Létrejön-e a mai kor „elsöprő kisebbsége”?

Létrejön-e a mai kor „elsöprő kisebbsége”?

Akármekkora volt is a nemek száma és aránya, a vasárnapi népszavazás egyetlen – laikusok számára is könnyen dekódolható – üzenete az, hogy a népszavazás érvénytelen. Egy népszavazás nyilvánvalóan nem véletlen; a kiírás kezdeményezője éppen azért választja a voksoltatásnak ezt a formáját, mert az eredményből tőkét akar kovácsolni magának. Az érvényes és eredményes népszavazások (mint például az 1989. novemberi vagy a 2008. márciusi) világos útmutatást adtak a győztesnek – de rajta túlmutatóan a vesztesnek is. Az 1989-es népszavazás megnyitotta az utat az akkori ellenzék felnövekvőben lévő pártjai előtt, s végképp megpecsételte a volt állampárt sorsát. A 2008-as referendum pedig eldöntötte, hogy nemhogy nem lesz vizitdíj és tandíj, de azt is, hogy a Gyurcsány vezette koalíciós kormány napjai meg vannak számlálva.

Egy népszavazásnak tehát a dolgok logikája szerint van egy győztes és van egy vesztes blokkja. A 2016-os népszavazásnál, úgy tűnik, ilyenről nem beszélhetünk, hiszen mindenki győztesnek nyilvánítja magát. Ez az új helyzet önmagában is megérne egy elemzést, de ebben az írásban szándékosan nem latolgatom a népszavazás eredményét komplex módon, a kormányoldal felől is. Csupán az ellenzék (azon belül is a balliberális) állapotát szeretném értelmezni.

Az ellenzék jól jött ki a népszavazásból. Egyetlen célját ugyanis – hogy érvénytelenné tegye a referendumot – elérte. Az ellenzék, ahogy vezetői deklarálták vasárnap este: győzött. Ha azonban egy kicsit elvonatkoztatunk a népszavazás nyomán előálló konkrét ellenzéki eufóriától, és az ellenzék általános állapotát kezdjük vizsgálni, akkor azt látjuk: a népszavazási győzelem az ellenzék általános állapotát legfeljebb közvetett módon érinti. Adhat némi muníciót az ellenzék pártjainak – amelyek máris bejelentették, hogy most aztán felgyorsított tárgyalásokba kezdenek, de ez semmi garanciát nem jelent arra, hogy a halmozódó problémákon úrrá tudnak lenni. Az ellenzéknek ugyanis van két alapvető problémája, amely – bárhogy alakult is a népszavazás – eddig nem oldódott meg, és gyaníthatóan a mostani „győzelemtől” sem oldódik meg automatikusan.

Az egyik a szervezeti probléma. A balliberális társaság hosszú évek óta őrlődik a szervezeti szétaprózottság állapotában. Erre évek óta valamiféle összefogással próbálnak válaszolni, ám az eddigi kísérletek jottányit sem segítették a kérdés megoldását. Kívülről úgy tűnik: az ellenzék szervezeti értelemben ott követ el hibát, hogy nem elemzi megfelelőképp a helyzetet, és nem pontosan érti, miért nem tud úrrá lenni a szervezeti megosztottságon. Ma Magyarországon – ahogy Európa más orszá-gaiban is – adott két politikai felfogás. Az egyik a hagyományos pártszerveződési modellt elmozdította a mozgalmiság felé, s a „mozgalmi pártok” élén robusztus személyiségek állnak. A Fidesz esetében ez azt jelenti, hogy már a 90-es évek második felében áttértek erre a modellre, ezzel új mércét állítanak vetélytársaik elé. Ezzel szemben a balliberális oldalon sem a mozgalmiság, sem a robusztus pártvezetés irányába nem történt elmozdulás, ezek a pártok továbbra is megmaradtak a hagyományos keretek között, amelyek két legjellemzőbb vonása, hogy mindent visz a szakpolitika, illetve hogy a hagyományos politikai vezetésnek (horribile dictu: a politikai vezéreknek) nincs létjogosultsága. Hadd utaljak csupán arra, hogy a mostani népszavazási kampányban is uralkodó ellenzéki értelmezés volt, hogy a kvótanépszavazás voltaképp álkérdés, mert a valódi kérdés az egészségügy vagy az oktatás.

Oda akarok kilyukadni, hogy a politikának a szakpolitikára való visszavezetése, továbbá a politikai vezetés tagadása lényegében törvényszerűen vezet az ellenzék széttagoltságához. Mert hiszen logikus: e két kiindulópontból az következik, hogy a szakpolitikai kérdésekre sokféle válasz adható, illetve az, hogy irtózni kell a politikában a fajsúlyos vezető személyiségektől. Ez akár még indokolható álláspont is lehetne, ha az ellenzéki szavazatok bizonyosan összegeződnének. Ez meg is történt most a népszavazáson, amely azonban ezúttal egy ellenállási aktus volt az ellenzéknek. Ám az ellenállás nem ugyanaz, mint a választások megnyerése, azaz: az ellenállás még nem kormányképesség. A kormányképességhez ugyanis nem elegendő az ellenállási kapacitás. A kormányképességhez a szakpolitikán és a vezetésképtelenségen messze túlmutató vízió és program kell. Amit nagyon bajos hat-hét pártra szétszabdalva előteremteni. S itt van (a szervezeti széttagoltság mellett) a másik fő probléma: az ellenzék nem tud felmutatni társadalomépítő programot.

Szögezzük le először is: az ellenzék azt jól érzékeli, hogy a magyar politikai hagyománynak van egy ellenállási oldala. Ez abból fakad, hogy a nálunk mindig erős túlhatalommal bíró kormányokkal szemben az ellenzéknek parlamentáris úton nem sok esélye volt. A magyar politika tele van kétharmados vagy még annál is nagyobb kormányokkal, és ezekkel a mamutokkal szemben az ellenzék többnyire csak az ellenállásban bízhatott. Nagyon találó erre a gyakorta előálló helyzetre Gerő András történésznek az „elsöprő kisebbség” fogalma. Ez arra utal, hogy bár a parlamenti aritmetika mindig előállít egy nagy kormányzati többséget, de vele szemben a mindenkori kisebbség ereje a közvélemény befolyásolásában áll. Azaz: az ellenzék az eszmék síkján népszerűbb a kormánynál. A nagy kérdés: hányadán áll a mai balliberális ellenzék az eszmék síkján és a programalkotás területén? Van-e bármiféle kihámozható mondanivalója, ami megérinti a szélesebb társadalmat?

A dualizmus korára, amelyre Gerő kitalálta az elsöprő kisebbség fogalmát, szinte automatikusan adta magát egy irányadó eszme: a nemzeti elv. Ellentétben ugyanis a dualizmus kori Habsburg-barát (vagy akként értelmezett) kormányokkal, az ellenzék irányadó eszméje a nemzeti függetlenség volt.

De mi van egy olyan helyzetben, mint amilyen a mai, amikor a nemzeti függetlenség eszméjét a kormány írja a zászlajára? Vajon milyen eszmével lehet ezt felülírni?

Az ellenzék hatalmas dilemmája és kihívása, hogy bár ma egy globális korban élünk, a globalizációt mint eszmét szinte reménytelen széles tömegek számára mozgósítható célként megfogalmazni. Míg a nemzeti eszme érzelmeket mozgat meg és a szívre hat, a globalizáció legfeljebb az észre, de arra is csak azoknál a rétegeknél, amelyek képesek a globalizációhoz szorosabban kapcsolódni. Ahhoz, hogy értsük, milyen gond az ellenzék számára az eszmei önmeghatározás, célszerű az 1989–1990-es átmenet példájával előhozakodni. Ebben az időszakban az egyik legnépszerűbb párttá Magyarországon az SZDSZ (és az általa képviselt liberális eszme) vált. Máig nem tisztázott: vajon mi volt az, ami ezt a korai népszerűséget biztosította? Vajon a jogállamiság koncepciója? Az emberi jogok képviselete? A következetes liberális önmeghatározás? Ezek persze mind, de mégsem ez magyarázza a párt felfutását, hanem hogy a korabeli választók egy építő perspektívát láttak benne. Úgy vélték, az SZDSZ az egyik legnagyobb garanciája egy új Magyarország felépítésének. Azaz nem a párt cizellált politikai filozófiai rendszerére, hanem a könnyen befogadható mondanivalóra fókuszáltak. Messze nem arról van szó tehát, hogy egy tagadás, a párt vélt antikommunizmusa lett volna a meghatározó. Sokkal inkább egy a mindennapok nyelvére átfordítható, az emberi lehetőségek minőségi javulását felvillantó perspektíva. S bár az SZDSZ nem került többségbe sem 1990-ben, sem később soha, de nem is ez a lényeg, hanem eszméinek „elsöprő” ereje. Ahogy a dualizmus évtizedeiben a függetlenségi párt jelentette az elsöprő erőt, úgy az átmenet után sokáig az SZDSZ. 1994-ben, amikor az MSZP összeállt az SZDSZ-szel, ez a referenciajelleg a kormányzás dimenziójában is megmaradt – ez magyarázza, hogy egy méretében sokkal kisebb párt hogyan tudta befolyásolni a méretében sokkal nagyobbat. A válasz voltaképp egyszerű: eszmei karaktere által. S ez az eszmei karakter kiveszett az ellenzéki politizálásból, részben az SZDSZ bukásával, részben a Gyurcsány-kormány bukásával, illetve Gyurcsány Ferencnek az MSZP-ből való kiválásával. A balliberális politika a 2000-es évek végétől voltaképp Canossa-járás, s miközben csökkent a balliberális eszmei önmeghatározás, a jobboldalon mindez roppant módon felerősödött. Bárhogyan vélekedünk is a Fidesz politikájáról és a minapi népszavazásról, el kell ismernünk, hogy egy tudatosan és eszmei alapokon felépített új mozgalmi miliő jött itt létre. Erre már a 2000-es évek első felében irányt vett a Fidesz, s azóta mindennek nevezhető a Fidesz, csak hagyományos jobboldali pártnak nem. Majdhogynem azt mondhatjuk: kormányképessége és pártkénti szervezeti kereteinek változása között szoros összefüggés van. Miközben a balliberális oldalon őrzik a régi szervezeti kereteket, és évek óta még meg is sokszorozzák szervezeti kereteik számát. Az olvasónak nem kell részleteznem, hogy nap mint nap látunk a balliberális térfélről dezertáló politikusokat, akik belengetik, újabb pártot hoznak létre. Ahelyett, hogy két alapvetően fontos lépést megtennének: csökkentenék a létező szervezeti kereteket, és koncentrálnák kapacitásaikat; eszmei értelemben végiggondolnák az elmúlt negyedszázadot, és elkezdenék értelmezni a politikai népszerűség alapkövetelményeit. De hogy azért e cikk végén mégis kitekintsek a jobboldal irányába is: az világosan látszik, hogy politikája növeli a társadalmi ellenállást. Az egyik legérdekesebb jelenség, hogy miközben az ellenzéki pártok próbálnak erőt meríteni a kormány politikájából, valójában nem is ők, hanem a társadalom bizonyos szegmensei válnak érdekessé. Ha már az ellenzéki pártok nem tudnak elmozdulni a „mozgalmi pártok” említett modellje felé, elmozdulni látszik a társadalom. Így tehát a következő érdekes politikai képletet látjuk magunk előtt: 1. létezik egy mozgalmi politizálásra szakosodott kormányzati blokk; 2. létezik egy hagyományosan szétszabdaltságban működő ellenzéki paletta; 3. erősödőben van egy pártfüggetlen „mozgalmi társadalom”; 4. létezik egy önálló pólusként megjelenő, és a mozgalmisághoz leginkább közelítő Jobbik.

Hogy ki kit fog elsöpörni, hogy az „elsöprő kisebbség” a mai rendszer állandó tartozékává válik-e, még nem tudhatjuk. Azt azonban látjuk: a régi magyar politikai képlet előállt. Sokoldalú elemzése immár halaszthatatlan.

A szerző politológus,

a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »