Ma már csak az amatőrök buknak le doppingolás miatt

Ma már csak az amatőrök buknak le doppingolás miatt

Egyre nehezebb kimutatni a sportolók szervezetében lévő doppingszereket – állítja ifj. Gallyas Ferenc, a Pécsi Tudományegyetem professzora, a Biokémiai és Orvosi Kémiai Intézet helyettes igazgatója. Gallyas – aki 2006 és 2010 között a Testnevelési és Sporttudományi Intézet igazgatója volt – úgy véli, sokan korszerű módszerekkel készülnek a Rio de Janieró-i olimpiai játékokra is.

04 Gallyas Ferenc_b

– Miért éri meg egy sportolónak, hogy tiltott szerekhez folyamodva doppingoljon, amikor ennek következtében oda a dicsőség, oda a karrier?

– A lebukás esélye egyre kisebb. A sportolókat „segítő” tudósok mindig egy lépéssel a doppingellenőrző szervek előtt járnak. Amikor azt hisszük, hogy már szinte mindent tudunk a doppingolásról, kiderül, hogy mások, „a túlsó oldalról” még annál is többet tudnak. Ezért állíthatom, hogy a jelenlegi, úgymond modern doppingolási módszerekkel nem lehet lebukni. Vagy nagyon nehéz lebukni. A doppingolás által elért teljesítménynövelés olyan előnyökkel jár – gondolok a fejlődésre, az eredményekre, a sérülés utáni regenerálódásra –, hogy ma már egyre könnyebben megfordul a sportoló és edzője fejében, hogy érdemes lenne kipróbálni.

Ne feledjük, a társadalom is rendkívüli mértékben díjazza a csúcsteljesítményt. Valamikor az emberek az olimpiai szellemben sportoltak, mondván, hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Mára teljesen megváltozott a világ: olimpiai játékokon, világbajnokságokon a második helyezett nem ezüstérmesnek számít, hanem vesztesként van elkönyvelve. Ma már csak a győztes a győztes, és ő visz mindent – anyagilag is, erkölcsileg is. Sajnos ez a felfogás a sportolókat arra sarkallja, hogy akár az egészségük veszélyeztetésével is, de minél előbb a csúcsra jussanak.

– A tudomány fejlődése miért inkább a csalóknak kedvez?

– Emlékezzünk vissza a 70-es évek slágerének számító ana­bo­likus szteroidokra; ma már csak az amatőr sportolók élnek velük. Ők is sokkal okosabban csinálják, mint ahogy azt negyven esztendővel ezelőtt, még csak az egészségüket sem károsítják annyira. Az élsportolók már rég lemondtak ezekről a könnyen kimutatható doppingszerekről. Azt tartja az orvostudomány azokról a topsportolókról, akik még ma is anabolikus szteroidokat szednek, hogy vagy hülyék, vagy nagyon szemtelenek.

A modern módszereket – gondolok elsősorban a vörösvértestek képzésének legfőbb stimulátorára, az eritropoetinnel való doppingolásra – vizeletből semmiképp nem lehet kimutatni, vérből is csak némi szerencsével. Aztán van egy másik kategória is, a nem készakart doppingolás. Mint tudjuk, a tiltott szerek listája állandóan bővül olyan szerekkel is, amelyek gyógyszerekben is előfordulnak. Ott van például az efedrin, amit hűlés vagy nátha esetén az egyszerű ember is alkalmaz a légúti szervek kitágítására.

– Egyre gyakoribb, hogy az ellenőrző szervek tisztában vannak azzal, hogy egyik vagy másik sportoló tisztességtelen úton ér el kimagasló eredményeket. Mégsem képesek bizonyítani?

– A logikából is lehet következtetni: lehet valaki jól felkészült, összejöhet egy nagyon jó napja, de olyan nincs, hogy valaki hirtelen „megtanuljon” úszni. Nem szeretnék senkit sem vádolni, de az, hogy a kínai női úszóválogatott szinte egyik pillanatról a másikra példátlan módon a világ élvonalába ugrott, rengeteg kérdőjelt szül. Azok a lányok olyan eredményeket értek el, amelyeket a legmodernebb edzésmódszerekkel sem lehet elérni. Ott egészen biztosan valami más történhetett, ráadásul olyasmi, amit lehetetlen kimutatni. Valószínűleg géndoppingolás. Nem kívülről vitték be a doppingszert, hanem a sportolók szervezete állította elő az adott hormont. Ennek az a szépsége, hogy az illető átörökíti az utódjaiba is; magyarán ezzel a módszerrel elő lehet állítani sportolói vonalakat.

– Ha hirtelen kiugró eredményeket említ, az NDK jut eszembe.

– Nemcsak hogy nyilvánvaló, bizonyított is, hogy mi történt a volt szocialista Németországban. A 70-es években az a Nyugat-Németországhoz képest kis Kelet-Németország egyből az egyéni sportok nagyhatalmává vált. Általában az ország méretéből és a lakosság számából is ki lehet szűrni, hogy a hirtelen kimagasló eredményeket tisztességes módon érik el vagy sem. Persze a magyar úszólányt, Hosszú Katinkát is megvádolták doppingolással. De ő nem a semmiből érkezett, hisz évtizedekre visszavezethető, hogy mindig is voltak nagyon jó magyar úszók, akikre az volt jellemző, hogy hosszú ideig jók voltak.

– Ezek szerint a tudomány kénytelen fejet hajtani a csalók előtt?

– Véleményem szerint az egyetlen járható út az lenne, amit a kerékpározóknál alkalmaznak: mindjárt a verseny után megnézik a versenyzők hematokrit-értékét, és amennyiben az ötvennél magasabb, kizárják. Nem kérdezik, nem vizsgálják, szó nélkül kizárják. De ezzel is csak egy felső határt lehet szabni a visszaélésnek, ugyanis nemcsak a doppingellenes világszervezet, a WADA követi ezt a szintet, hanem az edzők is. Akinek 43-as a hematokrit-értéke, és csak a harmincadikként ér a célba, annak az eritropoetin segítségével a következő versenyre felviszik 49,9-re, és megnyeri a körversenyt.

– Miért csak ebben a sportágban követik oly nagy figyelemmel a visszaéléseket?

– Tudni kell, hogy egy doppingteszt nem olcsó. Ráadásul ez az a sportág, amelyben rövid időn belül mintegy harmincan haltak meg – éppen az eritropoetin túladagolásával. A szív ugyanis egy adott mennyiségen felüli vörösvértestet már képtelen elhajtani, és felmondja a szolgálatot.

– Aki úgymond csak módjával doppingol, mennyire sodorja veszélybe az egészségét doppingolás közben, majd a teljesítménysport abbahagyása után?

– Hosszú távon egészen biztosan veszélybe sodorja magát; ha meg idióta módon doppingol, akkor rövid távon is. Mindenféle izomtömeg-növelésre alkalmas szer csak arra az egyre alkalmas, nem növeli a csontokat, és nem erősíti az ízületeket. Ennek következtében az ízületek elkopnak. Ráadásul szív-ér rendszeri problémákat is okozhat magának főként az, akinek gyorsan nő az izomtömege.

– Az elmondottak alapján az idei riói ötkarikás játékokon ne számítsunk látványos lebukásokra? És a foci-Eb-n még annyira sem?

– Azok a nagyhatalmak, amelyek eddig is doppingolták sportolóikat, mint például az amerikaiak vagy kínaiak, egészen biztosan az idei olimpiai játékokra is hasonló módszereket vetnek be.

– …és az oroszok?

– Az utóbbi évek eredményeiből ítélve szerintem nem. Az egyéni sportokban mindig a hirtelen kiugró és rendkívül kimagasló eredményeket kell fenntartásokkal fogadni; az oroszokra ez már nem jellemző. A labdarúgásról azt tudom mondani, hogy az eritropoetinből a focisták is profitálnak vagy legalábbis profitálhatnak, de, mint említettem, ezt vizeleti mintából lehetetlen kimutatni. Általában azokban a sportágakban, ahol nemcsak fizikai erőnlétre, hanem például ügyességre is szükség van, kevésbé jellemző a doppingolás. Ugyanis okafogyottá válik; lehet, hogy az illető jobban fog futni, de a doppingszertől sem okosabb, sem ravaszabb, sem technikásabb nem lesz. A futballban általában sérülések után szoktak különböző tiltott szereket itatni a játékosokkal.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »