I. András királyunknak viszonylag későn születtek meg a fiai, Salamon és Dávid. A király öccse, Béla herceg biztosra vette, hogy testvére halála után ő örökli majd a trónt. A gyermekek megszületésével azonban ez erősen kérdésessé vált, hiszen András idősebb fiát, Salamont szánta immár utódjául.
1058-ban az ötéves Salamont eljegyezték a már elhunyt német császár, III. Henrik lányával, Judittal. A két testvér, András és Béla viszonya évről évre romlott, mígnem nyílt háborúskodásba torkollott. Kettőjük viszályát örökíti meg a „Kardot válaszd!” legendája is. A Képes Krónika beszámolója szerint:
A király és a herceg tehát Várkonyba mentek; a király megértette, hogy halála után fia nem uralkodhatik a herceg akarata nélkül. Magához szólította tehát két hívét, tanácskozott velük négyszemközt, mondván: „Meg akarom kísérteni a herceget, és kettőt kérdek tőle: a koronát akarja-e vagy a hercegséget?” A király ugyanis maga elé koronát tétetett vörös terítőre és melléje kardot, ami a hercegséget jelképezte. „Ha a herceg jó békességgel a hercegséget akarja, legyen az övé, de ha a koronát: nosza, ketten, főemberek, keljetek föl, és ugyanazzal a karddal nyakazzátok le Béla herceget!” Azok megígérték, hogy úgy cselekszenek. Amikor azonban így tanakodtak, a hírvivő ispánja, Miklós, aki a palota ajtaját őrizte, a küszöbről mindent hallott; amikor a herceget behívták a királyhoz, és belépett az ajtón, a hírvivők ispánja hamar megmondta a dolgot a hercegnek: „Ha kedves az életed, a kardot válaszd!” Többet nem szólhatott. Mikor azután a herceg belépett, meglátta a király előtt fekvő koronát és kardot; elcsodálkozott ezen; mihelyt leült, a fekvő király fölemelkedett, és ágyában ülve így szólt: „Herceg! Én megkoronáztattam fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért, melyet minap a császárral kötöttem. Járj el azonban szabad akaratod szerint: ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, válaszd a kardot; egyet közülük engedj át fiamnak – ámbár igazság szerint a korona a tiéd.” A herceg nyomban megértette Miklós ispán szavait, és ezt mondotta: „Legyen fiadé a korona, minthogy már fel van kenve, és add nekem a hercegséget.” Nyomban elvette a kardot.”
Hiába a „helyes” választás, végül testvérháború tört ki, amelyben Béla kerekedett felül. Sokáig nem örülhetett a trónnak, három évnyi uralkodás után,1063-ban meghalt. Fiai, Géza, László és Lambert Lengyelországba menekültek. a trónra pedig András fia, Salamon került (1063-1074).
Újabb belháború nem tört ki, mert a király és unokatestvérei megegyeztek, békés évek következtek, egészen a besenyők (a krónikáinkban kunok) betöréséig. Salamon és a hercegek csapatai Kerlésnél csaptak össze a betörő ellenséggel. Kerlés a Mezőség északi térségében, a Sajó mentén található erdélyi település. Vörösmarty Mihály Cserhalom című költeményében örökítette meg a csatát, aminek következtében az esemény cserhalmi ütközetként vonult be a nemzeti emlékezetbe.
„Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted, / Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből/Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.“
A csatáról korabeli hiteles leírás nincs, nagyrészt a XIV. századi krónikás hagyományból meríthetünk, de könnyen elképzelhető, hogy azt már átszőtték Szent László legendái. Kézai Simon a XIII. század végén írt a kerlési csatáról a Gesta Hungarorumban.
Géza után pedig László uralkodott harminc esztendeig és három hónapig. Váradon nyugszik. Az ő idejében azon az erdélyi hegyen, melyet Kerlésnek hívnak, a besenyőket, a magyarok ádáz ellenségét utolérték, amint Magyarország kifosztása után hazamenekültek. László király meg a magyarok úgy szétverték őket, hogy állítólag egy árva lélek sem maradt közülük életben.”
Érdekes, hogy már ő is Lászlót helyezte a középpontba, pedig akkor még Salamon volt a király. A Képes Krónika azonban már kunokról ír, akik betörtek Kelet-Magyarországra és a Nyírségben illetve Biharban pusztítottak. A magyar csapatok Erdélyben várták be a visszavonuló ellenséget és lecsaptak rájuk. A csatához kapcsolódik Szent László és a leányrabló kun vitéz párviadala, ami számtalan festmény témája lett.
Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova sem maradt vissza semennyit sem; így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta között. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: „Szép húgom! Fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!” Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg közelről át akarta szúrni a lándzsával; a leány akkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban, bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg azután sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte. De az a leány nem a püspök leánya volt.”
A csata fényes magyar győzelemmel zárult, László herceg megmutatta vitézségét. A csatában közösen harcoló Salamon, illetve a testvérek, Géza és László viszonya sajnos nem sokkal később megromlott. 1071-ben a bizánci kézben lévő Nándorfehérvárt ostromolták a magyar csapatok, a győzelem ellenére Salamon és a hercegek között viszálykodás támadt. Salamon tanácsadója Vid ispán is szította a kedélyeket, az események egészen egy újabb belháborúig fajultak.
Szent László nagyságát és későbbi hírnevét mi sem mutatja jobban, minthogy egy új elmélet szerint róla mintázták Sir Lancelot alakját. Artúr-mondakör talán legismertebb szereplője a XII. századi francia regényíró, Chrétien de Troyes munkáiban tűnik fel először. Könnyen elképzelhető, a derék francia az egy évszázaddal korábban élt magyar uralkodóról mintázta hősét.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
