hogy magyar iskolát válasszanak. Az ön tudományos karrierje tipikus példája annak, hogy magyar iskolával remekül lehet érvényesülni.

Sőt, egy magyar anyanyelvű embernek azzal lehet igazán! Nagyon fontosnak tartom ezt kihangsúlyozni. Tulajdonképpen azért is vállaltam el az interjúfelkérést, mert szeretném, ha a felvidéki magyarok belátnák, hogy magyar közegből indulva, magyar iskolát végezve bármilyen pályát választhatunk, bárhová el lehet jutni.

 Ön például a világ egyik legjobb egyeteméig jutott.

Ne szaladjunk ennyire előre! A magyar iskolaválasztás szerintem a magyar óvoda választásával kezdődik. Diószegről származom, magyar családból. Bár édesapám és édesanyám is jól beszélt szlovákul, otthon magyarul folyt a társalgás, kivéve, amikor apám azt akarta, a gyerek ne értse, miről van szó. Ilyenkor barátai társaságában néha németre váltott, amit anyai nagyanyám „a kutya sem érti a svábokat” megjegyzéssel nyugtázott. A többnyelvű közeg adott volt, Diószeg a nyelvhatár közelében fekszik, mindig többnemzetiségű település volt. Bár édesanyámat a főnökei arra biztatták, hogy a gyerekét szlovák iskolába adja, mondván, „ne vegye el a jövőjét”, erre nem került sor. Hatévesen nem is beszéltem szlovákul, természetes volt, hogy magyar iskolába kerüljek. Diószegre jártam alsó tagozatra, az alapokat, az írást, az olvasást, a számolást magyar nyelven sajátítottam el, ez későbbi pályafutásom kapcsán szerintem meghatározó lett. Comenius írja a Didactica magnában, akit magyar nacionalizmussal azért nem szokás gyanúsítani (nevet), hogy az egyén későbbi érvényesülése szempontjából mennyire fontos az alapokat anyanyelven megszerezni. Az alsó tagozat után a galántai alapiskolába kerültem, a mai Kodály Zoltánba, ahol létrehoztak egy emelt óraszámmal működő természettudományi osztályt. Ehhez az iskolának megvoltak a megfelelő szaktanárai és szaktantermei, ez az időszak nagyon komoly befolyást gyakorolt a későbbi pályafutásomra. Mondhatni, boldog diák voltam Galántán.

Az interjú előtt megkerestem a szakmai életrajzát. Ha jól tudom, a pozsonyi vegyipari középiskolában tanult. Ott már szlovákul?

Nem, dehogy. Akkoriban Pozsonyban és Vágsellyén is volt még magyar osztállyal működő vegyészeti szakközépiskola. Édesapám javasolta, hogy szakközépiskolába menjek, mert az érettségin kívül szakmai végzettséget is kellett szereznem. A szüleim ugyanis, finoman fogalmazva, nem voltak rendszerhűek. Félő volt, emiatt nem mehetek egyetemre, a „háklisabb” szakokra akkoriban a párt hozzájárulása nélkül szinte lehetetlen volt bejutni. Csak zárójelben tenném hozzá, számos magyar gyermeket tántorított el mindez a megálmodott életpályától. A pozsonyi középiskola, amelyben tehát működött évfolyamonként egy-egy magyar osztály, tulajdonképpen középkádereket volt hivatott nevelni a főváros környékén működő nagy vegyi üzemeknek. Akkoriban csak egy helyre lehetett jelentkezni, nekem ez volt a választásom.

Ha jól számolom, középiskolai tanulmányainak idejére esett a rendszerváltás.

Igen, óriási szerencsém volt, hogy megváltozott a rendszer. Ha ez nem történik meg, nem biztos, hogy bejutok az egyetemre, talán csak alternatív utakon, munkáskáderként, vagy a hadseregen keresztül, esetleg külföldön, ha emigrálok. A pozsonyi középiskolával jól jártam. Remek tanáraim voltak, mert az iskola parkolópályát jelentett olyan kiváló szakembereknek is, akik politikai okok miatt nem taníthattak a felsőoktatásban. A tanári karban például akadt olyan pedagógus, aki a párizsi Sorbonneon végzett.

Milyen volt a kollégiumi élet a rendszerváltás küszöbén? Nem voltak nemzetiségi feszültségek?

A családi közeghez viszonyítva kissé spártai volt, de pont az volt a cél, hogy testvér híján szokjam az alkalmazkodást. Bizony, hosszú távú barátságok is köttettek, de meg kellett harcolnunk a helyünkért. Az elején egy tornaljai magyar sráccal, illetve két szlovák fiúval laktam együtt, az egyikük erdőháti, a másik kelet-szlovákiai volt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem törtem a szlovákot, de jókat nevettünk azon, hogy az erdőháti meg a kelet-szlovákiai srác sem mindig értette egymást. Ekkor tanultam meg azt is, hogy a magyar iskola bizony többletmunkával jár. Kár lenne ezt tagadni, ugyanakkor nem szabad, hogy ez bárkit eltántorítson. Mi több, a harmadik évfolyamban átiratkoztam egy szlovák tanítási nyelvű osztályba, tehát a szlovákokkal érettségiztem, az ő követelményeik szerint és a magyar osztállyal az anyanyelvem tételeiből. Nem szabad félni az akadályoktól, még akkor sem, ha néha csikorog a szláv mássalhangzótorlódás a magyar ajkakon! Óriási előny, ha a szakterminológiát az ember több nyelven ismeri, de ne áltassunk senkit hiú ábrándokkal, ez egyéni befektetést igényel.

Hírdetés

Hogy kötött ki végül a Comenius Egyetemen?

A határtudományok mindig jobban érdekeltek, így a műszaki egyetem helyett a Comeniusra jelentkeztem, biokémia szakra, 1993 és 1998 között tanultam az egyetemen. Szakdolgozatomat a Szlovák Tudományos Akadémia Virológiai Intézetében készítettem. Ez az az intézet, amelyről most annyi szó esik a szlovák sajtóban. Én alapkutatással foglalkoztam, fehérjék interakcióit vizsgáltam, az egymáshoz való kapcsolódásuk foglalkoztatott. Az úgynevezett Marek-féle betegséget okozó vírussal dolgoztam, amely főként házi szárnyasokat fertőz. Ez azért is érdekes, mert a betegséget először egy felvidéki magyar állatorvos, a Vágszerdahelyen született Marek József írta le. Jó pár hónapja dolgoztam már a vírus génjeivel, mire kiderült számomra, kiről is van szó.

Említette, hogy 1998-ban végzett. Kitűzött cél volt a doktori iskola?

Igen, határozottan, csakhogy volt ezzel egy kis gond, mert a szüleim nyugdíjasok lettek, mire végeztem. Az egyetemi tanulmányaimat még tudták finanszírozni, de nem várhattam el, hogy ezt követően is eltartsanak. A doktori hallgatók ösztöndíja azonban olyan alacsony volt akkoriban, hogy abból Pozsonyban képtelenség volt megélni. Rögös utat jártam be, mire sikerült Belgiumba kijutnom. A diplomám átvétele után júliusban ott álltam a sorban a szlovák munkaügyi hivatalban, munkanélküli segélyt nem, de szociális segélyt már kaphattam. Azzal biztattak, ha szerencsém van, talán szeptembertől szakképesítés nélküli tanárként vállalhatok állást valahol egy vidéki iskolában. Az egyetem alatt már kerestem a lehetőségét egy külföldi ösztöndíjnak, összeszedtem az összes elérhető információt a nekem megfelelő doktori képzést nyújtó egyetemekről. Körülbelül száz helyet találtam. Ma ezek az információk ötpercnyi kereséssel a telefonunkon is elérhetőek, akkoriban ez nem ment ilyen könnyen. Máig emlékszem, a legnyugatibb egyetem, ahová írtam, Oxford volt, a legkeletibb Bécs, a legészakibb Uppsala, a legdélibb Madrid.

Ezt így megjegyezte?!

Igen, mert vagy száz helyen érdeklődtem. Írógépen írtam a kérdéseim, tucatnyi másolatban, magam címeztem a borítékokat. Első körben az összes intézménytől egy úgynevezett kutatási beszámolót (angolul: research report) kértem. Ez helyettesítette akkoriban a weblapokat, ez tartalmazta, milyen kutatások vannak az adott egyetemen. A második körben már csak ötven helyre írtam, konkrét doktori hely után érdeklődve. Oxfordból például postafordultával jött a levél, hogy szívesen látnak, de az első évben egy penny ösztöndíjat sem tudnak adni. Az volt a szerencsém, hogy az egyetem utolsó két évében a felvidéki egyetemistáknak külföldi szakmai gyakorlatot biztosító B. Nagy János professzor és családja nekem is lehetővé tette, hogy kétszer egy hónapot Belgiumban, Namur városában töltsek. Ugyan főleg orvostanhallgatóknak segítettek, de meggyőztem őket, hogy egy kórházban egy biokémikusnak is találni megfelelő feladatot. Hétköznap munkában voltam, de hétvégén beutazhattam Belgiumot. Akkor jártam először Leuvenben, rögtön megragadott, hogy itt minden az egyetemről szól.

Mire gondol?

Ha megnézzük a középkori híres egyetemi városokat, azt tapasztaljuk, hogy a legtöbbjükből szabályos nagyváros lett. Ilyen például Bologna vagy Salamanca. Heidelberg még úgy-ahogy tartja az egyetemi város státuszát, s talán Tübingen maradt még ilyen. Leuvenben viszont minden az egyetemről szól, ez egy százezres város. Az egyetemet 1425-ben alapították, azóta folyamatosan működik, csak a napóleoni háborúk idején volt néhány évnyi szünet. Nagy törés volt, amikor a hatvanas évek diáklázadásai az egyetemen is éreztették a hatásukat, 1968-ban különvált a francia és a flamand rész. Húsz kilométernyire a várostól felhúztak egy új egyetemet a frankofón diákoknak, a történelmi város pedig megmaradt a mai napig a flamand kultúra bástyájának. A könyvtár szétosztása körül például óriási viták voltak. Megesett, hogy a többkötetes sorozat néhány kötete az egyik, míg a többi része a másik könyvtárban landolt, majd nehéz tárgyalásokat követően csereberéltek. Az első világháború előtt ez volt az egyik, ha nem a legnagyobb egyetemi könyvtár a világon, több mint kilencszázezer kötettel. Sajnos a világháború alatt, lévén vasúti csomópont a város, a könyvtár találatot kapott, a könyvek egy jelentős része megsemmisült. Szerencsére a legértékesebb kéziratokat páncélszekrényben tartották, azok megmenekültek. Ezek között a dokumentumok között találták meg később fontos nyelvemlékünket, az Ómagyar Mária-siralmat is.

Hogyan került végül az egyetemre?

Nem volt könnyű menet. Nemcsak a dolog anyagi oldala miatt. Bár Leuvenbe a világ minden tájáról érkeznek kutatók, az egyetem akkoriban nem tudott mit kezdeni a megszűnt Csehszlovákia utódállamainak diplomáival. Nem tudták, hogyan ismerjék el őket, mennyit érnek. Elkérték az angolul írt szakdolgozatomat, alaposan áttanulmányozták, majd meghívtak egy felvételire. Tulajdonképpen kikérdeztek a kutatásomról, három professzor döntötte el, kompatibilis-e a szlovák diplomám az ő egyetemükkel. Úgy határoztak, hogy igen. Meg kellett még oldanom az anyagi kérdést. Egy holland cég vállalta, hogy finanszírozza a képzésemet, csakhogy a belgiumi leányvállalatuk bejegyzése fél évet csúszott. Ez idő alatt nem kaptam fizetést, hitelből és a megtakarításaimból éltem egy darabig, közben a szüleimet abban a hitben tartottam, minden a legnagyobb rendben, pedig a végén már megtapasztaltam a „harmadnapja nem eszek” érzését is. Ez egy nagyon kellemetlen állapot, az emberben hamar lebontja az erkölcsi gátakat. Elmentem a holland főnökömhöz, jeleztem neki, nincs tovább, annyi pénzem maradt, hogy megvegyem a hazafelé szóló buszjegyemet. Ő adott kölcsön, aztán a közbenjárásának hála, három hét múlva befutott az elmaradt fizetésem is. Emlékszem, mintha tegnap lett volna, bementem az első, utamba kerülő étterembe, kambodzsai ételeket árultak, és megrendeltem a teljes menüsort. (nevet)

Jó hosszú utat járt be! Meséljen a tudományos kutatásairól!

Szakmai szempontból sem ment egyszerűen a dolog. Az első két-három évben például a technikusokkal rendszeresen ellenőriztették a kísérleteimet, évekbe telt, mire kiépítettem egy megfelelő bizalmi és kapcsolati hálót. Az orvostudományi karon doktoráltam, a szív- és érrendszeri betegségek területén. Körülbelül hat évet szántam a kisvérköri magas vérnyomás kutatásának, azaz a pulmonális hipertónia ok-okozati összefüggéseit vizsgáltam rágcsálómodelleken. Ez a betegség kifejlődhet örökletes tényezőknek „köszönhetően”, vagy a különböző szerzett szív- és tüdőbetegségek következményeként.

A megnövekedett kisvérköri nyomás fokozott terhelésnek teszi ki a tüdő érrendszerét, valamint a jobb szívkamrát, amely egy ideig próbálja ezt kompenzálni. Van, akinél fokozatosan kialakul a szívkamra falának megvastagodása, amely segíti a túlélést, míg másoknál gyorsan bekövetkezik a szívelégtelen állapot. Kutatásaim során a tüdő artériáinak tónusát próbáltam befolyásolni génterápia által, és az előbb leírt jobb kamrai hipertónia molekuláris hátterének egy részét jellemeztem. Az elért eredményeket alapul használva 2006-ban nyilvánosan megvédtem a doktori disszertációm a kötelezően nemzetközi összetételű bizottság előtt, majd elkezdtem a „gályázással” együtt járó gyakornoki évek letöltését. A kutatási témám is változott. Szívinfarktus során a szövetek egy része elhal vagy károsodik, mert egy elzáródott ér meggátolja az oxigéndús vér áramlását a hozzá tartozó területekre. Az ér vérrögtől való megtisztítása után – amely manapság katéteres beavatkozással történik – még hosszan zajlanak a negatív folyamatok. A megmaradt részek próbálják átvenni a szerepeket és fenntartani a többi szervünk részére nélkülözhetetlen pumpafunkciót, de nem meglepő, hogy érdemes minél több szívszövetet megmenteni. Ezeket az összetett, belélegezhető gázokat, gyógyszeres kezelést, valamint őssejtalapú terápiákat felvonultató alap- és klinikai kutatásokat az egyetem és mentorom, Stefan Janssens professzor támogatásával folytattam. Sikerült ugyan elnyernem egy hároméves kiemelkedő flamand posztdoktori ösztöndíjat is, de sokáig, 39 éves koromig nem volt állandó munkaszerződésem. Végül 2013-ban lettem egy, az egyetem égisze alatt működő cég kutatási igazgatója. Fehérjealapú érnövesztőszereket teszteltünk, az infarktus során meggyérült, sérült erek pótlására. A másik kutatási irány pedig az onkokardiológia volt a rákgyógyászat és a kardiológia határterületén. A legtöbb kemoterápiás szernek sajnos szívkárosító mellékhatása is van, ezek mérséklésén dolgoztunk. Végül a céges kardiológiai vonalon nem sikerült a klinikai fázisig eljutnunk. Ezt követően tértem vissza tavaly az akadémiai pályára. Mégis szeretnék ezen a bizonytalanságokkal övezett úton maradni! Ez a hivatás legalább néhány évtizednyi, nem mindig parfümillatú laboratóriumokban eltöltött időt kíván, hogy az ember állandó tanulás mellett jó kezdő legyen! (nevet) Érdekes egyébként, hogy ez a teljes kiépítésű, a „teológiától a geológiáig” számos szakot magas színvonalon oktató, Európa leginnovatívabb egyetemének tartott intézmény odahaza kevésbé ismert, mint világszerte, pedig az 1500-as évektől folyamatosan volt magyar diákja, kutatója vagy professzora. A felvidéki fiatalokat is arra biztatom, ha lehetőségük van rá, jelentkezzenek, az egyetem tárt kapukkal várja őket.

Megjelent a Magyar7 2021/18.számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »