Nemrég emlékeztünk meg a rendszerváltásról, amit valaki egy megvilágosult pillanatában (jókedvében vagy elkeseredésében) gengszterváltásnak nevezett. A kifejezés azóta az egyre sorvadó magyar humorban, de hovatovább a közbeszédben is szinte polgárjogot nyert. Kevésbé humoros, a magyar megmaradás szempontjából relevanciával bíró mondássá azonban mégsem ez vált, hanem a Szabó Dezső által megfogalmazott mondat: Minden magyar felelős minden magyarért. Utóbbin nincs mit nevetni, inkább megszívlelendő.
Mégis vannak, akik kétségbe vonják az igazságát. Ők a liberálisok, más szóval posztkommunisták (mert az igazi liberalizmushoz már alig van közük), akik kétségbe vonnak mindent, ami nemzeti. Csak világpolgár létezik és nyitott társadalom.
A nemzet nem érték, kolonc. Az egyén a fontos, a közösség csak bégető nyáj lehet.
És akkor jön az egyetlen felvidéki magyar napilap (amely lassan már csak attól magyar, hogy magyar szavakból van összerakva), és oknyomoz. Leleplezni véli a magyar polgári kormányt (és természetesen Orbán Viktort), hogy milyen fondorlatos módon, rejtélyesen és szövevényesen támogatja a magyar megmaradást Pozsonytól Tiszacsernyőig. Mert Korčok atlantista szlovák külügyminiszter összevonta a szemöldökét. Ha pedig a szlovák politika mordul, a „magyar” napilapnak összeszorul a hátsója, és rátör a bizonyítási kényszer.
Pedig van mit támogatni. Soroljuk? Lepukkant infrastruktúra, a rendszerváltás óta folyamatosan leépülő ipar, a déli régiókat elkerülő uniós és miniszteriális támogatások, a szabadpiac farkastörvényei által agyonsújtott, kínlódó mezőgazdaság, üresedő, felújításért kiáltó templomok, fogyatkozó, kiürülő iskolák, nem létező bölcsődék, kötelességekkel rogyásig megterhelt önkormányzatok, fél lábon bicegő magyar média, elsorvadóban levő könyvkiadás, magyarfogyás.
Folytathatnánk napestig. Ez is a felvidéki magyar valóság. Pontosabban: ez a felvidéki magyar valóság.
Azzal, hogy segíti a kisvállalkozót, felújítja a magyar iskolát, óvodát épít, templomot újít fel, lélegzethez juttatja kulturális szervezeteinket és segít lebontani a liberális sajtó posztkommunista kínai falát, a magyar kormány azt a közösséget támogatja, amelynek részei vagyunk. Vagyis teszi mindazt, amit – mivel ebben az országban a szlovák költségvetésnek fizetjük az adóinkat – a szlovák államnak lenne kutya kötelessége végezni.
Adnék néhány tippet a nagyon furfangos oknyomozóéknak, minek járhatnának utána, ha már felcsaptak Maigret-nek és Colombónak. Kideríthetnék például, miért nem támogatja a szlovák költségvetés a Csemadokot, az ország legnépesebb kulturális szervezetét (amely igenis állami feladatot lát el, mert leveszi a terhet a kulturális kormányzat válláról), hiszen a Mečiar-kormány óta működési költségre egy centet sem kap, csak rendezvényekre pályázhat? Rákérdezhetnének, miért nem szorgoskodik a szlovák kormányzat a templomaink (váraink, kastélyaink, kúriáink) felújítása körül – amelyek közül sok szlovákok lakta településen található, és európai értékű freskók bújnak meg az omladozó falak között – , ha már a kulturális tárcának fel tudták tenni a kérdést, mennyi az annyi Orbánéktól?
Feltehetnék mondjuk azt a kínos kérdést is, miért jár a felvidéki magyaroknak (mellesleg alkotmányellenes módon) napi néhány percnyi tévéadás a napi nyolc óra helyett?
Magyarázza már el szlovák illetékes elvtárs, miért söpörték félre a szoroskői alagút megépítését? Vagy sikerként könyveljük el a Pozsonytól Gelléig éktelenkedő gyorsforgalmi utat, amely kong az ürességtől? Tartok tőle, a nagy csinnadrattával átadott rimaszombati ipari park is sokáig fog ásítozni (infrastruktúra hiányában) az ürességtől, hiszen az egymillió köbméter fáról legfeljebb Mark Twain lóvá tett városának az irodalmi párhuzama jut az ember eszébe.
Annak is utánajárhatnának, vajon miért a legfontosabb szempont a magyar alapiskolák szempontjából a szlováktanítás minősége? Talán fellapozhatnák a pártállami sajtót (közte a legvonalasabb pártlapot, az Új Szó elődjét, amelyet akkor is Új Szónak hívtak), hogy szembesüljenek vele: a magyar iskola-összevonások és a szaktantárgyak államnyelven történő tanításának az ötlete miért került terítékre. Hiszen sok elbódult magyarnak még napjainkban is az a legfőbb gondja, hogyan tanuljanak (a mindenkori szlovák hatalom szerint: ne tanuljanak) meg államnyelven a nebulóink. Ezeket visszalapozva talán azt is megértenék, mit és kit szolgál a Rákóczi Szövetség beíratási programja.
Természetesen balga óhaj mindezt elvárni egy olyan sajtóterméktől, amely a budapesti újmarxista vonal nézeteit képviseli. (Csak nem ezért hoztak Győrből főszerkesztőt az élére? Vagy itthon már nem akad épkézláb bólogató János?) Feltehetnénk a kérdést: miért fáj az Új Szó gazdáinak, hogy Magyarország kormánya támogatja a felvidéki magyarságot? Pontosabban a magyarságnak azt a részét, amely képes nemzetben gondolkodni és azért cselekedni, hogy a nemzet szétziláltságát, végveszélybe kerülését csökkentsék.
Persze nem vagyunk olyan naivak, hogy ne tudnánk, a nagy „leleplezés” nem a felvidéki magyar újságolvasóknak szól, hanem a Gyurcsány-féle milliárdos proletárvezérek kampányát hivatott segíteni „odaát”.
Tudjuk, mire utaznak ezek, hiszen naponta elmondják. Egyetlen filozófiájuk a zorbánfóbia és a hatalom minden áron való megszerzése, egyetlen programjuk Orbán Viktor leváltása. És annak az értékrendnek a szemétdombra hajítása, amely tizenegy éve elhozta az igazi rendszerváltást az anyaországban. S azután jöhet az udvarsöprés, amely nem lesz kíméletes.
Gyurcsány Ferencék azon túl, hogy tizenöt éve a saját népüket verették a rendőreikkel (és ki tudja, honnan behozott, azonosító nélküli verőlegényekkel), húszmillió románnal fenyegették a magyar nyugdíjasokat és munkavállalókat, kétségbe vonják magyar voltunkat. Szerintük nekünk nem jár magyar állampolgárság, pedig ők is tudják, hogy a kettős állampolgárság intézménye Európa nagy részében elfogadott. Ha – valami fatális tragédia folytán – ezek kerülnének hatalomra, a határon túli magyarokról (rólunk) azonnal lemondanának. Ezért hergelik a magyar választók erre fogékony rétegét a „mi adóforintjaink”-féle uszítással.
Az Új Szó néhány napja közölt cikkével ebbe a kórusba áll be, hiszen nem is palástolja: „A Telexszel közösen próbát tettünk arra, hogy számba vegyük, a magyar adófizetők pénzéből mennyi kerül Szlovákiába.” Az alábbi mondat csak mankó a felvezetéshez: „Úgy tűnik, a szlovák kormánynak elege lett abból, hogy Budapest a tudomása nélkül költ el jelentős mennyiségű közpénzt Szlovákia területén.” Tegyem hozzá: amit Korčok külügyér állít, az nettó hazugság. Magyarországról Szlovákiába egyetlen adófillér sem érkezik úgy, hogy arról a szlovák kormány ne tudna, ugyanis leveszi róla a sápot, az áfát.
Kedves Új Szó! Ha a kérdést így tették volna fel: Próbát tettünk arra, hogy számba vegyük, a magyar adófizetők pénzéből mennyi került a felvidéki magyarokhoz, talán más lenne az olvasó szájíze.
Ha még annak is eszükbe jutna utánajárni, miért fontos a magyar kormánynak, hogy a felvidéki magyar megmaradjon magyarnak, talán még meg is süvegelnénk a próbálkozást.
Mert így lenne értelme a nagy kutakodásnak. Korčok és a magyar adóforintok egy gyékényre hozása azonban nevetséges érv.
Ezzel a felütéssel csak azt árulták el, hogy a Jakaboknak, a Márki-Zayoknak, a Gyurcsánynéknak és legfőképpen Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnöknek az arcélét hivatottak fényezni azok a fényes szelek, amelyek ma is körbelengik az Új Szót (s vele együtt a Telex nevű balliberális terméket). Feltehetnénk mi is egy kérdést: nem szégyellik-e, hogy a honlapjukon kalapoznak a felvidéki magyaroknál, támogassák azt a lapot, amelynek a tulajdonosa az egyik leggazdagabb szlovák oligarcha cégeinek egyike? Ha pedig időnkénti megnyilatkozásaikban azt hangoztatják, hogy a lap az olvasóknak köszönhetően tartja el magát, nyomozás nélkül is elárulhatnák, vajon mire kapott a Duel-Press kiadó mondjuk 2019-ben 262 ezer euró támogatást a Kisebbségi Kulturális Alaptól? Arra, hogy megfeleljen a mindenkori szlovák kormánynak? Vagy a szlovák liberálisoknak? (A tájékozatlanabbak kedvéért: a KKA-nak megalakulása óta az Új Szó egykori főszerkesztője volt az igazgatója.)
Mégiscsak szomorú, hogy harminckét évvel a rendszerváltás után ez a magyarul összerakott pozsonyi napilap egyre inkább visszasüllyed abba a pártállami, a mindenkori hatalom kegyeit kereső mocsárba, amelyből azt hittük, rég kilábaltunk. Az meg tragikomikus, hogy annak a felvidéki magyarnak a kegyeit keresi, aki ellen cikkezik, a legócskább atlantista propagandagépezethez és a (természetesen nem létező) háttérhatalom által elvárt igényekhez törlészkedve.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/47. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
